1944 augusztus másodikán háromezer romát megölve felszámolták az auschwitzi cigány tábort. Az európai romák ezen a napon emlékeznek a holokausztban meggyilkolt áldozatokra, vagy ahogy ők nevezik: a Pharrajimosra. Magyarországon még ma is számos olyan feltáratlan tömegsír van, ahol jeltelenül, végtisztesség nélkül fekszenek a vészkorszak roma áldozatai.
„Nem csináltunk semmi rosszat, élni akarunk!” – szemtanúk szerint ezt kiabálták az áldozatok, amikor 1944. augusztus 2-án egyetlen éjszaka alatt, mintegy háromezer romát meggyilkolva, felszámolták az auschwitzi cigány tábort. Egy lengyel zsidó túlélő visszaemlékezése szerint kivégzésük előtt a romák ellenálltak:
„…egyik éjjel a férfiak tábora több ezer ember kiabálására ébredt. Amint kiléptünk a barakkokból, láttuk mi történt. A cigányok táborát fényszórókkal világították meg, cigány férfiakat és nőket, gyerekeket az SS-ek ötösével állították sorba, hogy a krematóriumba vigyék őket. De szerencsétlenek minden erejükkel ellenálltak. A dulakodás egész éjjel tartott, de reggelre a cigányok tábora már üres volt.”
Az auschwitz-birkenaui tábor történetének hivatalos honlapja szerint a láger áldozatai közt a cigányság volt a harmadik legnépesebb csoport. 1940 és 1942 között még csak pár százan voltak, ám 1943 után már ugrásszerűen nőtt a számuk, ekkortól már egész családokat deportáltak ide.
Összesen 23 ezer auschwitzi cigány áldozatról tudunk: zömüket Németországból, Ausztriából és a Cseh-Morva protektorátusból hurcolták a hírhedt haláltáborba, de lengyel területekről, Szlovákiából, Magyarországról és Jugoszláviából is nagyobb létszámú transzportokat küldtek ide.
Hiányos emlékezet
A magyarországi roma áldozatok számáról máig viták folynak a kutatók között, akik öt- és ötvenezer közé teszik becsléseiket. A nagyobb számot valószínűsítők azzal érvelnek, hogy a zsidósággal ellentétben, a cigányok többségét – miután nem volt semmilyen elvehető értékük – dokumentumok nélkül hurcolták el, vagy lőtték bele a falvak szélén sietve megásott tömegsírokba.
Ráadásul az elmúlt évtizedekben nagy számban semmisültek meg erről szóló iratok. Így ma is romák tucatjai fekhetnek tömegsírokban Magyarországon anélkül, hogy végtisztességet vagy akár egy emléktáblát kaptak volna. Az erről folyó kutatásokat a szakértők szerint az is nehezíti, hogy gyenge a roma holokausztról szóló közösségi emlékezés.
Ugyanakkor különböző forrásokból – levéltári anyagok, túlélők visszaemlékezései – sikerült összeállítani egy listát azokról a településekről, ahonnan romákat deportáltak illetve a nagyobb tömegsírok helyszíneiről. Ez csaknem hatszáz magyarországi települést érint, ugyanakkor valamilyen tábla nagyjából csak a hatodában emlékeztet a romák üldöztetésére.
1944. november első napjaiban Vas, Zala, Veszprém, Vas, Baranya, Somogy, Tolna, Komárom, Győr, Sopron, Pest-megyék településeiről, valamint a Felvidék akkor magyar fennhatóság alatt álló településeiről indult el a cigányok összeszedése.
Az útirány először a leghírhedtebb cigány gyűjtőhely, a komáromi Csillag-erőd volt, innen internálták később a munkaképes korú férfiakat és a gyermektelen nőket a németországi lágerekbe, az erőd viszontagságait túlélő többiek pedig innen szabadultak.
Erőltetett menet
Az otthonukból elhurcoltaknak a Komáromig vezető nem túl hosszú út is szörnyű élményekkel volt teli. Az esztergomi Sárközi Júlia tizenhét éves volt, amikor a családjával a Csillag – erődbe deportálták.
„Korán jöttek, hajnalban. Elvittek bennünket a zsidó templomba. Aki nem jött ki, hanem elbújt a lakásban, ott helyben agyon is lőtték” — mesélte az asszony. Aztán többnapos gyalogmenetben hajtották az esztergomi romákat Komáromig.
„Fölváltva jöttek velünk a nyilasok meg a csendőrök. Hadd igyunk egy kis vizet, szomjan halnak a gyerekek, mondták az asszonyok az úton. No, menjél és igyál, és akkor hátulról lelőtték. Volt olyan nő, amelyik szült. No, menjél oda ki, és szüld meg a gyereket! Megszülte a gyereket, akkor hátulról lelőtték a kisbabával együtt, és otthagyták őket az úton. Aki lemaradt, szétverték az agyát a puskatussal” – idézte fel Júlia az út borzalmait.
Sárközi Júlia családjából senki nem halt meg Komáromban, de földönfutók lettek mire hazaértek, mert a helyiek kiszedték a házukból a téglákat és az ablakokat. Az ugyancsak esztergomi Horváth Katalin pár hónapos kisbabával gyalogolt az erőltetett menetben.
„Az egyik hídon lelőtték a nagyanyámat. Kövér volt, nem tudott gyalogolni. Megfogták, elhúzták a sorból, lelőtték, és a hídról a Dunába dobták”— számára ez volt az útnak, az az eseménye, mely máig is gyötri.
Az erőd
A Baranya megyei Bogdán Aranka csak tizenkét éves volt, amikor 1944 őszén falusi csendőrök elhurcolták szüleivel és öt testvérével a nagybicsérdi cigány telepről, bevagonírozták és a komáromi Csillag-erődbe vitték. A gyűjtőhelyen uralkodó állapotokról azt mondta:
”…se fürödni, se vécézni nem tudtunk. Minden tele volt az emberi piszokkal, halomszámra voltak a halottak. Voltak ott kisgyerekek, szopósok, két, három évesek, mind meghaltak szegények. Nekem is meghalt a húgom, másfél éves volt. Vánkosban volt még, ott kellett hagyni a kis testét.”
A szintén a Bogdán családhoz tartozó Ilonát is a gyerekek halála rázta meg a legjobban.
„Füstölt a trágya, mert esett az eső, és a ganajra dobták a meztelen gyerekeket. Még meleg volt az a kis halott, ahogy kidobták. Ráesett az eső, ősz volt, szabályosan gőzölgött. Istenem, a másfél éves kicsi húgom is kidobták a trágyára” – mondta el a nő.
A közeli Kisbicsérdről tíz évesen elhurcolt Kocsis Lajos erődbeli emlékeiben pedig leginkább az ragadt meg, hogy „volt egy kút, onnan ittunk vizet, sáros volt, az ürülék, minden belefolyt, azt ittuk. Tele voltunk tetűvel. Ott voltak a halottak egymásra rakva, összedobálták őket, aztán elvitték őket, nem tudom hová”.
Haláltáborokban
„Odavittek bennünket, ahol égették a halottakat. Éreztük az égett hús szagát” — emlékezett a Vas megyei Toronyból származó Nyári Ernőné, Sárközi Mária, aki 14 évesen azok között volt, akiket Komáromból Németországba deportáltak, és megjárta a dachaui, auschwitzi és ravensbrücki haláltábort is. Az utóbbi, női lágerben csak 1945 januárjában majd másfél száz cigány lányt sterilizáltak, a legfiatalabb nyolc éves volt.
A tizennégy évesen ide került került Holdosi Vilmosné így emlékezett erről: „injekciót adtak a szeméremtestembe, nagyon fájt. Leestem a vizsgáló asztalról. Odébb rúgtak, jött a következő.”
Az asszony azt is elmesélte, hogy a roma nőknek kellett a zsidó áldozatok holttesteit „eltüntetniük”:
„Annyi halott volt ott minden reggel, mi hordtuk ki az égetőkemencébe. Úgy égtek ott szegények, mint a fa. Szívünk nem volt nézni azokat a kis fiatal zsidó nőket. Tizenöt-tizenhat évesek voltak. A legrosszabb az volt, ahogy az égetőbe hordtuk őket. Hogy az ember fogta azokat a halottakat és dobta be őket, mint a kutyákat. Ezt soha nem lehet elfelejteni.”
Az adácsi Raffael Ilona, aki több németországi lágert is megjárt leginkább a haláltáborok kegyetlenséget jegyezte meg:
„Sorba kellett állni. Kegyetlenek voltak. Reggel négykor ébresztő. Ha nem tudtál rögtön leugrani a priccsről, ütöttek-vertek. Volt olyan is, aki nem tudott már megmozdulni. Azt agyonverték. Egyszer egy asszony felhozott a konyháról valahogy két répát. Meglátták, beállították az árammal teli drótok közé. Ott volt éjjel-nappal. De túlélte. Én még annyi verést nem láttam, amit az kapott egy náci nőtől, mikor kivették. Feltekerte a haját a kezére és a csizmájával rugdosta a hasát. Ilyenkor mindenkinek kinn kellett állni, hogy lássuk mi történik. Aki visszaszólt, abból többet nem volt ember. Azt úgy megverték.”
Tömegsírban
Itthon 1944. őszén megtörténtek az első tömegmészárlások. Az egyik legjobban dokumentált, így felkutatható tömeggyilkosság október 5-én Dobozon volt, ahol csendőrök kézigránáttal és golyószóróval végeztek ki a környékről összeszedett és megkínzott majd két tucatnyi romát, köztük asszonyokat és gyermekeket.
Levéltári anyagok és a hozzátartozók egybehangzó visszaemlékezései alapján 1944. szeptember 27-28-án a román csapatok elfoglalták Újszalonta, Kötegyán és Méhkerék községeket, azonban rövid idő múlva a magyar és német csapatok visszaszorították őket a határon túlra.
Ezekből a községekből „azon személyeket, akik a román csapatokkal valamilyen érintkezésbe kerültek” aztán összeszedték, és szeptember 28-án a sarkadi csendőrkapitányság épületébe kísérték: mintegy félszáz embert.
Október első napjaiban a szovjet hadsereg előretörése azonban veszélyessé tette, hogy a foglyokat a román határ közelében tartsák. Ezért október 5-én útnak indították őket Szentes felé Boldizsár János csendőrőrmester parancsnoksága alatt. A csoport a késő esti órákban érkezett Dobozra.
Ezután dobozi kastély előtt a cigányokat különválogatták, és az istállóba zárták, majd a levéltári adatok és szemtanúk szerint öt csendőr kivégezte őket. Szorosan egymás mellé állították az embereket és kézigránáttal, gépfegyverrel pusztították el őket. Volt köztük egy várandós asszony is.
A háború után 1956-ban előbb a Népbíróság ítélkezett a gyilkosok felett, melyet aztán a Legfelsőbb Bíróság is jóváhagyott. Eszerint Boldizsár Jánost életfogytig tartó, a másod-, harmad- és negyedrendű vádlottakat 8 évnyi, 8 év 6 hónapnyi illetve 5 év 5 hónapnyi börtönbüntetésre ítélte. Az ötödrendű vádlott külföldre menekült az igazságszolgáltatás elől.
Egy szemtanú, Ferkovics György így emlékezett vissza a mészárlás éjszakára:
„…a csendőrök éjszaka felzavartak bennünket és kizavartak a temetőbe. Ott ránk parancsoltak,, hogy ássuk meg a sírt és az ott lévő hullákat temessük el. Amikor végeztünk a szörnyű munkánkkal, a csendőrök azt mondták: ha eljár a szánk, ők visszajönnek és mi is hasonló sorsra jutunk”.
Köteles Erzsébet, akit sírásónak vezényeltek ki a temetőbe, családtagjait volt kénytelen felismerni az áldozatok között:
„…csupa vér volt ott minden. Megismertük mindegyiknek a holmiját. Azt egyiknek a szatyrát, táskáját, a másiknak a cigarettáját. Összeszedtünk mindent. A bátyám, a nagybátyám, a felesége és a két gyerekük is köztük volt.”
A fajüldözés a magyarországi roma közösségek csaknem harmadát érintette közvetlenül. A vérengzés áldozataira 1972 óta emlékeznek meg világszerte, akkor határozott a Cigány Világszövetség arról, hogy a Pharrajimos, azaz a roma holokauszt emlékére, augusztus 2-át nemzetközi emléknappá nyilvánítja. Magyarországon először 1996-ban tartottak megemlékezést.
A szerző újságíró, a Roma Sajtóközpont (RSK) volt munkatársa. Az idézetek az RSK 2000-ben megjelent Roma Holocaust c. könyvéből származnak, az interjúkat Lakatos Elza készítette.
