Ezt a kérdést teszi fel az izraeli iskolákban betiltott, de nemzetközi sikert arató zsidó-arab love story, amely most már magyarul is olvasható.
Dorit Rabinyan „Visz a víz” című könyve egy kudarcra ítélt szerelem története. A történet elején egy izraeli nyelvész lány Liat, New Yorkban találkozik egy palesztin festő fiúval. A regény cselekménye közvetlenül a szeptember 11-i támadások után játszódik. Liat és Hilmi partra vetett halnak érzik magukat az amerikai nagyvárosban, ahol mindkettejüket gyanúsan méregetik az emberek.
Bár néhány kilométerre nőttek fel egymástól egyikük Hebronban, a másik pedig Tel-Avivban, a két fiatalnak a világ másik felére kellett mennie, hogy találkozhassanak.
A véletlen hozza őket össze, s talán New York a világon az egyetlen hely, ahol egy izraeli lány és egy palesztin fiú könnyebben megérti egymást, mint amennyire megértik őket saját etnikumuk amerikai képviselői.
A könyv egy modern Rómeó és Júlia történet, csakhogy itt nem a két család konfliktusa választja el a fiatalokat, hanem a valódi akadály a saját legyőzhetetlen örökségük.
Az izraeli-palesztin konfliktus a részükké vált, nem tudják kitépni magukból. Ismerkedésük elején Hilmi talál egy Bibliát Liat lakásán, amit a lány még katonai szolgálata elején kapott. A felfedezés elkerülhetetlen konfliktusok forrásává válik. Nem pusztán vallási, hanem egy mélyebb, bonyolultabb ellentétről van szó. Például kiderül, a fiú pont abban az időben ült néhány hónapot illegális falfirkáért, amikor a lány a katonai szolgálatát töltötte. Hirtelen mindketten a másik arcát látják az ellenség arca helyett.
Egyikük sem tudja legyőzni a másikkal szembeni előítéleteit, tehát a szerelmük nem győzi le az akadályokat, inkább együtt létezik velük.
A kapcsolatuk ugyanolyan vékony jégen áll, mint amilyen a Hudson folyót borítja télen. Már a legelején gyors repedések jelennek meg, különösen miután a lány találkozik Hilmi Izrael-ellenes testvérével, aztán a jég beszakad és a valóság hideg vízként árasztja el az életüket.
Az eredeti címben (Gader Haya-Boderlife) szereplő határ a könyvben nem Júdea és Szamária (Ciszjordánia) és Izrael között húzódik, hanem közöttük. A kulturális, vallási és neveltetési ellentét jobban elválasztja őket egymástól, mint egy fal. Egy-egy pillanatra elérik egymást, de aztán újra és újra eltávolodnak egymástól.
Ahhoz, hogy valóban együtt lehessenek, az egyiküknek fel kellene adnia az identitásának egy részét, erre viszont egyikük sem képes.
A könyv a kétkedő olvasóknak liberális fantáziaként hathat, azonban a regény valódi ereje, hogy igaz történet alapján íródott. Dorit Rabinyan a saját életéből ragadott ki egy epizódot és ez alapján írta meg a könyvet. Bár a regény bizonyos részeit megváltoztatta, a történet alapjául szolgáló kapcsolat valóban létezett.
Rabinyan iráni zsidó családból származó izraeli írónő már két sikeres könyv szerzője volt, mikor a 2000-es évek elején ösztöndíjat kapott az Egyesült Államokba. New Yorkban találkozott Hassan Hourani festőművésszel. A meleg éghajlathoz szokott közel-keleti fiatalok együtt fagyoskodták át 2002 telét a nagyvárosban.
Az írónő valószínűtlen és rövid kapcsolata ihlette a könyvet, amit Houraninek ajánlott.
A férfi 2003-ban váratlanul meghalt és Rabinyan a The Guardianben írt nekrológot. A búcsúlevél így kezdődik: „Ez a párbeszéd New Yorkban hangzik el, mert máshol nem tudom elképzelni magunkat.” A még meg sem született regény körvonalazódik a sorokban. Az írónő szót ejt Hassan rajzairól, amelyeket a férfi barátságuk hónapjai alatt festett egy készülő mesekönyvhöz.
Rabinyan szerint a férfi egy romantikus békéről álmodott, míg ő ebben nem tudott hinni.
Bevallja, hogy a beszélgetéseik hatására egy újfajta szeretet ébredt benne a hazája iránt. Rövid kapcsolatuk végéről is megemlékezik, hogy mikor elmúlt a hideg tél és megérkezett a tavasz, felébredt benne a vágy, hogy hazatérjen Izraelbe. Váratlanul vette meg a jegyet, és közölte Hassannal, hogy öt nappal később elutazik. Mikor a reptéren elbúcsúztak, Rabinyan így köszönt el: Találkozunk a következő világban. Később keserűen tekintett vissza erre a búcsúra. Hassan néhány héttel Dorit után tért haza, és alig egy héttel a megérkezése után kapta az írónő a hírt, hogy a férfi meghalt.
Rabinyan így ír a kapcsolatukról: „Drága Hassan olyan gyorsan léptél be, majd távoztál az életemből, hogy néha úgy érzem csak kitaláltalak. A barátságunk lehetetlennek tűnik, egy vad képzelgésnek (…) Innen én is olyan hitetlenkedve nézem magunkat, ahogy a New Yorkiak nézhettek ránk.
A valószínűtlen pár kapcsolatából még egy animációs film is született, amelyben a Közel-Kelet és a hideg New York összemosódó képei akár a regény illusztrációi is lehetnének. A mesekönyve összes festményét Hassan nem készíthette el, de később befejezetlen változatban mégis kiadták.
A” Visz a víz”, amit Hassannal való kapcsolata ihletett 2014-ben jelent meg Izraelben és osztatlan sikert aratott. A regényről Amos Oz ezt írta: „Pontos és elegáns szerelmi történet, amely a leglágyabb vonalakkal van megrajzolva.” A könyv az iskolai tananyag része lett, miután az irodalomtanárok úgy ítélték meg, hogy
toleranciára fogja tanítani a középiskolásokat.
Aztán 2015-ben a könyv váratlanul bekerült a hírekbe, ugyanis az oktatási minisztérium úgy döntött, megtiltja, hogy a könyv a tanterv részét képezze. A tiltást azzal indokolták, hogy a mű üzenete „veszélyezteti a zsidó identitást.” A döntést az akkori oktatási miniszter Naftali Bennett is támogatta, aki az izraeli tévében a nemzet ellenségének nevezte Dorit Rabinyant, és azt állította, hogy a könyv negatív színben tünteti fel a zsidó állam katonáit. Rabinyan szerint a miniszter el se olvasta a könyvet, mert
aki elolvassa: „az tanúsíthatja, hogy a könyv üzenete a hazaszeretet, és leginkább az Izraelért való aggodalom olvasható ki a sorokból.”
Ennek ellenére az írónő a média és a politika össztűzébe került, rengeteg fenyegetést kapott olyanok részéről, akik félreértették, vagy el sem olvasták a könyvét. A Lehava — egy radikális izraeli csoport, akik ellenzik, hogy a zsidók nem zsidókkal kerüljenek kapcsolatba és gyakran tüntetnek a keresztények ellen is — például felvonulást tartott az írónő háza előtt.
A tiltás nemzetközi botránnyá nőtte ki magát, viszont váratlan publicitást adott az éppen akkor angolra fordított könyvnek.
A regény az Izraelen belüli érzékeny viták, mint a vegyes házasság, és a nemzetállam kérdésének közepébe talált. Így Rabinyan akaratlanul is nagy érdeklődés középpontjába került. A nemzetközi és nemzeti felháborodás hatására az izraeli oktatási minisztérium végül választható olvasmánynak minősítette a könyvet, és engedélyezte, hogy a gimnáziumok felsőbb osztályaiban taníthassák.
A könyvet 14 nyelvre lefordították kezdve a kínaitól a lengyelig. A címmel a fordítók nem tudtak mit kezdeni, így lett az eredeti „Borderlife”-ból (Határlét) , angolul „All the rivers” (Minden folyó), magyarul „Visz a víz”, franciául pedig „Sous la même étoile” (Ugyanazon csillag alatt). A tiltás végül ahhoz vezetett, hogy Rabinyan rengeteg embertől kapott pozitív leveleket, telepesektől kezdve palesztin egyetemistákig.
Rabinyan a Moment magazinnak adott interjúban elmondta, hogy a könyv valójában egy konzervatív cionista nézetet rejt magában. Az írónő szerint:
„Olyan irodalomra van szükség, amely tükrözi a kollektív emlékezetünk és tapasztalatink összetettségét. S ebbe beletartozik a félelem érzése is. Liat magával viszi izraeli-zsidó identitását New Yorkba. (…) Izrael egy kis sziget, az arab tengerben, amely attól fél, hogy elveszti zsidó jellegét. Ez pont ugyanolyan érzés, mint amit Liat él át a Hilmivel való kapcsolatában. A végén különálló, független személlyé kell váljon.”
Dorit Rabinyan lírai ruhába öltözteti fel azt a történetet, amelyet az emberiség az elmúlt évszázadok során már számtalanszor elmesélt. A könyv nem politizál és nem kívánja megoldani a megoldhatatlant. Az író elmesél egy történetet, a legősibbet, egy fiúról és egy lányról. Hogy ebből politikai vihar keveredett, az azt mutatja, hogy a szerelem továbbra sem győz le minden ellentétet.