Miért „vevő” a magyar közvélemény huszadik századi történelmünk legsötétebb epizódjainak művészi feldolgozására, miközben nem méltatja figyelemre ezek új forrásokra alapozott történeti elemzését, illetve a velük foglalkozó dokumentumokat?
Závada Pál Hajó a ködben című új regénye Weiss Manfréd népes családjáról, azokról a zsidó származású, és már a húszas évek elején kikeresztelkedett nagytőkésekről szól, akik majdnem egy évszázadon át a leggyűlöltebb és egyben a legirigyeltebb emberek közé számítottak Magyarországon.
Az első világháború idején is köztudott volt, hogy Csepelen, a 19. század végén felépült óriási ipartelepen fegyver- és lőszergyártás folyik, tulajdonosait az első világháború végén sokan azonosították az értelmetlen vérontással. Az 1919-ben rövid időre hatalomra jutó kommunisták államosították a nagyüzemet, az alapítója öngyilkosságot pedig kísérelt meg, ezzel előzve meg, hogy tússzá nyilvánítsák.
Az 1922 végén meghalt Weiss Manfréd lányait (Elzát, Mariannt, Daisyt és Edithet) a leghíresebb bankárok és nagyiparosok vették feleségül (Mauthner Ödön, Kornfeld Móricz, Kohner Alfréd, Chorin Ferenc), és a fiuk, Jenő és Alfonz is a „saját köreikből” nősültek. (Judit, a regényben szereplő jótékonykodó, érző szívű Weiss lány, akit a szerző a kőrösmezei KEOKH-deportálás leállításában szerephez juttat, és nem repül el a többiekkel, hanem öngyilkos lesz, az írói képzelet szülötte.)
Tény, hogy a családon belül összpontosult a hazai „zsidó nagytőke” legnagyobb része. Ez a társaság a jobboldali radikális, mindenekelőtt a nyilas propaganda első számú célpontjává vált, mégis, a Horthy Miklóshoz és Bethlen Istvánhoz fűződő kapcsolataik miatt megőrizték pozícióikat.
Majd a német megszállás után 1944 júniusában alkut kötöttek Kurt Becher alezredessel, és magyarországi vállalataikat huszonöt évre átengedték az SS-nek, „bizalmi kezelésre”.
Ennek fejében mintegy negyvenen repülőgépen Svájcba, majd onnan Portugáliába távozhattak. 1945 után a kommunisták „a nép kizsákmányolóinak” tekintették őket, de a holokauszt túlélői is gyűlölték őket az SS-szel kötött alkujukért és megmenekülésükért.
Weisséket, mint „fináncoligarchákat” 1945 után a fasizmus pusztításaiért is okolták, tekintettel arra a hadiipari együttműködésre, melyet a csepeli gyár, majd a Tökölön újonnan épült Dunai Repülőgépgyár tartott fenn a németekkel. Csakhogy a politika, ahogy Németországban, úgy Magyarországon is rákényszerítette akaratát a gazdaságra, és a csepeli gyárkomplexum már 1941-től katonai felügyelet alatt állt, ahová a tulajdonosok be sem tehették a lábukat. Mielőtt rátérnék Závada Pál regényére,
érdemes felidézni, hogy az üzleti zseni Weiss Manfréd és családja iránti ellenszenv még a nyolcvanas évek végén is erős volt.
Olyannyira, hogy amikor Varga László történész monográfiát írt Csepel történetéről, és ebből 1981 januárjában részletek jelentek meg a Heti Világgazdaság c. hetilapban, a Magyar Hírlap párttitkára, Varga József nyilvánosan megtámadta őt, számon kérve rajta a csepeli munkásmozgalom megjelenítését.
Ez hosszabb időre elvette a történész kedvét kiváló monográfiája publikálásáról. Csak élete végén, 2016-ban vette elő a kéziratot, amit három nappal a halála után küldött nyomdába a kiadó, a Fővárosi Levéltár.
A Weiss Manfréd-rokonság SS-szel kötött alkujáról 2017-ben dokumentumfilm is készült Az élet ára címmel. Forgatókönyvét a rendező, Katona Zsuzsa írta, de ennek sem volt különösebb visszhangja. Viszont a történeti munkával és dokumentumfilmmel szemben Závada Pál regénye most zajos sikert aratott, már a színpadi feldolgozását is játszották, és felmerült a megfilmesítésének terve is.
Mi lehet ennek az oka? Másként megfogalmazva: miért „vevő” a magyar közvélemény huszadik századi történelmünk legsötétebb epizódjainak művészi feldolgozására, miközben nem méltatja figyelemre ezek új forrásokra alapozott történeti elemzését, illetve a velük foglalkozó dokumentumokat?
Mielőtt megkockáztatnám a választ a feltett kérdésre, érdemes kitérni Závada regényére, mely – legalábbis számomra – sok újdonsággal nem szolgált, ugyanakkor műalkotásként sem nyűgözött le. Cselekményének zöme Derekegyházán, a még Weiss által megvásárolt mintabirtokon, illetve az ottani kastélyban játszódik, 1943 végén és 1944 elején. Itt gyűlik össze a népes rokonság, élén a különösen tisztán látó Chorin Ferenccel.
Karácsonykor csatlakoznak hozzájuk Kállay Miklós kormányának „angolszász orientációjú” tagjai, Keresztes-Fischer Ferenc belügy-, és Bornemissza Géza iparügyi miniszter, és feltűnik Horthy tanácsadója, a volt miniszterelnök, Bethlen István is. A társalgás a hitleri Németország és szövetségeinek küszöbön álló háborús veresége körül forog, és felmerül az is, hogy Magyarország miként kerülhetné el a rá váró, tragikus sorsot, a német megszállást.
Ez a téma állandóan napirenden van, de a különböző szereplők, akiknek a nézeteit megismerjük, úgy hasonlítanak egymásra, mint a tojások. Csak annyit tudunk meg róluk, hogy élik a „zsidó arisztokrácia” fényűző életét, aggódnak a jövő miatt, és nem szeretik Hitlert.
Van még egy házasságtörő szál is a regényben: Kohner Artúr, a kitalált nevű lány, Weiss Helén férje viszonyt folytat egy bizonyos Valériusz Lolával, aki az apján keresztül persze szintén Csepelhez kötődik. A könyv közepéig, bár több szereplő gondolatait olvashatjuk, illetve ők beszélnek is, összefolynak a monológok. A recenzensnek ekkor a nagyszerű regény, az Urak és emberek jutott az eszébe, merthogy Hatvany Lajos markáns személyiségeket rajzolt ugyanebben az előkelő környezetben… de jellemábrázolást hiába várunk az ünnepelt szerzőtől.
A Hajó a ködben a könyv közepén kezdte lekötni a figyelmem. Ekkor, már jóval a német megszállás után kerül sor Chorin Ferenc és Kurt Becher SS-alezredes tárgyalására. A dialógus itt hirtelen élettel telik meg, és kibomlik, mi áll az ügy hátterében: Himmler az SS számára akarja megkaparintani Csepelt, míg viszont Göring Sztójay Döme és Imrédy Béla közbeiktatásával magának akarja azt megszerezni, névleges „államosítás” révén.
Ez egyébként megfelel a tényeknek, mint ahogy az is, hogy
Chorin, aki megjárta a mauthauseni koncentrációs tábort és letartóztatása után még meg is kínozták a németek, a kilátástalan helyzetben Himmler ajánlatát választotta, józan döntését pedig elfogadtatta az érintett családtagokkal.
Az viszont már a fikció birodalmába tartozik, hogy a budaörsi repülőtéren, a népes Weiss-család felszállása előtt Becher emberei lelövik Rajczy Bálintot, Sztójay megbízottját, és vele két magyar katonát is, akik meg akarták akadályozni a Németországba, onnan pedig Svájcba induló repülő felszállását.
És hogy miért ragaszkodnak a „véleményformáló körökben” ahhoz, hogy előbb irodalmi, illetve színpadi feldolgozásban ismerkedjen meg a közönség nyomasztó közelmúltunkkal? Talán mert az irodalom hatását túlbecsülve, a még mindig nyomasztó tényeket rögtön értelmezni, „keretezni” szeretnék, elejét véve annak, hogy a közvélemény maga vonjon le belőlük következtetéseket.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.