Míg az egyik oldal épp csak szentté nem avatja, addig a másik a rekkenő hőség miatt is hajlamos őt hibáztatni. Egy biztos, Soros alapítványa rendkívül aktív a Közel-Keleten is. De vajon jó ez Izraelnek? Réti János írása.
Az emberi jogokat vagy Izrael ellenségeit erősítik a civilek a Közel-Keleten?
Az elmúlt évek során Soros György, a nagyvárosi értelmiségiek szűkebb körén túl addig kevésbé ismert milliárdos-filantróp, a progresszív ügyek világszerte aktív és nagyvonalú finanszírozójából hirtelen a magyarság első számú, megveszekedett ellenségévé lépett elő.
Az összehangolt, és finoman szólva is rossz érzéseket keltő kormányzati támadássorozat legalábbis erről igyekezett meggyőzni a választópolgárokat, akiknek a magyar származású, amerikai zsidó üzletember hónapokon keresztül minden lehetséges médiafelületről vészjóslóan üzente: a veszteteket akarom!
A váratlanul a közfigyelem előterébe került, és a hazátlan nemzetközi finánctőke összes vészterhes attribútumával immár félreérthetetlenül felruházott Soros rövid idő alatt újabb tétellel bővítette a nemzetet végletesen megosztó kérdések körét.
Így lett a világ 33. leggazdagabb embere a magyarországi demokratikus intézményrendszer megőrzésének utolsó mentsvára egyfelől, „maffiaszerű hálózatot” kiépítő, az ellenzéki politikusokat ördögi vigyorral dróton rángató, egyszemélyes háttérhatalom másfelől.
A hathatós eszközökkel megtámogatott kormányzati hangulatkeltés legalább egy ízben antiszemita felhangoktól sem tartózkodott, 2017 tavaszán ugyanis a köztévé Híradójában Irán legfelsőbb vezetőjét, Ali Hámenei ajatollahot idézve „gonosz, cionista-amerikai multimilliárdosnak” nevezték Sorost.
Az utóbbi példánál maradva viszont talán érdemes közelebbről is megvizsgálni az üzletember és az általa fenntartott alapítványok közel-keleti tevékenységét, hogy kiderüljön, vajon tényleg Izrael barátja-e a markáns vízióját évtizedek alatt kiterjedt támogatási rendszerré kiépítő mecénás, vagy a valóság azért ezúttal is árnyaltabb a politikusok üzeneteinél.
Az iráni szál
Amikor 2005-ben fény derült az Egyesült Államok egyik legnagyobb korrupciós botrányára, a nagystílű és a politikusok megvesztegetését mesteri szintre emelő washingtoni lobbista, Jack Abramoff letartóztatása mellett bilincs kattant egy ohiói republikánus képviselő, Bob Ney csuklóján is. Neyt többek között az Irán elleni szankciók megsértésével vádolták.
A politikus külpolitikai tanácsadóját, aki megbízóját a teheráni rezsimmel szemben foganatosított büntető intézkedések feloldásának szószólójává avatta, Trita Parsinak hívták. Parsi már Amerikába érkezésének évében, 2001-ben az American Iranian Council (Amerikai-iráni tanács, AIC) fejlesztési igazgatója lett. A szervezetet olyan amerikai olajcégek hozták létre, amelyek a zsíros üzlet lehetőségét remélték a szankciók megszüntetésétől.
A tanács elnöke, Hooshang Amirahmadi az AIC-t több interjúban is Irán kiemelkedő lobbierejének nevezte Amerikában, amely „az iráni érdekek védelmére törekszik, egyúttal szembeszáll az AIPAC által képviselt izraeli lobbitevékenységgel is”. Parsi azonban nem elégedett meg szerepével és alig egy évvel később, 2002-ben létrehozta saját nonprofit szervezetét, a National Iranian American Council-t (Nemzeti iráni-amerikai tanács, NIAC).
A NIAC az elmúlt másfél évtized során az egyik legbefolyásosabb washingtoni lobbiszervezetté nőtte ki magát, amely a gyanú szerint burkolt iráni támogatással a háta mögött, sikerrel bírta rá az amerikai döntéshozókat az előző elnöki ciklus egyik legnagyobb külpolitikai eredményeként beharangozott iráni nukleáris megállapodásra, egyben a szankciók részleges feloldására.
A megállapodás mögött meghúzódó, talán legfontosabb indíték az a NIAC által sulykolt elmélet volt, amely szerint az „egyedül Izrael érdekeit szolgáló” Irán-ellenes „propaganda” háttérbe szorításával Iránban is megerősödhetnek a mérsékelt erők, ami elindítaná, majd kiteljesíthetné a két ország konstruktív párbeszédét. Csakhogy a belengetett ígéretekkel ellentétben éppen Irán fokozódó és egyre agresszívabb közel-keleti terjeszkedésének, valamint az Izrael-ellenes retorika fokozódásának lehettünk szemtanúi az utóbbi években.
Bár a NIAC-nak több mint 8000 adományozója van, úgy tűnik, az egyik legfontosabb támogatójuk az a George Soros, aki a szervezet egyik fontos, Campaign for a New Policy on Iran (Kampány egy új Irán-politikáért) nevű kezdeményezését is vezető munkatársának a fizetését is állja, mi több, az egyik legfontosabb embere, az Open Society Institute (Nyílt Társadalom Intézet) főtanácsadójaként tevékenykedő Morton Halperin a NIAC vezetőségében is helyet kapott.
A Hamász elleni 2008-2009-es izraeli katonai hadműveleteket megalapozatlanul bíráló, majd a későbbi vizsgálatok tükrében a szerző által is visszavont un. Goldstone-jelentés megszületésénél is bábáskodó Halperin egyébként egy másik Soros-közeli szervezet, az amerikai zsidó közéletben számos feszültséget kiváltó J Street vezetőségében is jelentős tisztséget tölt be. A J Street-et egy bizonyos Jeremy Ben-Ami hozta létre 2008-ban, azzal a céllal, hogy progresszív irányultságú alternatívát állítson az AIPAC-nak (American Israel Public Affairs Committee – Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága).
Bár következetesen tagadta, de oknyomozó írások sora bizonyította (pl. itt és itt), hogy a J Street szintén igen közel áll Soros alapítványi hálózatához.
Ben-Ami egy ízben éppen Parsival közösen publikált az Irán elleni szankciók fenntartása ellen érvelő cikket a baloldali Huffington Post oldalán. Ugyanígy ellenzi a többek között az Egyesült Államok és az Európai Unió által is terrorista szervezetként nyilvántartott Hamász által ellenőrzött Gáza blokádját.
Az Izraelt folyamatosan rakétákkal támadó és a zsidó állam teljes megsemmisítésének célját a saját kartájában is kinyilvánító Hamász jelentette veszély figyelmen kívül hagyása mellett a J Street minden alkalmat megragad az ENSZ egyoldalúan Izraelt elítélő határozatainak támogatására is.
Sőt, a J Street társalapítója, Daniel Levy egy 2010-es konferencián a zsidó állam 1948-as megalapítására rossz és igazságtalan cselekedetként hivatkozott beszédében, egyúttal érthető reakciónak nevezte az azóta is tartó, ártatlan izraeli civilek ezreinek életét követelő palesztin terrort.
Ezek után talán nem meglepő, hogy a legutóbbi amerikai elnökválasztási kampány során a Demokrata Párt fősodra által nemtelen eszközökkel háttérbe szorított radikális baloldali jelölt, az egy interjúban a 2014-es gázai hadműveletek kapcsán Izraelt több mint 10 ezer ártatlan palesztin civil meggyilkolásával vádoló Bernie Sanders is a J Street-et jelölte meg saját közel-keleti politikájának egyik legfontosabb formálójaként.
Tanulságos, hogy a szervezet 2017-es nemzeti konferenciáján éppen Sanders gyűjthette be a legnagyobb ovációt, a zsidó települések létét a béke legnagyobb akadályaként megjelölő, csúsztatásokkal teli beszédéért.
Az igazság vagy délibábok nyomában?
Úgy tűnik, a Soros György és családtagjai által felügyelt alapítványi hálózat nem csupán e két szervezet esetében honorál jelentős pénzösszegekkel a Közel-Kelet problémáiért legnagyobb részt Izraelt hibáztató civil programokat.
Miközben az általa (is) pénzelt szervezetek többsége teljesen immunis a térség politikai viszonyait döntősen meghatározó, és a civil társadalom brutális elnyomásában emberöltőnyi tapasztalatot szerzett tekintélyuralmi rezsimek gyakran égbekiáltó kegyetlenségére, egyetlen alkalmat sem szalasztanak el a zsidó állam démonizálására.
A civil szervezetek közel-keleti tevékenységét vizsgáló NGO Monitor vezetője, Gerald M. Steinberg 2013-ban mintegy 60 oldalas tanulmányban foglalta össze a Soros által támogatott csoportok szerepét az arab-izraeli konfliktusban.
Munkájának egyik legfontosabb megállapítása, hogy miközben a szervezetek legfontosabb célkitűzése a nyílt társadalmak megteremtése világszerte, saját tevékenységük annyira átláthatatlan, amennyire csak a nem kormányzati szervezetek (non-governmental organization, NGO) tevékenységét, finanszírozásuk nyomon követését szabályozó törvényi környezet következetlenségeit, nemzetközi eltéréseit ügyesen kihasználva ez egyáltalán lehetséges. A Bad Investment („Rossz befektetés”) címet viselő publikáció másik figyelemre méltó üzenete, hogy a közel-keleti demokratizálást propagáló civil kezdeményezések mindegyike élen jár az Izrael elleni hangulatkeltésben, és ehhez minden eszközt felhasznál, skrupulusok nélkül.
A támogatások legnagyobb kedvezményezettje, a Human Rights Watch (HRW) egyedül 2010-ben 100 millió dollárt kapott Soros Györgytől. A világ egyik legnagyobb és legjelentősebb befolyással bíró NGO-ját számos kritika érte következetes Izrael-ellenességéért. Támogatják a palesztinok „visszatéréshez való jogát”, mint a közel-keleti rendezés általuk legfontosabbnak vélt biztosítékát. 2002 során mészárlással vádolták meg a második intifáda öngyilkos merényleteinek hatására a dzsenini menekülttáborba a felelősök felkutatására behatoló izraeli erőket.
Bár az izraeli hadsereg a Hamász és Iszlám Dzsihád fegyvereseivel folytatott öldöklő küzdelemben mindent megtett annak érdekében, hogy a civil lakosság védelmében házról-házra járva találja meg a terror felelőseit, a HRW látványosan elítélte a dzsenini „vérengzést”, hogy néhány hónap múlva kénytelen legyen beismerni tévedését.
Ugyanez a forgatókönyv játszódott le a 2006-os libanoni háború és a 2009-es gázai hadműveletek nyomán is. Az Izraellel szembeni egyoldalúan megfogalmazott kritikák stratégiáját, amely gyakran egyenlőségjelet rak a demokratikus zsidó állam önvédelmi céllal indított hadműveletei és a különböző terrorcsoportok napi működése közé, a szervezet nyugalomba vonult alapítója, Robert Bernstein is többször élesen kritizálta.
Nem adnak hitelesebb képet az izraeli helyzetről a helyben támogatott civil szervezetek sem. Az izraeli arabokat és progresszív zsidó csoportokat a zsidó állam elleni jogi háborúra felkészítő Adalah, illetve a Palestinian Center for Human Rights (Az emberi jogok palesztin központja) valamennyi fórumon apartheid államnak címkézi Izraelt és háborús bűnökkel vádolja az ország vezetését.
Az Al-Haq ügyvezető igazgatója, Shawan Jabarin „civilben” a Népi Front Palesztina Felszabadításért nevű terrorszervezet magas beosztású „aktivistája”. A B’Tselem-et többször kapták azon, hogy palesztinok elleni izraeli „túlkapásokról” tudósító, valójában megrendezett jeleneteket adott el hitelesként.
A szervezet mindeközben teljes mellszélességgel kiáll az Izrael ellen teljes, a gazdasági, a diplomáciai, a kulturális, a tudományos és az oktatási életre is kiterjedő bojkottot hirdető BDS mozgalom mellett is.
Ezzel természetesen nincs egyedül, hiszen a haifai központú Mada al-Carmel, vagy a palesztin nők jogaiért síkra szálló Mossawa Center, vagy éppen az említett Adalah is a BDS leghangosabb szószólói közé tartozik.
A Gisha a gázai lakosok – és közöttük persze a terroristák – szabad mozgásáért harcol, az Ir Amim még az izraeli ásatásokban és nemzeti parkokban is a zsidók által a palesztinok ellen használt „politikai eszközöket” lát, a Yesh Din izraeli vezetőket jelent fel „háborús bűnökért” nemzetközi fórumokon, míg a Breaking the Silence torz, ellenőrizetlen „vallomásokkal” igyekszik világszerte bizonyítani azt, hogy az izraeli hadsereg lépten-nyomon megsérti a hadviselés egyetemes normáit. Ezt egyébként a világ legjelentősebb katonai szakértői közül többen cáfolták.
A viszonylag kisebb, bár annál nagyobb hírnévnek örvendő szervezetek mellett az igazi nagyágyúk sem kevésbé elfogultak Izraellel szemben. A támogatási pénzek egyfajta elosztóközpontjaként is működő New Israel Fund maga is számos, a BDS-t támogató és az „Izrael apartheid állam” üzenetével kilincselő civil csoportosulást finanszírozott. Az itthon is jól ismert Amnesty International pedig Izraelben leginkább a 2006-os libanoni háborút, majd a 2009-es gázai hadműveleteket követő rosszindulatú és csúsztatásoktól hemzsegő jelentésekkel, a zsidó állam ellen különböző európai bíróságokon és a Nemzetközi Büntetőbíróságon benyújtott kereseteivel, valamint az izraeli turizmus ellen indított, év eleji, alig leplezetten antiszemita kampányával hívta fel magára a figyelmet.
A sort hosszasan lehetne folytatni.
A nyitottság élharcosai összezárnak
Amint arról már esett szó, a kritikájával egyoldalúan Izraelre fókuszáló, közben a térség képét formáló autoriter államok tevékenységét jóformán figyelmen kívül hagyó alapítványi támogatási rendszer minden erejével igyekszik láthatatlan maradni a külső szemlélők előtt. Miután az Open Society Foundations (Nyílt Társadalom Alapítványok) internetes rendszerét májusban meghekkelték, a szervezet bizalmas jelentései elérhetővé (majd mára valami miatt elérhetetlenné) váltak a DC Leaks nevű honlapon.
A dokumentumokból kiderül, hogy a támogatások változatos portfólióját minden esetben igyekeztek „háttérben maradva és távolságot tartva” kialakítani.
Amint azt a napvilágra került anyagokat a Tablet magazinban megjelent cikkében ismertető Liel Leibovitz megjegyzi, a finanszírozott kisebb szervezetek hálózata hatékonyan támogatta egymás céljait a médiában, miközben siettek kölcsönösen felerősíteni és hitelessé tenni az újabb és újabb üzeneteket.
Természetesen az nyitott kérdés maradt, hogy a társadalmi élet számos területén és szinte valamennyi régióban aktív Soros György milyen mértékben ismeri az esetenként Izrael létezéshez való jogát is elvitató civil szervezetek valós tevékenységét.
Az azonban bizonyos, hogy a saját zsidóságával régóta birkózó filantróp-befektető Izraelben véli felismerni a közel-keleti béke legfőbb akadályát, ezzel párhuzamosan a palesztinok ügyét hajlamos Dávid harcaként látni és láttatni az elnyomó Góliát ellenében.
Ez pedig elég ahhoz, hogy az általa is sokszor hangoztatott küldetéstudatától hajtva következetesen kiálljon az „elnyomottak mellett”. A valósággal és a következményekkel azonban úgy látszik, néha még a „zárt” társadalmakban is jobban törődnek.
Az írás egy korábbi változata az Egység magazin 97. számában jelent meg.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.