Joel Brand a Budapesten működő zsidómentő bizottság, a Vaadat Ezra ve’Hacala egyik vezető tagja volt, aki a második világháború során Adolf Eichmann SS-tiszttel is tárgyalt a magyar zsidók megmentésének érdekében.
Joel Brand az erdélyi Naszódon született 1906-ban, Brand Jenő néven. Családja Németországban költözött amikor Brand még fiatal volt: kamasz fejjel csatlakozott a kommunista párthoz, majd tengerészként behajózta a Távol-Keletet. Hitler hatalomra jutását köveőten üldözték a kommunistákat Németországban, ezért Brand Magyarországra költözött, ahol csatlakozott a baloldali cionista mozgalomhoz, és feleségül vette Hartmann Hajnalka cionista aktivistát.
Magyarország német megszállásakor Brand része volt annak a kísérletnek, melynek során magyarországi cionisták lefizetésekkel megkísérelték elérni, hogy az SS megkímélje a magyar zsidóságot. Az alku részeként Brand a brit uralom alatt álló Palesztinába próbált menni, ahol átadta volna a nácik követeléseket a szövetségeseknek: 10 ezer kamiont és egyéb javakat követeltek a magyar zsidóságért.
A történészek nagyrészt megegyeznek abban, hogy Eichmann ajánlata – amit Brand egy papírfecni hátára leírva vitt magával — nem volt reális, és valószínűleg nem is gondolták komolyan.
Brand mindenesetre komolyan vette azt, és mikor a britek letartóztatták Szíriában, kialakult benne a meggyőződés, hogy a korabeli cionista „kormány” — vagyis a Zsidó Ügynökség — és a britek összeesküdtek, hogy megakadályozzák embermentési terveit.
Brand így írt emlékiratában letartóztatásáról:
„Ezt tiszta gyilkosság! Tömeggyilkosság! — ordítottam [az angoloknak]. Ha nem megyek vissza, leölik a legjobbjainkat! A feleségemet! A gyerekeimet! Őket viszik majd először! Haza kell, hogy engedjetek! Fehér zászló alatt jöttem ide… egymillió halálraítélt küldöttjeként vagyok itt. Az életük az én visszatértemen múlik. Milyen jogon emelnek rám kezet? Mit ártottam én Angliának?”
Mint hozzátette, „könyörögtem, fenyegetőztem, sírtam”, ám a britek így sem vették komolyan őt.
Az alkuból végül nem lett semmi, miután a nyugati sajtó elítélő szavak között — egyfajta kísérletnek nevezve az alkut a szövetségesek megosztására — megszellőztette azt.
Brand a háborút követően Izraelben telepedett le, az italhoz fordult, és a szélsőjobboldalra sodródott, mivel folyamatosan az izraeli kormányt vádolta, mondván: az nem tett eleget a zsidók megmentéséért.
A holokauszt felelőseinek több tárgyalásán is tanúskodott: 1961-ben az Eichmann-perben, 1964-ben pedig két másik SS-tiszt, Hermann Krumey és Otto Hunsche frankfurti perében.
Brand 1954-ben az izraeli Kasztner-perben is tanúskodott, mely során a magyar-zsidó embermentőt izraeli bírája azzal vádolta meg, hogy „eladta lelkét a sátánnak”. Brand megvédte vallomásában Kasztnert, ám elítélően nyilatkozott az izraeli kormányról.
Halála előtt nem sokkal egy interjújában arról beszélt, hogy még mindig „csak úgy tudok enni és aludni, hogy rájuk [az egymillió magyar zsidóra] gondolok”.
Brand 1964. július 13-án hunyt el egy németországi látogatása során.
