Érdemes lenne saját, szörnyű közelmúltunkról is nagyszabású szabadtéri előadást rendezni a közönség bevonásával, és azt is filmre venni.
Radu Jude vontatottan induló, de végül izgalmas filmje, a Bánom is, ha elítél az utókor 2018-ban készült és nagydíjat nyert Karlovy Vary-ban, a filmfesztiválon. (A címe sokatmondó idézet Ion Antonescu egyik fennmaradt leveléből.) Tanulságos kísérlet Románia szerepének rekonstruálására a holokausztban, a legszörnyűbb évek, 1941 és 1942 felidézésével, melyekről vajmi keveset tud a román közvélemény.
Számunkra azért is fontos ez a film, mert Románia és Magyarország ebben az időszakban Hitler egymással vetélkedő szövetségesei voltak, és sok tekintetben hasonló volt közreműködésük a zsidóság kiirtásában.
Volt azonban egy bizonyos „fáziskülönbség” a két ország között, ami még nehezebbé teszi a román hadsereg, illetve a bukaresti politikai elit felelősségének megítélését, mint a korabeli magyarét.
Románia már 1940 június végén a náci Németország felé fordult, amikor a Szovjetunió, a Molotov-Ribbentrop paktum nyomán ultimátumot küldött neki, majd megszállta Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Az elveszett terület visszaszerzése Antonescu marsallt arra sarkallta, hogy már 1941 június 22-én hadat üzenjen Sztálinnak.
A románok a nagy létszámú csapatokkal támadták meg Ukrajna déli területeit (Transznisztriát), és Odesszába is ők vonultak be. Ezen a területen a holokausztot lényegében a román hadsereg, illetve a polgári lakosság (ukránok és moldvai románok) hajtották végre. Mintegy 380 ezer zsidót gyilkoltak meg, koncentrációs és megsemmisítő táborokat állítottak fel a számukra.
(Tudjuk, hogy a magyar megszálló csapatok is közreműködtek az ukrajnai holokausztban, de csak mint a Wehrmacht segédereje, és csak alkalomszerűen vettek részt tömeges kivégzésekben.)
Radu Jude rendezőnek és a forgatókönyv írójának szembe kellett néznie azzal a problémával, hogy erről az időszakról alig maradtak fenn dokumentumok, fényképek és filmek pedig szinte egyáltalán nem. Ennek oka részben az volt, hogy a népirtó parancsokat elvétve adták írásba, illetve megsemmisítették.
De az 1945 után Romániában kiépülő kommunista rendszernek sem volt érdeke a nemrég elkövetett bűnök dokumentálása.
Ion Antonescut és Transznisztria kormányzóját ugyan halálra ítélték és kivégezték, de nem népirtás, hanem „béke elleni agresszió” miatt, így ennek a pernek az anyaga sem volt felhasználható.
A későbbiekben Ceaucescu Románia „zsidómentő” múltjára koncentrált, arra, hogy a regáti, a dél-erdélyi és a bánáti zsidók deportálását a román politikai elit 1943-ban és 1944-ben megakadályozta. (Valójában a németek sem igen szorgalmazták.)
Nem készülhetett hagyományos dokumentumfilm az odesszai pogromról sem. Ezt azután hajtottak végre, hogy 1941 október 22-éről 23-ra virradóra a partizánok felrobbantották a szovjet titkosszolgálat aláaknázott főhadiszállását, ahol addigra a román megszálló csapatok parancsnoksága rendezkedett be. Az ezt követő pogromnak a becslések szerint majdnem húszezer zsidó áldozata volt. És ez csak a kezdete volt a „kollektív megtorlásnak”.
Radu Jude rekonstruálta az eseményt egy szabadtéri színházi előadás formájában, melyet Bukarest központjában adtak elő. Bemutatja Mariana Marin rendezőnő (Ionana Iacob) vívódását, kutakodását a fellelhető gyér történelmi források és néhány fotó között. Látjuk a nézők illetve a városi politikusok reakcióit, akik végig amiatt aggódnak, hogy a színre vitt darab a „nemzet becsületébe gázol”.
Látjuk az előadást próbáló, német, román szovjet egyenruhát viselő statiszták masírozását. A rendező megszólaltatja a gyilkos parancsokat kiadó Antonescut, próbababákkal színre viszi a nyilvános akasztásokat, és felgyújtat egy barakkot, melybe előzőleg civileket, nőket, gyermekeket öregeket zsúfoltak be. Látjuk a statiszták, a nézők illetve a városi politikusok ösztönös reakcióit.
Itt válik film igazán izgalmassá, ugyanis adódik a párhuzam Magyarországgal.
Bár nálunk a holokausztról, arról, ami 1944-45-ben, a német megszállás után, illetve a világháború harcai közepette magyar területen zajlott, jóval több dokumentum áll rendelkezésre, mint Romániában, a „nemzeti polkorrektség” ma is meghatározza Magyarország viszonyát a holokauszthoz, ami az Alaptörvény preambulumában is kifejezésre jut.
Az oktatás máig kerüli a „kényes kérdéseket”, a viták többnyire részkérdések körül forognak.
Antonescut, akit 1946-ban kivégeztek, a rendszerváltás után megpróbáltak rehabilitálni a közvélemény előtt, még köztéri szobrot is állítottak neki. Radu Jude munkájában szerepel is egy részlet egy 1990-es évek elején forgatott, tendenciózus játékfilmből.
Horthynak Sztálin megkegyelmezett, nem került bíróság elé, és a holokausztért viselt felelősségének mértékét máig eltérően ítéli meg a közvélemény. Tisztára mosása érdekében az 1989/90-es rendszerváltás óta komoly erőfeszítések történtek. Érdemes lenne saját, szörnyű közelmúltunkról is nagyszabású szabadtéri előadást rendezni a közönség bevonásával, és azt is filmre venni.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.