Az elátkozott köztársaság című könyv történész szerzőjével, Hatos Pállal beszélgettünk az 1918-as mítoszokról, Trianonról, az antiszemitizmusról és a történelem kényelmetlen igazságairól.
Hatos Pál történész, a Kaposvári Egyetem oktatója. 2018-ban jelent meg Az elátkozott köztársaság című műve, ami mind az olvasók, mind a kritikusok körében nagy sikert aratott és egy év leforgása alatt már másodszor nyomták újra. A könyv az 1918-1919-ben néhány hónapot megélt köztársaságot mutatja be elképesztő részletességgel.
Az olvasó együtt futhat Kosztolányival az Astorián, jelen lehet Tisza értelmetlenül hősies utolsó pillanatainál, láthatja, ahogy Károlyi szembesül a franciák magyar ügy iránti közömbösségével. A könyv mesél a történelemről, a forradalomról, az elfelejtett parasztlázadásokról, az elmaradt földosztásról. Mítoszokat rombol, de nem ideológiai megfontolásból, hanem, hogy megmutassa a történelem jóval összetettebb, mint amivé az emlékezet vagy a politika leegyszerűsíti.
*
1918 és a forradalom története egy fekete foltja a magyar kollektív emlékezetnek. Valószínűleg kevesen tudnák felidézni, hogy mi is történt az ön szavaival élve „az elátkozott köztársaság napjaiban”. Azt írja, 1918. október 31-én kezdődik a modern magyar történelem. Miért ezt tartja a kezdőpontnak és mit gondol, miért lett ez a forradalom elfelejtve?
Vesztes ügyeknek ritkán van gazdája. Az 1918-as őszirózsás forradalom vesztes forradalom volt, sikertelen kísérlet a köztársaság, a polgári demokrácia megteremtésére és egyben a haza régi határainak megtartására. Ráadásul 1919. március 21-én dicstelen vége lett, a Tanácsköztársaság, a proletárdiktatúra kikiáltásába torkollott. Októbert és márciust pedig nehéz elhatárolni egymástól, s hajlok arra magam is, hogy alapvető egységben lássam e két forradalmat.
Azonban annak ellenére, hogy kevéssé ismerjük 1918 őszét, nem tud szabadulni tőle az emlékezet. Nem tud múlttá válni és ezért tartom kezdőpontnak. Tisza István meggyilkolása, Károlyi Mihály hatalomra kerülésének estéjén ma is feszültségeket ébreszt, s néhány éve hatalmas vitákat kavart szobraik „őrségváltása” a Parlament északi oldalán.
Nagyon éles, személyekre kihegyezett mitológiák állnak szemben és mögöttük elsikkadt az a történelem, amiben akkor nagyon máshol húzódtak a mentális frontvonalak. Tisza István olyan népszerűtlen volt az akkori Magyarországon, mint Kádár János 1956 után.
A háborút valakinek a számlájára kellett írni s a bűnbakképzés mindig személyhez kötődik. Tisza elhivatott hatalmas egyénisége, hajolni nem tudó vasjelleme valósággal kihívta a nép széles körének gyűlöletét.
Ezzel szemben Károlyi Mihály népszerű volt 1918 októberében. Nagyon népszerű, de nagyon gyorsan el is vesztette ezt a népszerűséget. Bukása után hozzá lehetett kötni az országvesztés feldolgozhatatlan traumáját. Igaz, hogy a trianoni békeszerződést csak 1920. június 4-én íratták velünk alá, de a Károlyi korszak szűk négy hónapja alatt kevesebb, mint felére csökkent az ország területe.
Mindeközben elsikkad a történelmi valóság, elsikkad az a tény, hogy az Astoriánál, ami a forradalom központja volt, ott volt az egész magyar irodalmi elit Karinthytól Kosztolányiig, vagy éppen Máraiig, hogy az utolsó kisváros is a piros-fehér zöld mámorban úszott. Elsikkad az a tény, hogy senki nem sajnálta a királyt, senki nem sajnálta a monarchiát, senki sem sajnálta az Ausztriával kötött házasság felbomlását.
A köztársaság azonban a történelem szédületében született, nem valamifajta szerves fejlődés következménye volt, amit a demokratikus, vagy éppen baloldali erők megalapoztak volna.
Ha már mítoszokról beszélt. Beszéljünk az antiszemita mítoszokról! Mit gondol, a 1918-19-et megelőző antiszemitizmus különbözik attól a gyűlölettől, ami végül a zsidótörvényekhez vezetett? Valóban történt egy fordulat ekkor?
Sajnálatosan sokan fogadják el ma is azt a tézist, hogy a magyarság és a magyar zsidóság dualizmuskori jó viszonya azért romlott meg, mert jött Kun Béla, meg a Tanácsköztársaság, ahol a vezetők döntő többsége tényszerűen zsidó származású volt. Egyrészt az antiszemitizmus mérgező búvópatakként a liberális Magyarországon is jelen volt, bár az állam szabadelvűsége nem tolerálta a zsidóellenességet. Az asszimilációs „paktum” – magyarosodás a jogegyenlőségért cserében – látszólag jól sikerült.
1917-ben Vázsonyi Vilmos személyében már olyan zsidó minisztere volt a monarchikus Magyarország utolsó kormányának, aki soha nem tagadta meg zsidóságát. De zsidó származásúak nem csak ellenzéki újságírók lehettek, s nem csupán a bank és a kereskedelem világában érhettek a csúcsra. Az egyetemen, az irodalomban, a közigazgatásban, sőt, a tisztikarban is karriert csinálhattak, igaz, a közös hadsereg magasabb polcain a kikeresztelkedés kötelező volt.
Másrészt a zsidóellenesség jóval 1919-et megelőzően integráns része lett a konzervatív újjászületésnek. Gondoljunk egyébként olyan nagyszabású egyéniségekre, mint Prohászka Ottokár, vagy éppen a fiatal Ravasz László.
A Károlyi korszakhoz meg a Tanácsköztársasághoz odatapad ez a bélyeg, hogy „szabadkőműves zsidó”. Nos, a Monarchia Magyarországának első miniszterelnöke Andrássy Gyula gróf is szabadkőműves volt, az utolsó miniszterelnöke Wekerle Sándor szintén szabadkőműves volt. Egyik se volt zsidó, és Károlyi se volt szabadkőműves, a Károlyi forradalom győzelmekor viszont azonnal menekülnie kellett Vázsonyinak és a rabbi-fiúból lett miniszternek, Szterényi Józsefnek.
De nem csak a politika legfelső szintjét torzítja az előítélet és a cseppet sem ártatlan felejtés. Keveset gondolunk rá, hogy Felvidék területén, főleg az északi és keleti megyékben magyarság és zsidóság egyet jelentett. Nem egy településen a magyarok a zsidók voltak.
1918 őszén ők magyar nemzetőrséget szerveztek, és sokszor fegyveresen álltak ki a területi integritás mellett. Ezzel a bevonuló csehek számoltak is és igyekeztek antiszemita érzéseket kelteni a magyarok és zsidók ellen. A holokauszt gyászfátyolán át nehéz meglátni, de 1918 ősze a magyar-zsidó sorsközösség szép és tragikus pillanata a fenyegetett végeken. Tehát Trianon nagyon fájt zsidónak és magyarnak egyaránt.
Egyáltalán ahhoz, hogy „Szent István Birodalma” működő valóság lehetett a szlovák többségű felvidéki területeken, a mai Kárpátalja városaiban, Munkácson, Nagyszőllősön, az ott élő zsidóság magyar hazafiassága kellett. Ők finanszírozták a helyi magyar kultúra intézményeit és ők is voltak jórészt a fogyasztói.
A történész felelőssége, hogy az emlékezet leegyszerűsítő, sőt, sokszor meghamisító perspektívájából visszatérjünk a kortárs perspektívák sokféleségéhez.
1919 őszén a magyar politika antiszemita fordulatot vett, és ennek az első megnyilvánulása nem a „numerus clausus” volt, hanem az, hogy a Nemzeti Hadseregbe zsidók és szervezett munkások nem léphettek be. Ez Horthy Miklós fővezér 1919 szeptemberében kiadott rendelete volt. Annak ellenére, hogy Szegeden annak az ellenforradalmi tiszti századnak, amely elfoglalta a vörös laktanyát 1919 május 6-án, 22 tisztjéből 20 zsidó volt. A szegedi zsidó hitközség nagylelkű áldozatai nélkül nem lett volna fegyvere a magyar nemzeti gondolatnak 1919 tavaszán, mikor az ország nagy részén a kommün diktatúrája dühöngött.
A történelem csupa lehetőségből áll, csupa elnémult vagy elmúlt jövőből. Lehetett volna a proletárdiktatúra ellen megszervezett ellenforradalmi rendszer egyfajta megújítása annak a konzervatív szabadelvű rendszernek, amit a Monarchia összeomlása maga alá temetett. De nem az úriemberi világ tért vissza az elvtársak rémuralma nyomán, hanem jött a gyilkos antiszemitizmus.
A könyvében írja, hogy 1918-ban nagyszámú galíciai menekült tartózkodott Budapesten. Korábban nyugaton Angliában és az Egyesült Államokban is idegengyűlöletet ébresztett a vallásosabb és szegényebb kelet-európai zsidóság megjelenése. Magyarországon is így történt?
Bizonyosan. Ha egy háború tépte országban megjelennek a menekültek, az mindig társadalmi konfliktusokat okoz. Különösen, ha láthatóak voltak, és a menekült galíciai ortodox zsidó családok százai nagyon is láthatóak voltak: öltözékükben, megjelenésükben, nyelvhasználatukban élesen elkülönültek az asszimilált, budapesti zsidóságtól. Igen, voltak ellenérzések, akár a zsidó származású értelmiségi emberek részéről is.
Ellenben a végóráit élő szabadelvű magyar állam mindent megtett azért, hogy ne forduljanak elő pogromok. Wekerle miniszterelnök 1918 augusztusában levelet intézett az ország összes főispánjához, amelyben nyomatékosan felhívta a figyelmet a felekezeti izgatások megfékezésére.
Akkor térjünk vissza Trianonhoz! Meglehetősen népszerű felvetés, hogy nem következett volna be a feldarabolás, ha Magyarországnak sikerül ütőképes hadsereget felállítania. Ez a legtöbb középiskolás történelem tanár véleménye, de a könyvéből úgy tűnik, hogy ön szerint erre nem volt lehetőség.
Amit elfelejtünk, az az, hogy négy és fél év világháború után voltunk. A magyar parasztság nagy része a fronton vérzett, kifáradt, nem akart senki sem harcolni.
Nem csak Babits szerette volna hogy „legyen vége már”, nem csak a fiatal király őszült bele a piavei csatavesztésbe, szerte az Alföldön és a Dunántúl azt mondták az egyszerű földművesek a toborzóknak, hogy menjenek a gazdagok harcolni, menjenek a felmentettek küzdeni, mert ők már eleget véreztek.
A minden megfontolást felborító békevágy volt az, ami miatt a hadsereg katonái nagy részben rendezetlenül ömlöttek haza a frontról. Azt is hozzátehetjük, hogy a Károlyi- és Linder-féle fegyverszüneti kérés megóvta az olasz fronton levő hadsereg döntő részét attól, hogy olasz fogságba kerüljön.
Akik rendben, fegyelmezetten tértek haza – a frontalakulatok kb. egyharmada –, azok megértették, hogy ez a legbiztonságosabb módja a rég nem látott otthon mihamarabbi viszontlátásának. Mert a hazatérés útja hirtelen ellenséges területté vált vidékeken keresztül vezetett. A széteső Monarchia szlovén, osztrák, horvát vidékein mindenütt vadnyugati körülmények uralkodtak, s nem volt jó valuta a magyar szó. Például Bécsben gyilkoltak magyar katonákat csak azért, mert az éhező bécsiek a magyarokat tették felelőssé a háborús Bécs nyomoráért.
A rendetlenül vagy rendben hazatért katonák nem akartak harcolni, dühösek voltak, mert látták, hogy az asszonyt kizsigerelte a háború, a jegyző vagy a hadi szolgálatot szerencsésen megúszó szomszéd. Egyszerűen nem létezett olyan katonaság, amelyből ütőképes hadsereget lehetett volna szervezni. Ráadásul katasztrofális volt az anyaghiány és az energiahiány. Akadozott a vasút, nem volt szén, nem volt étel a fronton.
A hivatalos emlékezet Trianont állítja középpontba. Ez jogos és fontos. Mégis árnyékba borítja a nagy háború felfoghatatlan pusztítását, több mint hatszázezer katona halálát idegenben, hideg mocsarakban, az egymillió meg nem született gyermeket, a felfordult otthonok százezreit.
A magyar emberek tragikus emlékezete némán figyel minden falu főterén a templom előtt. A sok Szabó, a sok Kovács ott van felírva, akik elestek az első világháborúban. Óriási pusztítást végzett a háború, néha azon csodálkozom, miért csodálkozunk, hogy nem akartak utána katonának állni. Nem a nemzeti újjászületést, hanem békét, családot és egy kis darab földet szerettek volna. Házasodtak. Lakodalom volt minden utcában, ahogy Móricz Zsigmond megírja.
Mindazonáltal érdekes, Trianon mennyire váratlanul érte a magyar társadalmat. Mit gondol, mi az oka, hogy a magyar társadalmat mindig lesokkolják a történelmi fordulatok? Ugye, a második világháború is késve érkezett, egészen 1944-ig Budapest élte az életét. Vajon mi az oka a fáziskésésnek, s miért nem tudunk felkészülni?
A magyar közvélemény külpolitikai előrelátásának krónikus deficitje, eddig kellően nem hangsúlyozott problémája a történetírásnak. Ahogy a diplomáciát csinálók csődje is. Van viszont jó pár mentő körülmény. Az Osztrák-Magyar Monarchiában Magyarország nem űzhetett önálló külpolitikát. A Monarchia sok tekintetben olyan volt, mint manapság az Európai Unió, tehát nem lehetett kizárólagosan nemzeti érdekérvényesítést folytatni.
A másik, hogy nem is nagyon volt választás. Tisza István, aki belement az első világháborúba, végig azzal a tudattal tartott ki, hogy a német győzelemtől sem várhatunk túl sok jót. Bár tárgyalt a románokkal és a szlovákokkal, sem ő, sem más nem akart szembesülni azzal a magyar közvéleményben, hogy a nemzetiségek, főként a románok, mennyire elidegenedtek a magyar állameszmétől.
A könyvben írja, hogy a „Kommunisták Magyarországi Pártja 1918 novemberében alakult meg, és ahogy fogalmaz, az „alapítók többségükben fiatalok voltak és zsidók vagy zsidó származásúak”. Mit gondol, mi az oka, hogy olyan sok zsidó fiatal csatlakozott a kommunistákhoz?
Ez egy érvényes kérdés, bár nehéz a válasz rá. A kommunizmus bizonyos értelemben zsidó ügy, de nem zsidó felelősség. Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy miért csatlakozik egy szekuláris világmegváltást ígérő szektához annyi családjával és a vallásos hagyománnyal szembeforduló zsidó fiatal. Messianisztikus affinitás, az üdvösség útját kikövezni meghívottak kiválasztottság tudata, és még sokfelé tapogatózhatunk válaszokat keresve.
A kommunizmus vallásos erejű felszabadulás-ígérete és egyetemessége: a nőnek, a proletárnak, minden megalázottnak és megszomorítottnak egy olyan örökké el nem múló korszakról, ahol minden és mindenki egyenlő. Ahol a boldogság is majd egyenlő módon lesz kiosztva zsidónak, nem zsidónak.
De a kommunizmus – ismétlem – nem zsidó felelősség. Már csak azért sem, mert a zsidóság döntő többsége soha nem lett kommunista. 1919-ben sem. Sőt, a vörös terror áldozatainak jelentékeny része zsidó volt. Arányszámán jóval felül.
A szegény galíciaiakat a Tanácsköztársaság „zsidó” vezetői deportálták Budapestről. A Tanácsköztársaság ámokfutása, az esztelen kommunizálás, a magántulajdon felszámolására tett anarchikus kísérlet, amely gyakorlatilag szabad rablások sorozata volt, szintén a zsidó polgárságot érintette.
A generációs frusztráció kérdése viszont kevéssé figyelemre méltatott tényezője az egész szerencsétlen korszaknak. Forradalomnak és ellenforradalomnak, zsidó és nem zsidó fiatalnak egyaránt. Az apákkal szembeni kíméletlen fiúi lázadás. Divatos volt az a gondolat, hogy az idősek elrontották, egy rohadt liberalizmust hoztak létre, egy rohadt demokráciát hoztak létre tele korrupcióval. A múlt korrupciójával szemben a fiatalság tabula rasát akart. Ki vöröset, ki fehéret. „Olyan nagyszerű érzés forradalmárnak lenni” – mondta a szegedi ellenforradalmat és antiszemitizmust szervező Gömbös Gyula egy katonatársának, amikor az arról érdeklődött, hogy miért vállalkozott a kalandos életre.
Az ilyen elfelejtett részletek miatt fontos a történelemmel foglalkozni. A múltunk akkor is hozzánk tartozik, ha nem veszünk róla tudomást. Az, hogy valójában mi is történt, azt nem tudhatjuk meg a történelemből, mindig töredékes a felfedezésünk, a tapasztalatunk. Nem baj. A bizonyosságról lemondhatunk, de a múltról nem.
