A baloldal és Izrael arab ellenségei egy sor vádat koholtak, amiket rendszeresen úgy sulykolnak, mintha vitathatatlan tények lennének. Ezúttal baloldali nézőpontból cáfolom meg ezeket a mítoszokat — írja a libanoni származású Fred Maroun a The Times of Israel oldalán megjelent cikkében.
Ez az írás nem mindenkinek való. Csak egy szűk körű olvasóközönségnek szól: azoknak az embereknek, akik a véleményüket hajlandóak tényekre, és nem hazugságokra alapozni
— olvasható az írásban, amelyben sorra veszi a leggyakrabban hangoztatott Izrael-ellenes vádakat, és az azokkal szembeni érveket.
| Fred Maroun libanoni származású arabként jelenleg Kanadában él. 1984-ben hagyta el szülőföldjét, ahol tanúja volt az ország 10 éven át tartó polgárháborús időszakaszának. Saját meghatározása alapján ateista, szociálliberális, hisz a zsidó állam létezésének jogában, továbbá támogatója Izraelnek, ahol kiemelt szerepet játszanak az emberi jogok, és szerinte biztosítottak a békés együttélés lehetőségei. Rendszeres szerzője a The Times of Israelnek, valamint a Gatestone Institute oldalán és a The Jerusalem Post hasábjain is megjelentek írásai. |
1. „Izrael véget vethetne a konfliktusnak azzal, ha kivonulna a «Nyugati Partról»”
Bár én örömmel fogadnám egy palesztin állam megalapítását, a jelenlegi körülmények között hazugság lenne azt mondani, hogy ennek megvannak a feltételei. Izrael Gázából való kivonulása, majd a terület terrorista-bázissá válása már megmutatta, mi történik, ha Izrael feltételek nélkül kivonul. Mióta Izrael elhagyta Gázát 2005-ben, több ezer rakétát lőttek ki onnan Izraelre, és sok alagutat is építettek, hogy megpróbáljanak beszivárogni az országba. 2014-ben a Haaretz egy olyan online óráról számolt be, ami „megmutatja, mennyi idő telt el a legutóbbi rakétatámadás óra; Sajnos ez a számláló valójában sosem nyugodhat meg egy óránál tovább” — írták akkor.
Izrael nem követhet el újabb hibákat Júdea és Szamária ügyében (így hívják helyesen a „Nyugati Partot”), ami sokkal közelebb fekszik Izrael nagyvárosaihoz, mint Gázához. Ha Izrael feltétel nélkül kivonulna Júdea és Szamária területéről, akkor gyakorlatilag biztos, hogy a frissen evakuált területet az Izrael-ellenes terroristák vonnák felügyelet alá. Mindaddig, míg az arabok beleegyeznek abba az észszerű megoldásba, amivel Izrael garantálni tudja a szükséges biztonságot, Izrael katonai jelenléte Júdea és Szamária területén teljes mértékben indokolt, és még arabként is — ha őszinte akarok lenni magamhoz –, el kell ismernem, hogy nem tudok más megoldással azonosulni.
2. „Izrael továbbra is palesztin földeket rabol”
Izrael győzelmei a védekező háborúkban nem jelentettek földlopást. Azokat a területeket, amik az 1948-as háború után kerültek a megrajzolt — gyakran „zöld vonalként” is emlegetett — fegyverszüneti határvonalon belülre, jogszerűen szerezte meg Izrael az önvédelmi háború során. Júdea és Szamária, valamint Gáza szintén legitim módon kerültek Izraelhez egy másik védekező háború idején 1967-ben, amikor több arab hadsereg egyesült Izrael körül azzal a céllal, hogy megsemmisítsék. Később Izrael ezeknek a földeknek nagy részét vissza is adta, amikor Egyiptommal békeszerződést kötött, és önként lemondott Gázáról, valamint önként beleegyezett abba is, hogy a Palesztin Hatóság Júdea és Szamária területének nagy részét vezetése alatt tartsa — ezeket nevezték el A és B zónáknak. Ami engem arabként inkább zavar, az az, hogy az arabok mindig rossz döntéseket hoztak, így kevesebb földjük maradt, és még most is, amikor a palesztinoknak lenne lehetőségük bebizonyítani az adminisztratív képességeiket Gázában, valamint Júdea és Szamária területén, Gázát egy terrorista bázissá tették, illetve Júdea és Szamária területén is a terrorizmus támogatása mellett döntöttek.
3. „Gáza egy szabadtéri börtön/ostrom alatt áll”
Amikor Izrael önként kivonult Gázából 2005-ben, a szigorú Ariel Sharon miniszterelnök ideje alatt, és evakuálták az összes izraeli települést, akkor sem vonták blokád alá Gázát. Még az Izrael-ellenes Al-Jazeera is elismeri, hogy a blokád „csak azóta létezik, hogy a Hamász erőszakkal átvette a hatalmat a Fatah-tól 2007-ben”, Izrael kivonulása után két évvel. Az izraeli és egyiptomi blokádot csak azután rendelték el, hogy a Hamász vezetése Gázában elkezdte támadni Izraelt. A blokád célja pedig az, hogy megállítsa a Hamász és más terrorcsoportok fegyverbeszerzéseit, amikkel utána Izraelt támadják. Mi több, a blokád szükségességét még az ENSZ is elismerte — pedig nem épp Izrael barátjaként ismeretes, főleg mióta többségében olyan országok vezetik, amelyek ellenségesek a zsidó állammal.
Az ostrom definíció szerint olyan körbekerítést és támadást jelent, ami során sikerül elvágni minden külső segítséget és utánpótlást — ezáltal pedig a védők ellenálló képességét is csökkentik, és lehetővé teszik a hely elfoglalását. Ez az elképzelés sem alkalmazható Gáza izraeli blokádjára, tekintettel arra, hogy Izrael lehetőséget biztosít a rendszeres civil javak szállítására Gázába Izraelből, és Izraelen keresztül — még akkor is, ha közben éppen támadások érik Gázából Izraelt. Naponta „átlagosan 800 olyan teherkocsi érkezik a Gázai-övezet területére, ami ételt, orvosi felszereléseket, üzemanyagot, építőanyagokat, vagy mezőgazdasági eszközöket, illetve textilárut, stb. szállít”.
2005-ben a gázai palesztinoknak volt választásuk. Használhatták volna az újonnan megnyert szabadságukat arra, hogy egy erős gazdaságot építsenek a part menti és egyben termékeny földön, vagy dönthettek arról, hogy ugyanezzel a szabadsággal Izraelt támadják. Az a tény, hogy az utóbbit választották, nem Izraelt terheli felelősséggel, és még most sincs túl késő Gázában a palesztinoknak, hogy a másik utat válasszák. Arabként remélem, hogy saját érdekükben így fognak tenni.
4. „Izrael egy apartheid/rasszista állam”
Az izraeli törvények és a rendőrségi eljárások egyik etnikumot sem részesítik előnyben. Minden etnikum, beleértve az arabokat is, egyenlő bánásmódban részesül. A vallási szabadság biztosított, szigorúan kötelező, és az összes vallás szenthelyei védelemben részesülnek. Muzulmán lakosságának gyors növekedése épp az egyik bizonyítéka annak, hogy Izrael értékeli a sokszínűséget. Az egyetlen kivételezés a zsidókat illetően az, hogy a zsidók korlátozás nélkül térhetnek vissza Izraelbe — a „Visszatérési törvény” értelmében –, ami érthető, ha figyelembe vesszük, hogy Izrael létezésének egyik oka az, hogy menedék lehessen azoknak a zsidóknak, akiket máshol üldöznének. Bármelyik muszlim vagy keresztény ország — amelyik közül néhány nagyon gazdag — hozhatna ilyen törvényt, ha úgy kívánná, de egyikük sem teszi. Izraelt dicsérniük kellene a hozzám hasonló baloldalaiknak azért, hogy nem tesz különbséget etnikai, képzettségi vagy gazdasági háttér, illetve nem alapján, amikor befogadják és támogatásban részesítik azokat a zsidókat, akik szeretnének visszatérni Izraelbe.
Izraelben szintén minden állampolgár számára garantált a gyülekezéshez, mozgáshoz és szavazáshoz fűződő szabadság — beleértve az arabokat is. Egy tucat arab ül a Knesszetben (Parlamentben), és egy arab bíró is helyet kapott a Legfelsőbb Bíróság soraiban. Továbbá az arabok magasan reprezentáltak az izraeli egyetemeken, mind a diákok, mind az ott dolgozók körében. Baloldali arabként jól ismerem az arab világot jellemző bigottságot és rasszizmust, így Izrael különösen friss levegővételt jelent. Magunknak is ezt kívánom!
5. „A «Nyugati Parton» egy még rosszabb apartheid rendszer működik”
Júdea és Szamária területén valóban egy apartheid rendszer működik, de nem az arabok, hanem a zsidók kárára. Az arabok bárhol élhetnek vagy utazhatnak Júdea és Szamária területén, noha azok az arabok, akik nem izraeli állampolgárok, nem élhetnek azokon a részeken, amit zsidó közösségek alkotnak (ez Júdea és Szamária egy százalékát teszik ki) — továbbá biztonsági engedélyre van szükségük a belépéshez. Ezzel szemben a zsidók csak azon az egy százaléknyi részen élhetnek, és nem is utazhatnak annak a nagy résznek a területére, ami a Palesztin Hatóság (PH) felügyelete alatt áll. Mindent összevetve, tehát az araboknak jóval több joguk, és messze kevesebb korlátaik vannak Júdea és Szamária területén, mint a zsidóknak. A PH által felügyelt részeken érvényben lévő kitiltások a zsidók számára tükrözik az arab világ viszonyulását a zsidóság felé, mivel gyakorlatilag minden zsidót elűztek, akivel valaha dolguk volt.
Baloldali arabként szégyennek és kontra-produktívnak találom azt, hogy az arabok nem képesek megtűrni maguk között a zsidókat. A vallási és etnikai sokszínűség értéket jelent, és nem gyengeséget.
6. „A zsidó telepek illegálisak a «Nyugati Parton»”
Mindkét oldal részéről elhangoznak észszerű jogi vélemények arról, hogy illegálisak-e a Júdea és Szamária területén lévő zsidó telepek, de senki nem kérdőjelezi meg azt a tényt, hogy a zsidók 1948-as háború alatt bekövetkezett, arabok általi deportálása Júdea és Szamária területéről illegális, sőt bűncselekmény volt. A zsidók visszatérése arra a földre igazságos; valamint semmi mással nem magyarázható, hogy miért ne fogadnák be a zsidókat Júdea & Szamária területén, ha egy palesztin államot létrehoznának azon a földön — mint azzal, ha valaki azt gondolja, az arabok képtelenek békében együtt élni a zsidókkal.
Arabként viszont tudom, hogy sok, ha nem a legtöbb arab ember hajlandó lenne együtt élni békében a zsidókkal. De ha az arab rezsimek nem is hajlandóak, nem a zsidókat kellene büntetni azzal, hogy megtiltják számukra a letelepedést egy olyan földön, aminek bármilyen arab szálnál mélyebb zsidó történelme van.
7. „Ez az izraeli-palesztin konfliktus”
Amikor Izrael elnyerte függetlenségét 1948-ban, akkor a zsidók is palesztinokként utaltak magukra. Ráadásul Zuheir Moshan, aki a PFSZ [Palesztinai Felszabadítási Szervezet] parancsnoka volt 1971 és 1979 között, azt mondta: „A palesztin nép nem létezik. Egy palesztin állam létrehozása csak eszköz ahhoz, hogy az arab egység érdekében folytassuk az izraeli állam elleni harcunkat”. De még ha el is fogadjuk egy különálló arab palesztin identitás létezését, akkor is egyértelmű, hogy a konfliktus nem az izraeliek és a palesztinok, hanem az egész arab világ és a zsidók között zajlik — ahogy ezt jelezte az is, amikor az arab világ elutasította annak az 1947-es felosztási tervnek az elfogadását, ami egy olyan apró államot biztosított volna a zsidóknak, ahol csak enyhe többségük lett volna.
Az araboknak kezdetektől volt választásuk, és még most is van arra, hogy döntsenek: elfogadják a zsidó államot, és profitálnak azokból, amikkel Izrael hozzájárul a Közel-Kelethez, vagy foggal-körömmel harcolnak a zsidók ellen. Nekünk araboknak pech, hogy az utóbbit választották. Habár az arab világ nagyon lassan elmozdul Izrael elfogadásának irányába, még nem tartunk itt; és az arab világ támogatása ahhoz, hogy a palesztin szélsőségesek fenntartsák a konfliktust, szintén fontos akadályt jelent a megoldásban.
8. „Trump okozta az arabok zavargásait Jeruzsálemben”
A zsidó-ellenes jeruzsálemi támadások története jóval azelőtti időkre nyúlik vissza, hogy Donald Trump politikai pályára lépett volna. Az 1948-as háborúban Izrael Jeruzsálemnek csak egy részét szerezte meg, és a zsidó lakosokat erőszakkal száműzték azokról a területekről, amiket az arabok elfoglaltak; a zsidó vallási helyszíneket pedig lerombolták és meggyalázták. Az 1967-es háború után — ami alatt Izrael Jeruzsálem egészét visszaszerezte — az arabokat Izrael nem deportálta, sőt önként biztosított Jordánia számára felügyeleti jogot (Haram al-Sharif) a Templom-hegyen lévő iszlám szenthelynél.
Hadzs Amin al-Husszeini Jeruzsálem egykori főmuftija 1929-ben azt állította, hogy a zsidók le akarták rombolni az Al-Aksza mecsetet — és ezzel elindította az arabok zsidó-ellenes vérengzéseit. Valójában Izraelnek bármikor meglenne a katonai ereje ahhoz, hogy lerombolja az Al-Aksza mecsetet, ha szeretné, de nem teszi — noha ezt a hazugságot állandóan ismételgetik, muszlim felkeléseket gerjesztve.
Trump Jeruzsálemről szóló elismerése egyszerűen egy tény elfogadását jelentette. Szerintem Trump még messzebb is mehetett volna, és Jeruzsálemet olyan oszthatatlan fővárosként kellett volna elismernie, ami teljes egészében Izraelhez tartozik — ahogy Obama is tette hat hónappal azelőtt, hogy elnökké választották. Azok az arabok, akik hozzám hasonlóan szeretnék védelem alatt látni a vallásos helyeket és a vallási jogokat Jeruzsálemben, elégedettek Izrael jeruzsálemi adminisztrációjával.
9. „Izrael Libanont is fenyegeti”
Libanoniként a legjobbat kívánom Libanonnak, amit egy békés kapcsolat jelentene Izraellel. Izraelnek semmi érdeke nincs, és nem is volt abban, hogy Libanon bármely részét elfoglalja vagy fenyegesse. Az egyetlen érdeke abban áll, hogy megakadályozza a libanoni területről fenyegető terrorista támadásokat, elsősorban a PFSZ, valamint a Hezbollah részéről. Valójában a Hezbollah által irányított Libanon az, ami háborús helyzet fenntartására törekszik Izraellel, és ebből a háborús helyzetből a libanoni népnek kicsit sem származik haszna. Csakis a Hezbollah-nak és iráni főnökének kedvez az állítás ürügyként ahhoz, hogy felfegyverkezve maradjon, és megőrizze illegitim kontrollját a libanoni intézmények fölött.
10. „Izraelt egy olyan jobboldali kormány vezeti, ami semmivel sem jobb a Hamásznál”
A Hamász és az izraeli Likud párt között kreált analógiák nem jelentenek mást, mint tisztességtelen kísérleteket Izrael démonizálására. Izrael elfogadott, mi több, több alkalommal is kezdeményezett olyan felosztási terveket, amelyek lehetővé tették volna egy palesztin állam létrehozását Izrael mellett. Sok izraeli ma azért szavaz jobboldali pártokra, mert kétségeik vannak afelől, hogy a Palesztin Hatóság valaha is beleegyezik-e egy észszerű béketervbe. Még a jelenlegi izraeli kormány is, amit többnyire jobboldali pártok koalíciója alkot, rendszeresen béketárgyalásokat kezdeményezett a palesztinokkal, miközben a Palesztin Hatóság állandóan elutasítással válaszolt. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök még kemény terroristákat is kiengedett, hogy béketárgyalásokat kezdeményezzen — és arabként úgy gondolom, hogy ezzel még túl messzire ment –, ez is a béke iránti elkötelezettségét bizonyítja. Őelőtte Menachem Begin tárgyalt Egyiptommal, és Ariel Sharon feltételek nélkül kivonult Gázából; mindkettőjüket kegyetlen jobboldali miniszterelnöknek nevezték.
Mindeközben a másik oldalon a palesztin hatóságok továbbra is terrorizmusra bátorítanak, és a béke megtagadására. Valójában ez jelenti a béke akadályát.
Netanjahu kormánya jobboldalinak számít izraeli és nyugati szemmel, de tényszerűen messze baloldalibb bármely arab rezsimnél — többek között a béke ügyét tekintve. A baloldaliaknak, és a béke-párti araboknak, minden okuk megvan arra, hogy támogassák Izraelt, és nincs észszerű kifogásuk az ellenkezőjére.
A folytatás itt olvasható:
