A budapesti 2B képzőművészeti galériában kiállított fiktív üzeneteket kortárs magyar írók, költők, irodalmárok írták. A július 3-i megnyitón számos magyar író is részt vett. Velük kereste a Neokohn is a választ arra, vajon miért fontos az emlékezés?
Waldsee az auschwitzi megsemmisítés szimbolikus helyszíne.
„A megtévesztési hadjárat még Auschwitzban is folytatódott. Adtak egy levelezőlapot meg egy ceruzát – mondotta tanúvallomásában Földi Márton – és ránk parancsoltak, hogy írjunk a családunknak. Én a nővéremnek írtam, Budapestre. A szöveget egy SS-legény vagy egy kápó diktálta. Körülbelül így hangzott: ’Jól vagyok, dolgozom.’ Megparancsolták, írjuk azt, hogy Waldseeban vagyunk…ez egy ausztriai nyaralóhely. A levelezőlapokon nem volt se bélyeg, se bélyegzés. A levelezőlapok a Gestapóhoz futottak be, és onnan továbbították őket – mondta tanúvallomásában Freudiger. Nagyítóval megvizsgáltam az egyik lapot, és észrevettem, hogy küldője Auschwitzot írt a dátum elé, de ezt kiradírozták, és Waldseet írtak fölébe… Felkerestem Krumeyt, megmutattam neki a lapot… Azt válaszolta: ’Nézze, Freudiger, maga okos ember. Nem kell minden észrevennie.’ Nyilvánvaló: azt akarták, hogy a zsidó családok saját kezűleg írt, megnyugtató üzeneteket kapjanak. Azután elmaradtak az ilyen ’waldseei’ lapok is. Mivel már senki nem volt, aki írhatott volna.”
— (Részlet Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben, Az Eichmann-per c. könyvéből.)
Az auschwitzi levelezőlapok a ma is használatos standard postai formátum szerint készültek. A különbség annyi volt, hogy a címzést segítő vonalak mellé egy pecsét került német és magyar nyelvű szöveggel: „Válasz csak levelezőlapon (30 szóig) németül a Magyarországi Zsidók Szövetsége, Budapest VII., Síp u. 12. útján.” A lap másik oldalára íródott a tulajdonképpeni üzenet az otthoniaknak.
A „Waldsee 1944” egy olyan koncepció mentén született, amely a II. világháborúban elpusztított több mint félmillió magyar zsidónak állít emléket. Mindezzel egy 2004-es projektet gondolt újra a Böröcz László vezette szakmai stáb.
A 2B Galériában a magyarországi deportálások 75. évfordulója alkalmából bemutatott kortárs képzőművészeti projekt keretében írókat, költőket, irodalmárokat kértek fel egy magyar nyelvű, maximum harminc szavas kézzel írt szöveg megírására.
A szerzőkre volt bízva hogy melyik pozíciót választják: táborból vagy táborba írnak, vagy akár egy teljesen más perspektívát választanak.
A budapesti kiállítás teljesen protokollmentes megnyitója hivatalos beszédek nélkül zajlott. Nem voltak állami hivatalnokok, sem vallási felekezetek magasrangú képviselői.
De így is megtelt a Ráday utcai kortárs művészeti találkozóhely, ahol még a Katolikus Rádió is riportot készített. Egyik munkatársuk szerint elsősorban a „bűntudat, és nem az uborkaszezon” szolgáltatta számukra az apropót.
A vendégek két nagyobb helyiség kopár falain láthatták az egyszerű képeslapok alkotta üzenőfalat, amely az árnyékokkal, a sajátságos kézírásokkal és az emberek figyelmesen kígyózó soraival különleges hangulatot varázsolt.
A hivatalos emlékezetpolitika a rendszerváltás óta lehetetlenné teszi a magyar társadalom szembenézését a holokauszttal és ezzel a trauma feldolgozását is.
— mondta lapunknak Bán Zsófia író, irodalomtörténész, aki egy volt a felkért több, mint hetven alkotóból.
Koncepcióként kiválóan működik. Közel kell menni, dolgozni, silabizálni, megérteni kell. Van benne nehézség – közel kell menni. Ez az emlékezésnek a lényege is, dolgozni kell vele.
— mondta Bán Zsófia, aki a felkéréskor elsőre egy János vitézi képet látott, a Kék tó, tiszta tó – motívumát használta fel arra, hogy a Waldsee (erdős tavi) toposzából kreálja meg a maga 30 szavas levelét.
A művész szerint fontos az emlékezés, és a mindennapok részévé kellene válnia. A Neokohn kérdésére kifejtette:
Az emlékezet nem egy statikus valami, amiből egyszer csak túl sok lesz, hanem egy aktív, a mindennapokban jelenlévő valami, ami beépül a mindennapi használatba. Abba, ami meghatározza, hogy milyen nyelvet használok, hogy mi az a retorika, amit megengedek magamnak, vagy akár a médiában mi jelenik meg.
Németh Gábor, a Zsidó vagy? című könyv írója, egyetemi tanár is érzelmektől fűtve nyilatkozott lapunknak.
Az igazán jó dolgoknak van egy rejtett ajándékszerűsége, amit nem lehet előre látni. Nagyon erős gondolatnak érzékelem a kiállítást. Ennek a nyers falnak a kopár elemei, az árnyékok felszabdalása, az emberek sorának méltóságteljessége, egy ennyire látszólag nem képzőművészeti gesztus az egy mélyen rituális és teátrális élménnyé válik.
Az író elsősorban azon gondolkodott, miképp lehet úgy megírni egy lapot, hogy elárulja: nem kell komolyan venni. Saját üzenetét egy trükkel abszolválta.
A leírhatatlan fájdalom helyett azt a két szót írtam egymás mellé, hogy írni és soha. Az Inri és a Soá anagrammáival próbáltam kifejezni amit éreztem.
A nemrég megjelent Balatoni nyaraló című könyv szerzője, Ungváry Rudolf is készséggel nyilatkozott arról, mit is gondol a kiállítás legfőbb apropójának.
Számomra az volt a kérdés, hogy mi ma ugyanaz mint 1944-ben? Most az információs társadalom egyféle fasisztoid mutációja jellemző Magyarországon. Vagyis történnek kísérletek a nyugati polgári demokrácia szétverésére, és ez a nagy kérdés, hogy miképp birkóznak meg az ellenállással ennek a polgári demokráciának a képviselői.
— fogalmazott Ungváry, aki szerint a demokrácia megszüntetésére szervezett fasisztoid és a bolsevisztikus lázadások mindig ismétlődnek, csak más eszmetörténeti gyökerekből.
Ami Auschwitzban történt, az a XX. század első klasszikus változata volt ennek a lázadásnak. Ez akkora bukást szenvedett 1945-ben, hogy azóta nem tudott feltámadni.
— mondta az író, aki azért figyelmeztetett:
Mindez a küzdelem benne van a levegőben, nem árt, ha erre mások is figyelnek, nem csak a galéria irányítója, Böröcz László, aki kiváló érzékkel nyúlt hozzá ehhez a brizáns témához.
Arra a kérdésre, hogy esetleg borúsan látná-e a világot, az író azt felelte:
Ne higgye azt, hogy személyes boldogtalanság mondatja ezt velem. Én végigéltem az 50-es éveket, és boldog voltam. Anyám svájci volt, már 1945-ben tudtam, hogy semmi jót nem várhatok ettől a rendszertől, bedeszkázzák a kommunisták az égboltot felettem és az én világlátásommal semmi féle sanszom nincs. Ezzel együtt gyönyörűek voltak a nők és én imádtam bugivugit táncolni.
A Neokohn korábban is járt a 2B Galériában:
