Úgy tűnik, bizonyos „kanonizált” szövegekkel foglalkozó szakembereknek maguknak is fel kell venniük a szakmai szentségeket, „kívülről” még egy gyakorló író sem „ugathat bele” az avatott irodalomtudósok értékelésébe, belső ügyeibe.
Régen nem hevültek fel így a szenvedélyek Magyarországon írók és költők miatt. Emberemlékezet óta nem volt rá példa, hogy a vélemények nyilvánosan megütköztek azon, miként értékelnek az irodalomtörténészek egy élő, vagy a közelmúltban elhunyt szerzőt.
Utoljára akkor beszéltek ennyit, és ilyen indulatosan írókról és műveikről, amikor az esztétikai ítélet összefonódott az ideológiai, sőt, politikai minősítéssel. Amikor Ady Endre nem csak az új művészetet, de az „új Magyarország” ígéretét is jelentette, vagy amikor a zsidó származású szerzők „hígmagyarrá” minősítése sokak szemében igazolta a jogfosztó törvényeket.
Vagy amikor néhány év múlva a kommunista párt vezetői azzal a képtelen igénnyel léptek fel, hogy ideológiai utópiájukat, ha már a valóságban nem, a „magas” irodalomban akarják viszontlátni, hogy megajándékozhassák vele a „népet”.
Utóbb, a hatvanas-hetvenes évektől kezdve az irodalomtudomány már fokozatosan szembefordult minden, a „szövegtől idegen” értékelési szemponttal, és az oktatás is igyekezett szakítani a szerzők életére, és műveik tartalmi ismertetésére koncentráló, régimódi irodalomtanítással.
A strukturalizmus, a posztstrukralizmus, a dekonstrukció és a hermeneutika képviselői ízekre szedték a „haladó hagyomány” teóriáját a magyar irodalomtörténetben. Pedig ez nyomta rá a bélyegét a hatkötetes akadémiai „spenótra” is, melyből annak idején az egyetemen tanultunk.
Ennek alapján teljesen értelmetlen, és fogalmilag is abszurd a hírekben sűrűn szereplő Takaró Mihály irodalomtörténésznek az a kijelentése, hogy a „Nyugat kis zsidó lapocska” volt (feltéve, hogy valóban mondott ilyesmit). Mert csak az lehet kérdés, hogy a legendás folyóiratban megjelent versek, szépirodalmi művek és tanulmányok maradandónak bizonyultak-e. És ha igen, nem érdemes tovább vitatkozni róluk.
Persze a maradandóság, a „kanonizált olvasat” az irodalomtudományban meghatározó befolyást szerző esztétáknak olyan kategóriája, amivel önkényesen lehet élni, becsempészve az ideológiai, politikai szempontokat. Úgy látszik, az irodalom ezek nélkül mégsem tud meglenni.
Egy olyan, a maga részéről minden ideológiai minősítést elutasító, kevesek által olvasott, posztmodern kortárs szerző, mint Esterházy Péter bírálatában és dicséretében is jelen van a 2010 óta tartósan berendezkedett kormányzat kultúrpolitikájának védelme, illetve az ellene irányuló támadás, ezt kár lenne tagadni.
Amúgy az irodalomtörténet napjainkban szigorúan hierarchizált, exkluzív szakma, mely erős rokonságot mutat a teológiával és az egyháztörténettel. Úgy tűnik, bizonyos „kanonizált” szövegekkel foglalkozó szakembereknek maguknak is fel kell venniük a szakmai szentségeket, „kívülről” még egy gyakorló író sem „ugathat bele” az avatott irodalomtudósok értékelésébe, belső ügyeibe.
Az irodalmi művek iránti érdeklődés, illetve olvasottságuk csökken, és ez a könyvkiadók gondosan titkolt példányszámain is meglátszik. Nem meglepő, hogy a „magas irodalom” elemzőinek olvasottsága is kezd elenyészni.
Az Élet és Irodalomban olykor két teljes oldalon is megjelenő „kanonizált vélemények” egyre kevesebben embert érdekelnek, a „szakma” önmagát zárja karanténba.
Az irodalom ma már politikával körítve sem vonzza úgy a közönséget, mint az 1989/90-es rendszerváltás előtti és utáni egy-két évtizedben. Úgy tűnik, ez a mostani nyilvános vita „utóvédharc”, amit sok hasonló már nem fog követni.
Most egy olyan, általam kifejezetten kedvelt, tehetséges író ütközött bele a „szakma szolidaritásába”, mint Háy János. Az ő Kik vagytok? – Kötelező magyar irodalom című művét élesen megtámadta előbb a „véleményformáló” irodalmi hetilap, majd a litera.hu portál, hogy végül a magyartanárok egyesületének elnöke is kirohanjon ellene.
Elcsodálkoztam azon, hogy az irodalomtörténészek, esztéták és tanárok toleráns hírben álló tábora mennyire intoleráns. Hiszen miért ne írhatná meg valaki a véleményét a magyar irodalom nagy alakjairól, még akkor is, ha életrajzaikkal és egyes műveikkel kapcsolatban helyenként szarkasztikusan fogalmaz?
Én kifejezett várakozással vettem kezembe Háy János kötetét, nem hiányoltam benne a részletes irodalomjegyzéket, elvégre egy esszéírón nem lehet számon kérni a részletes bibliográfiát.
És persze volt valami, amit vártam a jeles szerzőtől, sajnos, teljesen hiába.
Gondoltam, ha már a „hivatalos irodalomtörténet” a szó legszorosabb értelmében hallgat Molnár Ferencről, a legtöbbet játszott, világsikert aratott magyar íróról és színpadi szerzőről, egy gyakorló színműíró, mint Háy, bizonyára elemzi az életművét, elmondja róla a véleményét.
Tudnivaló, hogy a „nagypolgárinak”, „zsidó szinműgyárosnak”, „körúti bulvárszerzőnek” nevezett Molnár Ferencről egyetlen érdemleges, a műveit elemző monográfia nem született, csak életrajzi adomáit dolgozzák fel újra és újra. De majd Háy, gondoltam, akinek darabjait örömmel nézem, és aki ismeri a színi mesterség csínját-bínját, megfejti nekünk a Liliom szerzőjének titkát, azt a varázslatot, ami ma is működik világszerte.
Ehhez képest Háy terjedelmes irodalomtörténetében csak Örkény István kapcsán, egyetlen mondatban emlékezik meg Molnár Ferencről: „A Tóték, bárki láthatja, az első magyar dráma, ami nem a bulvár irányából, mint Molnár Ferenc művei, és nem a nehezen megközelíthetőség felől, mint Füst Milán Boldogtalanokja, értelmezhető.”
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.