1967 sokak szerint fordulópontot jelentett a cionista vállalkozásban, azonban a júdea-szamáriai izraeli közösségek kiépítése és a cionizmus messianisztikus aspektusai jóval ezelőtt születtek meg.
A Bar Ilan Egyetem Begin-Szadat Stratégiai Tanulmányok Központjának kiadványában Geshon Hacohen nyugalmazott izraeli dandártábornok vetette papírra a cionizmus fejlődési állomásaival kapcsolatos gondolatait.
Minden évben a hatnapos háború emléknapja környékén előkerül az örök izraeli vita sarkalatos kérdése, melyik oldal tért is le a cionista ösvényről.
A vita mindkét oldalán állók határozottan meg vannak győződve arról, hogy ellenfelük az, aki elidegenedett attól. A vádirat a következőképp kezdődik:
„Minden az 1967-es győzelemmel kezdődött. A vallásos cionizmus új álmok dédelgetésébe kezdett. A vallásos emberek hirtelen messianisztikussá, a jobboldaliak pedig ultranacionalistává váltak.”
A háborúval kapcsolatos izraeli diskurzus során a két fél között egyfelől a nagyszerű győzelemmel kapcsolatos hálaadó imák és az örökül kapott föld feletti izraeli ellenőrzés kiterjesztésével kapcsolatos vágyak, másfelől a háborút megelőző „jó évekkel” kapcsolatos nosztalgia és a „megszállásnak” való véget vetés véleményei ütköznek.
A háború mindenképpen olyan fordulópontot jelentett, ami jelentős változásokat vont maga után. Azonban a júdea-szamáriai területeken izraeli közösségek kiépítésére való törekvések, és a cionizmus messianisztikus aspektusai csupán az úttörő munkáspártok és a Hérut mozgalom által szorgalmazott folyamatok folytatásai voltak.
Naomi Shemer „Arany Jeruzsálem” dala, melyet Shuli Natan a jeruzsálemi Nemzetközi Kongresszusi Központban adott elő kevesebb, mint egy hónappal a hatnapos háború előtt, nyíltan leírta az izraeliek körében tapasztalható vágyakozó hangulatot.
Mikor Natan lement az öltözőjébe, maga Teddy Kollek polgármester hívatta vissza a színpadra, hogy elénekelje újra az azóta Jeruzsálem „himnuszává” vált klasszikust.
Kontextus nélkül nehéz lenne leírni, hogy miért is így zajlott a háború. Az ősi haza bizonyos részeire irányuló vágyódás nélkül, ami a függetlenségi háború végén a határon kívül maradt, nehéz megérteni, hogy miután az arab légierő nagyja elpusztult, és a Sínai fronton effektíve győzelmet arattak az izraeli erők az első 24 órában, miért is folytatódott az izraeli offenzíva a jordán és szír frontokon.
A magyarázat azonban távolról sem rejtély. Móse Dajan akkori védelmi miniszter világosan ki is fejeze Jeruzsálem visszahódításakor:
„Visszatértünk legszentebb helyeinkre. Visszatértünk azért, hogy többé ne távolodjunk el tőlük. Arab szomszédaink számára is ebben az órában, főleg ebben az órában békejobbot nyújtunk.”
A messianizmus a kezdetektől mélyen összefonódott a munkásmozgalom vezetőinek gondolkodásmódjával, a vallásos cionizmus ezt a vonalat vitte tovább. A hatnapos háború után az „Izrael Egész Földje” mozgalom alapítóinak egyértelmű többsége a munkásmozgalomból érkezett, beleértve Haim Guri és Natan Alterman izraeli költőket. A háború előtt már egy évtizeddel David Ben-Gurion, izrael akkori elnöke sorozatosan nyíltan hangsúlyozta, hogy elismeri a cionista törekvés messianisztikus látásának központi voltát.
“Ez ugyanaz a messianisztikus vízió ami évezredeken keresztül a zsidó nép szívében dobogott, és mélyen hiszem, hogy ez volt az, aminek köszönhetően idáig eljutottunk, és történelmi reménységünk csak akkor válhat teljesen valóra, ha hűségesek maradunk ehhez egész életünkben.”
Szavaival azonban nem mindenki értett egyet. Az értelmiségi világ egyik kiemelkedő alakja, Nathan Rotensteich izraeli filozófus 1961-ben kijelentette, követeli a
„messianisztikus fázis végét, ami Izraelt közel 15 éven keresztül szorongatta”.
Sokak számára meglepőek lehetnek ezek a szavak, mivel manapság a cionizmussal kapcsolatos izraeli felfogás az, hogy az magában foglalja a messianisztikus eszme elhagyását. De a zavar könnyedén feloldható. Alapvető különbség áll fenn az ultraortodox messianizmus és David Ben-Gurion és Rav Kook messianizmusa között. Az előbbit nagyban befolyásolta a kereszténység, és a messiás (aki a fentről küldött megváltást hordozza) passzív várására rendezkedett be, míg a másik proaktív hozzáállást képvisel, melyben a megváltás felé emberi erőfeszítéseken keresztül vezet az út.
Az 1967-es határok mögé visszavonulást támogatók Ben-Guriont tartják példaképüknek.
Ő volt az aki 1937-ben beleegyezett a Peel Commission tervbe az ország felosztásáról, majd ő fogadta el 1947 novemberében az ENSZ felosztási tervét is, ami Izrael földjének nyugati felén alapította meg a zsidó államot.
Ben-Gurion mégsem fordított hátat Izrael megváltási víziójának. Ahogy még abban az évben el ki is fejtette, a fokozatosság logikája mentén hozott döntéseket.
“Ezen a földön, ahol a zsidó államot meg kellene alapítani, nincs lehetőség arra, hogy megoldjuk a zsidó kérdést. Ennek ellenére az ajánlat döntő lépcsőfok lehet a cionizmus nagyobb beteljesülése felé vezető úton. A lehető legrövidebb időn belül talpalatnyi helyet fog biztosítani a zsidó erőnek, közelebb vihet minket történelmi törekvéseink igazi megvalósításához.”
Vagyis: a nulla szuverenitás egész Izrael földjén és az azonnali szuverenitás az ország csupán egy kisebb hányadán lehetőségek közül Ben-Gurion az utóbbit választotta. A kompromisszum akkor jó döntésnek bizonyult, de soha nem tervezték végleges állomásnak.
A hatnapos háború tehát mérföldkő volt azon az úton, mi a Cionba való visszatérés legkorábbi napjaiban kezdődött el, és folyt az első világháborún keresztül a Balfour-nyilatkozaton át és az azt követő széleskörű erőfeszítések körében. A függetlenségi háború sokak számára hiányérzettel végződött, várták az új lehetőségeket. 1948 és 1967 között nagyobb hangsúly volt a stabilitás és a normalitás elérésén, de a határokon túl rekedt földekre való vágyakozás megmaradt, és egy percre sem múlt el.
