Ellenzéki áttörés után: Erdogan is legyőzhető?

„Aki Isztambult megnyeri, egész Törökországot megnyeri.” Ezt maga a „szultán”, vagyis Recep Tayyip Erdogan jelentette ki még az önkormányzati választások előtt. Nos, az ellenzék nagyot nyert a török üzleti élet központjában vasárnap, így már sokan arról beszélnek, hogy eljött a vég kezdete a török elnök számára.

Erdogan nem volt elégedett a március 31-i önkormányzati választások eredményével, már ami Isztambult illeti.

A 39 kerület kétharmadában a kormányzó, iszlamista gyökerű Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) jelöltjei nyertek ugyan, de a 15 millió lakosú török metropolisz főpolgármesteri posztját a balközép ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) jelöltje, Ekrem Imamoglu nyerte el 13 ezer szavazatnyi különbséggel Erdogan közeli barátjának és szövetségesének, Binali Yildirim volt kormányfőnek a legyőzésével.

Erdogant nyilvánvalóan érzékenyen érintette a török üzleti élet központjának az elvesztése. Az államfő politikai karrierje Isztambulban ívelt fel, miután 1994-ben főpolgármester lett. Az elnök ráadásul nagyon jól tudja, hogy

a török nemzeti GDP közel egyharmadát adó város mennyire fontos ahhoz, hogy az AKP kasszája mindig telve legyen, ezért nem hagyta annyiban a márciusi voksolást.

Annak ellenére, hogy kerületi polgármestereket és tisztviselőket is választottak, az AKP kizárólag a főpolgármesteri választást óvta meg szabálytalanságokra és korrupcióra hivatkozva.

A legfelső választási tanács a kormány irányából érkező nyomás hatására semmisnek nyilvánította a voksolás eredményét, Imamoglut megfosztották a posztjától és elrendelték az ismétlést. Sokan arra gondoltak, hogy Erdogan biztosan tartogat valamit a tarsolyában, amivel nyerni tud a jelöltje.

Erdogan török elnök: nem volt elégedett. Fotó: Wikimedia Commons

Mint kiderült, az elnök elszámította magát. Az újrázást ugyanis még saját pártján belül is sokan rosszallással fogadták, de a jelek szerint az isztambuliaknak sem tetszett, hogy megkérdőjelezték a döntésüket. Ahogy egy taxisofőr az iszlamista vezetésre utalva mondta:

„hívők vagyunk, nem képmutatók”.

A lelkesedésre jellemző, hogy több tízezren a nyaralásukat megszakítva hazatértek a választás napjára, hogy leadhassák szavazatukat, de a házasulandók is előbb szavazni mentek, csak aztán mondták ki a boldogító igent, így a résztvétel 84 százalék fölé kúszott, és még a márciusi voksolásét is meghaladta.

(Törökországban hagyományosan rendkívül magas, nyolcvan százalék körüli a részvétel a választásokon, mert úgy tartják, hogy az átlagpolgárnak kizárólag voksolással van lehetősége kinyilvánítani politikai akaratát. Ez egyben azt is jelzi, hogy a civil társadalom bizony gyenge lábakon áll.)

A vége az lett, hogy Imamoglu 800 ezer szavazattal többet szerzett, mint kormánypárti vetélytársa, ami konkrét eredményre lefordítva 54 százalékot és több mint kilenc százalékpontos előnyt jelent.

Ennyi szavazattal egyetlen korábbi főpolgármester sem büszkélkedhetett.

Imamoglu győzelme természetesen magának a jelöltnek a sikere is. Az ellenzéki politikus ugyanis nem ment bele a sárdobálásba és megfélemlítésbe, ami az AKP irányából érkezett, és elképesztő méreteket öltött (jellemző módon az volt az egyik fő „vád” Imamoglu ellen, hogy „görög”, és végül a Fekete-tenger egész partvidékének lakosságát görögnek kiáltották ki).

Kampányát barátságos, közvetlen stílusára építették, a progresszív liberálisnak tartott politikus fő kampányszlogene az volt, hogy „Minden rendben lesz”. Jellemző, hogy a legkonzervatívabbnak tartott Fatih nevű kerületben is győzni tudott.

A győztes Ekrem Imamoglu, az ellenzéki főpolgármester-jelölt támogatói ünnepelnek. Fotó: MTI/EPA

Úgy tűnik, a török ellenzék lassan kezd magára találni a 2000-es évek eleje óta tartó mélyrepülés után. Az AKP felívelése akkoriban kezdődött és elsősorban nem is iszlamista beállítottsága, hanem gazdasági eredményei miatt. Akkortájt ugyanis a nemzeti valuta, a líra rendkívül meggyengült, hiperinfláció volt, és a bankrendszer is válságba került.

Erdoganék az iszlám vallás színe után „zöld pénzeknek” nevezett, a gazdag szunnita arab országokból, elsősorban Szaúd-Arábiából bőröndökben érkező dollármilliárdok segítségével rendbe tették a gazdaságot, közben persze a hol miniszterelnökként, hol államfőként regnáló erős ember ügyelt arra, hogy klientúrájának bőven jusson a zsíros falatokból, és neki magának is állítólag dollármilliárdjai gyűltek össze.

A gazdasági fejlődés azonban mostanra kifulladt, a líra bő két év alatt értékének negyedét veszítette el,

az infláció húsz százalék körüli, a hónap elején pedig a Moody’s hitelminősítő a junk kategóriába sorolta Törökországot elsősorban a bankok sérülékenysége, és az állami beavatkozás veszélye miatt.

A befektetők nem fogadták nagy lelkesedéssel, ahogy az elnöki kormányzásra áttérő Erdogan a gazdaságot, a központi bankot és a külpolitikát kezeli. Az elnök a külföldi hatalmak összeesküvéséről beszél, szerinte emiatt gyengélkedik, küzd recesszióval a gazdaság. (A hagyományosan Amerika- és Nyugat-ellenes törököknél ez sokszor táptalajra talál.)

Sokan már fordulópontról beszélnek az isztambuli választások kapcsán, vagyis úgy vélik: eljött az a pont, ahonnan már csak lefelé van Erdogan számára, akinek a vesztét – csakúgy, mint a felemelkedését – a gazdasági bajok okozhatják.

Valószínűleg korai lenne azonban még a „szultán” hanyatlásáról beszélni. Erdogan a rendszerében tapasztalható első reccsenés, a 2015 júniusi parlamenti voksoláson elszenvedett vereség után például még akkor nyáron felmondta a tűzszünetet a kurdokkal.

A véres harcok hatására a nép újból a békét és biztonságot ígérő AKP-t emelte hatalomba a novemberben megismételt szavazáson, vagyis még lehetnek „ötletek” Erdogan tárházában arra vonatkozóan, hogyan őrizze meg a hatalmát. (Erdogan valószínűleg ebből a sikeréből merítette a gondolatot az isztambuli választások újrázásáról.)

Ha azonban itt is lenne a vég kezdete az Erdogan-rezsim számára, egy erősen megváltozott Törökország várná a visszatérést a szekuláris kormányzáshoz.

Erdogan alatt ugyanis – elsősorban a 2016-os puccskísérletet követően – leépítették a civil szférát, a sajtót erősen korlátozzák, az AKP az igazságszolgáltatást is maga alá gyűrte.

Ráadásul az EU hathatós támogatásával megszűnt a hadsereg hagyományos ellensúlyozó, demokráciát őrző szerepe is, és persze bevezették a prezidenciális rendszert. A társadalom rendkívül megosztott, országszerte a lakosság körülbelül fele támogatja a vallási alapú, és ugyanennyi a demokratikus, szabad és szekuláris berendezkedést.

A világ szeme most Erdoganon van. A kérdés, hogy még jobban bekeményít-e az ellenfeleivel szemben, vagy inkább kompromisszumokra fog-e törekedni. Az utóbbi esélyeit erősen rontja, hogy az elnök politikai pályafutása alatt ez még soha nem történt meg. Ráadásul az is sokat elárul róla, hogy még karrierje elején azt találta mondani:

„A demokrácia számunkra nem a végcél, hanem egy eszköz. Addig maradunk a demokrácia vonatán, amíg tudunk, de aztán eljön az idő, amikor le fogunk róla szállni.”

Elismerte vereségét Erdogan embere Isztambulban

Erdogan török elnök pártja 15 év után a megismételt választáson is elveszítheti a legnépesebb város vezetését.