Náci munkatáborban született, Cannes művészvilágában tündökölt Klein Judith

A napokban ért véget új kiállítása Klein Judithnak, aki 53 Brazíliában eltöltött év után tért vissza Európába. Hogy lett titkárnőből díjnyertes alkotó? Történet a békéscsabai deportálástól a firenzei Biennáléig. Portré.

Bár édesanyja még „aranybölcsőben” született egy gazdag szekszárdi családban, neki egy nácik által vezetett osztrák munkatábor jutott. Ráadásul pár évvel ezelőttig még az sem tudta pontosan, mikor is van az igazi születésnapja. Rejtélyes, nem mindennapi történet Klein Judithé, akit budapesti stúdiójában kerestünk fel.

A műhely sorsfordító volt számára. Nemcsak azért, mert amikor 13 évvel ezelőtt belépett az ajtaján, egész más miatt érkezett.

Akkor 150 brazil holokauszt-túlélő képviselőjeként kárpótlásért jött Magyarországra. Mára az utóbbi évtized szakmai és magánéleti sikertörténetei kárpótolták a régi mulasztások miatt is.

Nemrég zárult a kiállítása a Semmelweis Orvostudományi Egyetem szalonjában, látogatásunkkor pedig már egy őszi olasz fesztiválra készült új munkájával. Idén immáron harmadik alkalommal hívták meg a Firenzei Biennáléra. Az eseményen kapott korábbi díjait párja mutatja büszkén nekünk. Sessler György nem csak a tolmácsolásban segít, de sok háttérmagyarázattal is szolgál a szövevényes élettörténet elmesélésekor.

Klein Judith és a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete elnökének ismeretsége munkakapcsolatként indult. Amikor a művésznő hosszú évek után ismét Budapestre látogatott, még nem sejthették, hogy szerelem szövődhet közöttük. A férfi kedves és figyelmes profiként segítette a brazilok kárpótlási kérelmének elintézését. Mindeközben egyre szorosabb kötelék alakult ki kettejük között.

Miután Sessler több ezer holokauszt túlélő történetével ismerkedett meg, Klein Judithé szó szerint magával ragadta.

Pedig a művésznő története minden logika szerint már akkor véget érhetett volna, mielőtt valójában elkezdődött. 1944 júniusában Békéscsabáról került egy vagonba a két hónappal korábban házasságot kötött Klein Miksa és Müller Zsuzsanna, akinek a szíve alatt már ott volt a pár hónapos Judith is.

Fotó: Klein Judith festménye

Bár Auschwitz felé zakatoltak, Kassánál egy vasúti bombázás miatt a szerelvényt Strasshof felé terelték. Ennek köszönhető, hogy a friss házasok egy „családi, munkalágerbe” kerültek, Dürnkrutba. Egészen három évvel ezelőttig – Müller Zsuzsanna haláláig – Judith azt hitte, hogy 1944 decemberében született. Pedig valójában szeptember 23-án.

Szüleim hazudtak nekem arról, hogy pontosan mikor és miképp születtem. Elsősorban azért, mert anyám azt gondolta, a házasság előtti teherbeesése egy olyan bűn volt, ami a deportálást, és végső soron a holokausztot is eredményezte a családjának.

– meséli Judith, akivel egész életében éreztették, hogy nagyszülei elpusztítása talán összefüggésben lehet az ő nem tervezett fogantatásával.

Ekkora teherrel élt évtizedeken keresztül. Nem csoda, hogy magába forduló, introvertált személyiség lett. Négy éves korában a nácizmust túlélő, de a kommunizmust elviselni nem képes család Izraelbe alijázott. Jugoszlávián keresztül szöktek meg. Rövidebb ideig egy olasz menekülttáborban voltak, majd a cionista papa egyik rokonánál, Jeruzsálem környékén telepedtek le.

Fotó: Neokohn

Alig hat év után „apámék számára túl sok lett a zsidó” – mondja Judith, és a család meg sem állt Brazíliáig. 1955-től egészen 2008-ig lakott Dél-Amerikában. Ott sem volt leányálom a beilleszkedés. A szülők elfogadták, de valójában meg sosem szerették az új világot.

Más a textiliparhoz tartozni egy exkluzív ruhaszalon tulajdonosának lányaként, mint varrónőként napi nyolc órában. A kereskedő papa pedig autószerelő-műszaki ezermesterként mindössze átlagos életszínvonalat tudott teremteni a családnak.

Judithra mindez különösebben nem hatott. Valószínűleg módosabb családban is úgy érezhette volna, hogy az ő sorsa akkor dőlt el, amikor megszületett.

Áldozatszerepet sosem éreztem, pusztán annyit, hogy azért ilyen az életem, mert ezt érdemlem. Utólag elemezve, ez valószínűleg anyám rögeszméje és bűntudata miatt lehetett így.

– fogalmaz. Felcseperedve nem tudta egyszerűen magáénak érezni a könnyed latin stílust. Szorongott, visszahúzódott, inkább a saját maga világában élt. Talán éppen ekkor és ezért fejlődhettek ki nála az önkifejezés vizuális formái: a rajzolás, tervezés, festés, kollázs készítés és a képzőművészetek egyéb kevert műfajai.

Amikor eljött a szórakozás ideje, szemérmesen és félénken inkább az európaiak társaságát kereste Brazíliában is. Talán már ekkor visszavágyott az öreg kontinensre?

Elvoltam én a saját dolgaimmal az átlagos és eseménytelennek tartott diákéveim alatt. Először a Beith-Chinuch gimnáziumban tanultam és mint cionista, a Hanoar Hatzioni mozgalomban vettem részt. Legfiatalabbként felvettek a Sao Pauló-i Művészeti Akadémiára. Mivel anyagilag függetlenségre vágytam, olyan szakmát kerestem, ahol ezt elérhetőnek éreztem. Tanárképzőbe jelentkeztem, és közben szociológiát tanultam. A diploma után 10 napig tanítottam. Nem volt nekem való.

Ezután jött az újabb pragmatikus lépés. Emögött is az a megfontolás érződik, hogy a harmincas éveiben járó Judith még mindig a szülei – különösen édesanyja – iránti megfelelési kényszer miatt váltott szakmát.

Beállt egy kereskedelmi cég vezetőjéhez titkárnőnek. A művészetről továbbra sem tett le, lelkesen látogatta a múzeumokat, és magányos pillanataiban odahaza alkotott, talán még saját maga előtt is titkolva a kényszeredetten visszafogott szenvedélyét.

Több mint 10 év igazgatósági asszisztencia mellett elvégzett egy építészeti egyetemet is, csak hogy ismét a gyakorlat felé terelhesse művészi önkifejezését. 1983-ban akkori társával építési vállalkozásba kezdtek, korábbi otthonától, Sao Paolotól majd 2000 kilométerre, Ilheus városába költöztek.

Sok volt a munka, de a feszültség még annál is nagyobb. Egy darabig sikeresek voltak, majd jött egy gazdasági válság, és az elkerülhetetlen szakítás. A társtól és a szakmától is. Hiába próbálta, Judith nem kerülhette el azt, ami meg volt írva számára: Ilheusban a művészet már végső mentsvárként óvta a külvilág zűrzavaros valóságától. Amikor csak tehette, képeken dolgozott szabadidejében.

Fotó: Neokohn

Ott, a város egyik színházában indult hivatalosan a karrierje egy kiállítással, amelynek látványos sajtója is volt. Országos magazinokban is cikkeztek róla. Judith felbátorodva az alkalmon, egy merész húzással visszaköltözött Sao Paoloba, ahol az volt a terve, hogy jobban elmerül az ország vezető művészeti körében.

Ekkor már közel 50 éves volt. Zsebében tanári és építész diplomáival, de gyakorlatilag ismét egy új élet kezdetén, amikor megint fel kellett építenie magát.

Személyi asszisztense lett az ország egyik legbefolyásosabb művészének, Lecy Beltrannak, az akkor induló Brazil Szobrászati Múzeum igazgatójának. Egy milliárdos bankár feleségeként Beltrannak mindenhova szabad bejárása volt, megkaphatott mindent, amit csak akart. Judith felelt a zökkenőmentes mindennapjaiért. Hamar a bizalmasa lett, sőt, alkotótársa is.

A híres szobrász a szárnyai alá vette, saját stúdiójában biztosított terepet neki, közösen utaztak éveken át kiállításokra, találkoztak kurátorokkal, akik némi főnöki lobbi eredményeként felfigyeltek Judith alkotásaira is.

Így lett a főállású személyi titkárból az évek során önálló művész, kiállításokkal különféle galériákban, múzeumokban, fesztiválokon. Párizs, Cannes, Tokió, Lisszabon, New York, Budapest, Firenze – csak a legismertebb állomásai a megkésett, de talán titkon mindig is remélt művészi karriernek.

Nagyon sokat köszönhetek Lecy Beltrannak,  tulajdonképpen ő indított saját utamra alkotóként. Kapcsolatai révén fontos barátságokra és lehetőségekre leltem, ez tagadhatatlan – mondja Judith, aki 2002-ben alapítója lett egy brazil művészeti társaságnak, és azon kezdett el munkálkodni, hogy minél több kollégájának alkotásai szerepelhessenek európai fesztiválokon.

Ez is lehetőséget adott neki arra, hogy saját alkotásaival vegyen részt a nemzetközi rendezvényeken. Budapestre is eljutott, de ide már egész más miatt. Az a bizonyos 150 kárpótlást kérvényező látott benne bizalmas ügyintézőt. Merthogy a precizitást, az alázatot és a segítő szándékot mindenki érezte rajta.

Fotó: New York, Tokió, Rio és Párizs mellett Cannes művészvilága is kíváncsi munkásságára

A művészi tehetséget kevesebben. Élen talán saját magával. Merthogy ki tudja, miképp alakulhatott volna karrierje, ha otthonról biztatást, támogatást élvezhetett volna fiatalabb korában? Az biztos, hogy Budapest megint teljesen új lehetőséget kínált: egy bizalmas, odaadó támogatót, egy főállású lobbistát, aki ráadásul az élettársa is lett.

Sessler György, aki a magyar zsidó közélet megkerülhetetlen figurája, számos befolyással bíró barátjának is köszönhetően Judithnak nem csak az alkotói pályája vett új irányt Budapesten, de érzelmi és lelki élete is megnyugvásra lelt.

Szinetár Miklós rendező, Ungvári Tamás egyetemi tanár, Keleti Éva fotóművész és Gyémánt László festő voltak azok, akik elsőként biztosították támogatásukról. Bevezették a hazai kultúra vérkeringésébe. Elegáns szalonokba, fontos kiállításokra hívták el, ráadásul a magyar zsidó kulturális élet is – Zoltai Gusztáv támogatásával – befogadta.

Több mint 10 éve élek Magyarországon, életem talán legboldogabb és legkiegyensúlyozottabb időszaka ez. Harmóniában vagyok a hitemmel, a örömmel élem meg a zsidóságomat és szeretettel veszek részt a kulturális élet körforgásában. Ma Brazíliában ezt csak nehezem tudnám elképzelni

– mondja az alkotó, aki még azt is bevallja, hogy talán először életében a saját művészetének megbecsültsége, elismerése is hozzájárul mindehhez.

Egy nyugalmazott korú holokauszt-túlélő, aktív művészi életének kibontakozása zajlik az Aradi utcai stúdió különös otthonában.

Klein Judit munkáit itt nézhetik meg:

My Works

Judith Klein