A piacbarát közgazdaságtan egyik legnagyobb – ám kétségkívül legjobban ismert – múlt századbeli, magyar zsidó származású alakja több alkalommal járt is Izraelben, és támogatását fejtette ki a zsidó állam iránt: egyesek mindjárt azzal vádolták, hogy Menachem Begin gazdaságpolitikájának közvetlen kitalálója volt. A Nobel-díjas közgazdásznak azonban még Simon Peresz volt kormány- és államfő is kikérte a véleményét.
Milton Friedman a chicagói gazdasági iskola képviselője volt, akinek munkássága elsősorban Ronald Reagant és Margaret Thatchert inspirálta. Gondolkodásának központjában röviden a szabad piac gondolata és az állam szerepének mérsékelése állt; Kapitalizmus és szabadság című könyvében arról írt, hogy a politikai szabadság gyökere a gazdasági szabadság. Friedman öröksége az egyén életébe és a piac törvényeibe lépten-nyomon beavatkozó állami szerep csökkentése – de ez már a gazdaságkönyvekre tartozik.
Minket elsősorban Friedman családi háttere és az Izraellel kapcsolatos véleménye foglalkoztat. Friedman szülei beregszászi magyar ortodox zsidók, Friedman Jenő (Saul) és Landau Etelka (Sára) voltak. Noha egy városban születtek, Brooklynban ismerkedtek meg, miután mind a ketten Amerikába vándoroltak, ám sajnos négy gyermekükkel – kik közül a legkisebb volt Milton – nem ismertették meg a magyar nyelvet. Feleségével írt közös életrajzában így számolt be erről a neves közgazdász:
„Otthon általában angolul beszéltek. A szüleim csak akkor beszéltek magyarul, ha valamit el akartak titkolni előlünk gyerekek elől, vagy – ami csak ritkán történt -, ha magyar vásárlókkal vagy barátokkal beszélgettek… Érthető módon mi gyerekek csupán néhány szót tanultunk meg magyarul, de jiddisül eldadogtunk”.
A szülők rövidesen vidékre költöztek, ahol Friedman apja nem sokkal később elhalálozott. Friedman fiatalon hitehagyottá vált, ám anyjának kérésére egy teljes éven át busszal bejárt egy szomszédos településre, ahol elég zsidó lakott ahhoz, hogy imakört képezzenek. Hogy mennyire is voltak a neves közgazdásznak ismereti a cionizmusról, az már más kérdés: egy Saul Singer által jegyzett tavalyi cikk szerint Friedman „meggyőződéses cionista volt”. Ezt azonban cáfolja izraeli közgazdász kollégája, Daniel Doron. Neki Friedman egy magánlevelében azt írta, hogy „be kell valljam, sosem foglalkoztam sokat a cionizmussal, és nem is olvastam sokat a történetéről . . . [viszont] elképesztőnek találom, amit nekem elmeséltél a cionizmus gazdasági történetéről”.
Amire Friedman itt utalhatott, azt egy 1977-es interjújában fejtette ki, s az megtekinthető videón is.
Ebben a beszélgetésben a kérdező felemlegette Friedman egy megjegyzését, miszerint a zsidóság tradíciója alapvetően szemben áll a szocializmussal. Friedman azt felelte erre, hogy valóban így gondolja: „Meglehetősen furcsa, hogy a szocializmusnak olyan sok barátja van a zsidók között, mint amilyen sok ellensége a kapitalizmusnak, hiszen az ember akár azt is mondhatná, hogy a zsidó tradíció alapvetően idegen a szocializmustól, ám hasonlít a kapitalizmusra”.
Ezt a gondolatát így fejtette ki életrajzában – melyet feleségével együtt írt meg, s melynek címe Két szerencsés ember volt: „Az államszocializmus nem egyezik a zsidó egyén és az izraeli közösség érdekeivel. Az államszocializmus, úgy hiszem, hogy alapvető zsidó értékeket tagad meg: az ember felelősségét Isten előtt saját tetteiért; az egyéni adakozást; az önkéntesen formált közösséget; a véleménykülönbségek iránti tiszteletet; a józan észben való bizalmat. Ezek az alapvető zsidó értékek eltorzulnak abban a rendszerben, mely – ha logikai végpontjáig terjesztjük azt – kicseréli az egyéni lelkiismeretet a kollektív autoritással, a személyes adakozást a személytelen bürokrácia által irányított, lelketlen segélyezéssel, az önkéntes együttműködést a kötelező besimulással, és az egyéni jogokat a többség vagy a kormányzó elit hatalmával”.
Friedman ezt a fajta szocializmust szembeállította azzal, ami szerinte a szabadságot kereső – és alkalmanként a szabályokat megkerülő, ám éppen ezért sikeres – zsidó talpraesettség volt, és amely szerinte nagy szerepet kapott Izrael felemelkedésében és tündöklésében is. Szerinte „a legjobban úgy lehet megérteni Izraelt, ha meglátjuk, hogy két zsidó hagyomány küzd mind a mai napig Izraelben. Az egyik a szocializmus 150 éves hagyománya. Tény, hogy a zsidó értelmiség erősen szocialista volt egy időben, és aránytalanul járult hozzá a szocialista irodalomhoz. A másik hagyomány pedig a diaszpóra kétezer éve alatt – és részben annak okán – fejlődött ki. Ez a kormányzati szabályozások megkerülésének hagyománya, mely lényegében a szabad piac lehetőségeinek megtalálását és kiaknázását jelenti”.
Friedman itt azzal érvelt, hogy szerinte a zsidóság azért tudott megmaradni évszázadokon át a szétszóratásban, mert míg a kormányok – vagy uralkodók – üldözték azt, addig a zsidóknak meg kellett találniuk azokat a réseket – mint például a pénzügyeket és a kereskedelmet -, ahol meg tudtak maradni és melyekkel fel tudták virágoztatni közösségeiket. A neves közgazdász nem hitt a nagy állam megmentő szerepében, és ezért arra is kitért, hogy szerinte az uralkodókhoz általában hiába fordultak a zsidók segítségért: ha volt is egy-egy király, aki megóvta a zsidókat, az azért történhetett így, mert volt egy gazdag – mégpedig kereskedelemből meggazdagodott – zsidó, aki pénzt adott a királynak. „A bibliai Eszter története ritka példa”– vélekedett erről Friedman. „A zsidók általában a kormányok ellenére, és nem azok segítsége miatt maradtak meg”.
Ezért összességében Friedman arra jutott, hogy „kevés nép járt olyan jól a kapitalizmussal, mint a zsidók”, kiemelve, hogy „a szocialista utópiákban, mint Oroszországban, Lengyelországban vagy a nemzeti szocialista náci Németországban” a zsidók nem tudtak megmaradni, míg azonban a szabad Nagy-Britanniában vagy Amerikában igen. Ezeken az országokon belül is ott virágzott fel igazán a zsidóság – mondta Friedman -, „ahol a legnagyobb volt a verseny; azonban ott teljesítettek a legrosszabbul a zsidók, ahol a legnagyobb volt a monopólium vagy az állami beavatkozás”.
1977-es interjújának végén Izraelhez fűződő érzelmeiről is beszélt. Mint mondta, tizenöt éve járt először Izraelben, mikor három hónapot tanított vendégprofesszorként a jeruzsálemi Héber Egyetemen. Az interjú idején került kormányra Menachem Begin, Izrael első jobboldali – és piacbarát gazdaságpolitikát követő – miniszterelnöke. Erre is reflektálva Friedman arról beszélt, hogy ma „van egy új párt Izraelben, a Likud, mely most került hatalomra. Ez a párt hisz a magánvállalkozásban, kisebb kormányt akar és több lehetőséget az egyén számára. A céljaik kiválóak, és csak remélni tudom, hogy véghez is viszik azokat”.
Természetesen Friedman itt még a hetvenes évek Likudjáról beszélt, tehát a mai politikához viszonyítani megjegyzéseit felesleges lenne. Egy a Jerusalem Postnak adott 1977 májusi interjújában sem tagadta viszont, hogy Szimcha Erlich, Begin pénzügyminisztere telefonon kért tőle tanácsot, melyet „örömmel adtam meg”, Beginről pedig azt mondta, hogy személyesen is találkozott vele, és „nagyon meggyőződ volt, amit mondott”. Hogy pártatlanságát megőrizze, Friedman többször elmondta, hogy a nemrég elhunyt Simon Peresszel is találkozott 1990-ben, ám erről a találkozásáról egy levelében így számolt be: „Elméink valójában nem találkoztak. Velejéig szocialista ember, aki igyekszik megfelelni a szabadpiaci reformok növekvő népszerűségének, de inkább vitatkozott, semmint komolyan átbeszélte volna a kérdést. A találkozás színjáték volt, nem volt tartalma”.
Nem véletlenül helyezték tehát Friedmant szellemiekben Begin oldalára, hiszen 1977-ben maga is elmondta, hogy „az ő politikájuk az én politikám”. Igaz, ezt úgy folytatta, hogy ő bármilyen izraeli kormánynak szívesen segít, mivel a zsidó haza elkötelezett támogatója volt amerikai (klasszikus) liberálisként is:
„Amennyiben bármivel tudok segíteni, örömmel teszem azt meg. Nem csak azért, mert van egy általános vágyam, hogy a szabadság terjedjen, hanem azért is, mert nagyon erős személyes szimpátiát és rokonszenvet érzek Izraellel kapcsolatban. Zsidó vagyok származásomat és kultúrámat tekintve, osztozom az ország értékeiben és meggyőződéseiben, és abban a lelkesedésben is, amelyet sokan éreznek az Izraelben lezajlott csodákkal kapcsolatban. Ha bármilyen módon hozzájárulhatok egy az izraeli szabadság megőrzését célzó politika jobbá tételéhez, akkor boldogan nyújtok segítséget”.
Friedman tehát elsősorban azt a tényt csodálta Izraelben, hogy azt nem államok hozták létre, hanem az önálló zsidó kezdeményezőkészség eredménye volt. „Izrael csodáját szabad férfiak és nők érték el elképesztő nehézségekkel szembeszállva” – jegyezte meg életrajzában. Való igaz, hogy a brit kormány támogatása ellenére számos módon keresztbe tett a zsidó állam megalakulásának, és Izraelnek később is egyedül kellett megvívnia függetlenségi háborúját. Friedman meg volt róla győződve, hogy a korai szocialista irányzata ellenére is a szabad világhoz tartozó Izrael „elpusztult volna”, ha a Szovjetunió és a kommunizmus diadalmaskodik a hidegháborúban. Friedman üzenete az önálló közösségépítés volt a kötelező tömörítések helyett, a szabad piac a tervgazdaság helyett, az egyéni vállalkozás az újraosztás helyett. 2006-ban bekövetkezett halálakor a nyugati szabadság egy bajnokát, a zsidó állam pedig egy megbízható barátját vesztette el.
Az írás eredetileg az ujkelet.live portálon jelent meg.