Trianon helyett Párizs: Magyarországnak esélye sem volt

99 éve írták alá a trianoni békeszerződést. Közhiedelem tárgya, hogy a szerződés a 100-ik évfordulón lejár, azonban ez már 72 évvel ezelőtt megtörtént. 1947-ben lépett érvénybe a második világháborút lezáró párizsi béke, amely véglegesítette a mai Magyarország határait, és ezzel felülírta a korábbi szerződést. Ennek a kommunizmus negyven éve alatt elfelejtődött epizódnak a mozzanatai majdnem annyira tragikusak, mint Trianon maga.

A nép, amelynek külpolitikai közönyét már a század eleji angol diplomaták is megírták, Trianon után elkezdett a külpolitikával ébredni és álmodni. Minden magyar politikus üzenete összefoglalható volt egyetlen szóban: revízió.

Miközben a kontinens a háború felé közeledett, a magyar vezetés nagyhatalmi segítségért lobbizott. A történet közismert: Magyarország földrajzi, kulturális és politikai okok miatt is Németország udvarában landolt.

A magyarok már húsz éve várták, hogy valaki igazságot szolgáltasson, és ez az igazságosztó pont Hitler lett.

Míg az 1938-as első bécsi döntés esetében lehet érvelni amellett, hogy a Felvidék visszacsatolása nemzetközi jogilag is elfogadható volt, addig Kárpátalja elfoglalása és a második bécsi döntés már a vérszemet kapott hatalom kapkodása volt, ami a nyugati hatalmak tiltakozását váltotta ki.

A revízió története tele van „mi lett volna, ha” pillanatokkal. Egy ilyenről ír például Győri Szabó Róbert „A magyar külpolitika története 1848-tól napjainkig” című művében, ahol leírja, hogy a Felvidéket majdnem sikerült megmenteni. Az első bécsi döntés előtt ugyanis a magyarok a müncheni szerződés jegyzőkönyvének értelmében tárgyalni kezdtek a csehszlovák állammal a 90% felett magyarok által lakott területek visszacsatolásáról. Majdnem megegyezés született, de végül Kassa hovatartozásán bukott el a dolog.

Így kétoldali megegyezés helyett a náci Németország és a fasiszta Olaszország nyújtotta át a Felvidéket Magyarországnak.

Hitler ráadásul nem is lelkesedett Erdély visszacsatolásáért, ugyanis Romániát fontosabb szövetségesének tekintette a Magyar Királyságnál, és a háború vége után vissza akarta adni a területet a románoknak. Horthy erősködésére ment bele második bécsi döntésbe, amiért cserébe a harmadik zsidótörvényt kérte.

Így a magyar vezetés fausti alkut kötött, területet a lélekért. Az ördögi kompromisszum tragédiája pont az, hogy, amit saját lakosságának elárulásával szerzett vissza Magyarország, azt a háború után mind elvesztette.

1944-ben egyetlen esztendő lefogása alatt letarolták Magyarországot. Egy egész világ pusztult el itt, és ebben a pusztaságban a szovjetek bakancsai verték fel a szétbombázott utak porát.

1945-ben a magyarok bíztak benne, hogy nem ismétlődik a múlt és Trianon, hiszen voltak a magyar háborús részvételnek enyhítő körülményei.

Ahogy 1919-ben, most is a nagyhatalmak döntöttek a békéről. A győztes államokkal szemben Magyarországnak esélye sem volt követeléssel fellépnie. Jugoszlávia szövetséges állam volt, így a Vajdaságot el kellett engedni. Szlovákia a háború alatt hiába volt klerikofasiszta állam (amely élén egy autoriter náci katolikus pap állt), az újraegyesült Csehszlovákia már győztes államként szerepelhetett a béketárgyalásokon. Így Erdély megmentése maradt a tárgyalások célja.

A kanadai küldöttség a párizsi békekonferencián. Fotó: Wikipedia

A magyarok elsősorban a nyugati hatalmaknál próbáltak lobbizni a konferencia megkezdése előtt. Talán abban bíztak, Trianon emléke felébreszti a lelkiismeretüket. A magyar küldöttség elment Washingtonba és Londonba is, hogy megnyerje magának a nyugati vezetőket, és ugyan sehol nem csapták az arcukba az ajtót, de mindenütt udvariasan elutasították őket. A küldöttség tagja volt Rákosi Mátyás is, akinek látogatás utáni beszédét még Filmhíradó felvétele is őrzi.

A magyarok a Partium 22 ezer négyzetkilométernyi területét szerették volna megtartani és elérni, hogy a magyar kisebbségeken ne álljanak bosszút a szomszédos országok.

Bár a tárgyalásokon az Egyesült Államok és Franciaország hajlott arra, hogy etnikai alapon oldják meg Erdély kérdését, a döntés kizárólag a Szovjetunió kezében volt.

A háborút lezáró béketárgyalások 1945-1946-ban zajlottak, mikor már hallgatólagos megegyezés született az Egyesült Államok és a Szovjetunió között Európa kettéosztásáról. Ahová az amerikaiak értek először, ott Marshall segély jött, ahová a szovjetek, ott pedig elindult az erőltetett szovjetizáció. Végül 1956 tette véglegessé, hogy az Egyesült Államok nem fog semmit tenni a kelet és közép-európai országok felszabadításáért.

Sztálin eleinte hitegette a magyar vezetést Erdély kérdésében, mert hivatalosan az orosz vezetés 1941-ben még támogatta a revíziót. Azonban Románia átállása után a Fekete-tenger partján fekvő ország fontosabb szövetségese lett a szovjeteknek, így a 22 ezer négyzetkilométer egyre csökkent és csökkent, míg végül nem maradt belőle semmi.

Angol filmhíradó a párizsi béketárgyalásokról:

A kétségbeesett magyar tárgyalók a végén már csak 4 ezer négyzetkilométer megtartását kérték közvetlenül a határ mentén. De a nagyhatalmakat nem érdekelte a magyar kérdés. Végül a trianoni határok megismétlésén kívül még egy sokk érte a magyarokat, ugyanis a csehszlovák fél kérésére a nagyhatalmak három falut még ráadásként elcsatoltak Magyarországtól.

A revízió reménye az 1947. február 10-én aláírt párizsi békével véget ért. A magyarok újra átélhették a föld elvesztését, és ez már végleges volt.

A szerződés azt is elrendelte, hogy Magyarország 300 millió dollárnyi jóvátételt fizessen a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának. Az elkövetkezendő években megkezdődött a magyar kisebbségek erőltetett asszimilációja, amely ellen a kommunista magyar vezetés 40 éven át nem tiltakozott.

Először a Nyugat darabolta fel Magyarországot, de a párizsi békeszerződéssel az oroszok adták meg a kegyelemdöfést. Trianonban a nemesség nem tehetett semmit, Párizsban pedig a kisgazda vezetésű küldöttség állt leforrázva a nagyhatalmak asztala előtt. A szerződés a mai napig érvényben van, bár létezéséről és részleteiről a szocializmus évei alatt elfeledkeztek.