Európa szellemi defenzívában van, demográfiailag hanyatlik, központjaiból, Londonból, Párizsból vagy Berlinből új, inspiráló impulzusok helyett folyamatosan válságjelek érkeznek Közép-Kelet-Európába.
1878-ban, a berlini kongresszus idején az Osztrák-Magyar Monarchia, ez a soknemzetiségű birodalom dicsősége csúcsán állt. A nagyhatalmak az európai egyensúly nélkülözhetetlen oszlopának tekintették, és megbízták azzal, foglalja el Bosznia-Hercegovinát és nemzetközi felhatalmazással harminc éven át igazgassa. Aztán mire letelt ez időszak, 1908-ban, a kettős monarchia fölött már eljárt az idő.
Mutatkoztak a bomlás, a reformokkal orvosolhatatlan feszültségek jelei, melyek az első világháborúhoz vezettek. 1914-ben Ferenc József abban a tudatban küldött ultimátumot, majd üzent hadat Szerbiának, hogy Európa mellette áll, de legalábbis tudomásul veszi, hogy leszámol a trónörökös gyilkosaival; ehelyett azonban kirobbantotta az első világháborút, mely elhozta birodalma végét.
Közös kihívások
Harminc év, ez a „nemzedéknyi idő”, alapvető változásokat hozott az Európai Unió és Izrael viszonyában is, melyekre harminc éve, a rendszerváltás idején még senki sem számított. Az EU, amit az első három évtizedben még Európai Gazdasági Közösségnek neveztek, a berlini fal leomlása után még példátlan sikertörténetnek számított, a kelet-közép-európai országok, köztük Magyarország polgárai vágyakozva néztek rá.
Akkor, 1989-ben Izrael lakossága alig haladta meg a négymilliót, és hiába győzte le előzőleg három háborúban is arab szomszédait, Európából úgy tűnt, még mindig a létéért küzd, és tartós fennmaradásához nem nélkülözheti az olyan nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ vagy EU közreműködését.
Napjainkra kiderült, hogy
az Európai Uniónak és tagországainak hasonló, megoldhatatlannak tűnő problémával kell szembenéznie, mint Izraelnek:
a határai mentén található arab országok állandósult társadalmi és gazdasági válsága következtében fokozódik a rájuk háruló demográfiai nyomás, és meg kell oldaniuk a bevándorló, illetve a már hosszabb ideje ott élő iszlám hitű tömegek integrációját, illetve asszimilációját. Ezzel a kihívással szembesülve a csökkenő lakosságú, és identitásában megrendült EU kohéziós ereje megroppant.
Kirajzolódtak a belső törésvonalak a „visegrádi négyek” és a „magországok”, mindenekelőtt Franciaország, Németország és a Benelux államok között. Nagy-Britannia ugyanakkor az unióból való kiválás útjára lépett, melyen azonban belpolitikai okokból nem képes végigmenni.
Feltehetőleg azért, mert a Brexit alapjában véve a kelet-európai munkavállalók ellen irányult, holott a szigetországnak nem ők, hanem a brit nemzetközösség országaiból érkezett, főként iszlám bevándorlók okozzák a legnagyobb gondot.
Nyitott kérdések
A legnagyobb változáson azonban Izrael ment keresztül az elmúlt három évtizedben. Ezalatt a lakossága több mint a kétszeresére növekedett, gazdasági és katonai ereje látványosan megnőtt, politikai súlyát tekintve pedig középhatalommá vált, befolyása, különösen Közép- és Kelet-Európában, érezhető.
Ki gondolta volna, hogy azok az országok, melyeknek területén 1941 és 1945 között végbement a holokauszt, most komoly izraeli tőkét vonzanak, és politikusaik a zsidó állam támogatójaként lépnek fel az EU vezetőivel szemben?
Vagy azt, hogy Izrael az EU megkerülésével segíti kiépíteni a V4-es országok kapcsolatait az Egyesült Államok elnökével?
Ami Magyarországot illeti, ahol a térségbeli diaszpóra egyetlen, súlyos veszteséget szenvedett, de fennmaradt zsidó közössége él, Orbán Viktor és az újjáválasztott izraeli miniszterelnök, Netanjahu kapcsolata belpolitikai tényezővé vált.
A Horthy-rendszertől örökölt dichotómiát, mely a szellemi életben is éreztette hatását, vagyis hogy a magyar jobboldal nacionalista és antiszemita, míg viszont a baloldal internacionalista és kiáll a zsidók mellett, meghaladta az idő. Magyarország az ENSZ-ben sorozatosan szavaz Izrael mellett. Belátható közelségbe került a holokauszt tragédiájával szembenéző Sorsok Háza megnyitása is, aminek legádázabb ellenfele napjainkban a Mazsihisz és a baloldali értelmiség.
Történelmi távlatban szemlélve azonban egyelőre nincs válasz arra, hogyan alakul Európa identitása az iszlám világgal, illetve a zsidósággal kapcsolatban.
Ez a „játszma” nagyobb léptékű annál, hogy a (zsidó-)keresztény kultúrához való kötődését látványosan hangsúlyozó Lengyelország vagy Magyarország, meghatározó lenne benne. A gond súlyosabb, és az egész földrészre kiterjedő.
Elég, ha itt utalunk arra, amit a katolikus egyház feje, Ferenc pápa mondott 2016-ban a Nagy Károly-díj átvételekor. Eszerint Európa „fáradt, öreg és steril”, legalábbis a kereszténység szempontjából. Tény, hogy az európai keresztény templomok többsége nem gyülekezeti helyként, hanem inkább múzeumként funkcionál, a vallást gyakorlók, hitüket megélő európaiak száma állandóan fogyatkozik. Erre hivatkozva a fundamentalista iszlám hitszónokok „a hitetlenek földrészeként” emlegetik Európát.
Európa defenzívában
A judaizmus számára katasztrofális következménnyel járhat, ha ez a helyzet fennmarad, hiszen bármennyi konfliktusra került sor a múltban a zsidóság és a kereszténység között, ez a két, egymásra épülő egyistenhit mindig inspirálta egymást, hihetetlen szellemi teljesítményeket és együttműködést hozott létre. Ami a legkevésbé sem mondható el az iszlámról, illetve európai híveiről, akiknek száma fokozatosan nő, és már így is „párhuzamosan” létező, de a többséggel alig kommunikáló társadalmak kifejlődéséhez vezetett.
Európa szellemi defenzívában van, demográfiailag hanyatlik, központjaiból, Londonból, Párizsból vagy Berlinből új, inspiráló impulzusok helyett folyamatosan válságjelek érkeznek Közép-Kelet-Európába.
Ez a helyzet erősen megviseli a magyar baloldali értelmiséget, illetve politikusokat is, akik már 18. század vége az „európai mintát” igyekeztek követni. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Ahol most semmi más nem történik azon kívül, hogy a „sárga mellényesek” tüntetnek és randalíroznak konkrét, megvalósítható célok nélkül.
Nem tudni, mit hoz a május 26-i EU-szavazás, melynek során egy olyan parlament tagjait választjuk meg, amely szinte semmilyen érdemi kérdésben nem dönthet. Földrészünk népei számára fájdalmasan hiányzik a történelmi távlat, és a következő, sorsdöntő harminc év nem sok jót ígér.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.