Holokauszt-viták és iszlamista antiszemitizmus Hollandiában

Magyar szemmel különös és érdekfeszítő munka A holokauszt, Izrael és „a zsidó”: a háború utáni holland társadalom antiszemitizmusának történetei, mely két holland holokauszt-kutató, Remco Ensel és Evelien Gans szerkesztésében jelent meg.

Remco Ensel korábban az Amszterdami Egyetem (UvA) oktatója és a holland állami Háború-, Holokauszt- és Népirtás-kutató Intézet (NIOD) kutatója volt, jelenleg a nijmegeni Radboud Egyetem oktatója, szakterülete az antiszemitizmus és a holokauszt története. Evelien Gans hasonlóan az UvA oktatója és a NIOD kutatója volt, kutatási területe elsősorban a hollandiai szocialista-cionista mozgalom volt. Gans 2018 nyarán tragikus módon saját kezével vetett véget életének.

A munka a kelet-közép-európai történész számára számos újdonságokat tartalmaz, ugyanis a hazai, második világháború utáni holokauszt-diskurzus irodalma elsősorban a szocialista rendszer hallgatásának megtöréséről, a szélsőjobboldallal szembeni fellépésről, illetve a magyar állam szerepét kisebbíteni akaró törekvések cáfolatáról szól. Ilyen értelemben ismeretlen terepre vezeti be az olvasót Ensel és Gans munkája, mely a kisemberek melletti humanizmusból és a toleráns holland önkép megvédéséből származó holokauszt-torzítási kísérletekről, illetve a széleskörű muszlim bevándorlás által (is) fűtött régi-új antiszemitizmusról kínál részletes adatokat. Alábbi recenziónkban, tekintetbe véve a bevándorló közösségek antiszemitizmusával foglalkozó fejezetek jelen témánk esetében idegenül ható jellegét – s így mindössze röviden említve azokat -, elsősorban a holland holokauszt-irodalom sajátos torzításainak feldolgozásával foglalkozó részeket fogjuk elemezni.

Mindenek előtt fontos néhány gondolat erejéig bemutatni a hollandiai holokauszt főbb kérdéseit. Cornelis J. Lammers holland szociológus a „holland ellentmondással” kezdi 1998-as tanulmányát a hollandiai holokausztról: Hollandia a nyugati országok között „deviáns” eset volt, mivel a zsidóság halálozási aránya (155 ezer zsidóból 35 ezer élte túl a háborút) „magasabb volt, mint várná az ember, tekintve az antiszemitizmus alacsony mértékét és az SS holland társadalomra gyakorolt nyomásának viszonylagos lazaságát”.[1] Valóban, a tolerancia hagyománya minden, a holland társadalomról szóló klasszikus munka kezdő bekezdéseiben szerepel, ahogy a holland közigazgatás kollaborációra való készsége is kiemelt helyen kerül említésre a hollandiai holokauszt szakirodalmában.

Második világháborús emlékmű Amszterdam főterén. A szobron Hollandia megfeszített Krisztusként, a németek pedig farkasokként szerepelnek. Fotó: Facebook

Az ellentmondást nehezen dolgozta fel a holland közélet: a holland királyi ház máig nem kért elnézést a holokausztért, Hollandiában nincsen hivatalos holokauszt-emléknap, és a német megszállás hollandiai emlékműve – mely Amszterdam főterén, a Dam téren áll – nem, hogy angyalként, de egyenesen megfeszített Krisztusként ábrázolja Hollandiát, s a feszület alatt köröző farkasokként a németeket. Manfred Gerstenfeld, a hollandiai antiszemitizmus kutatója szerint „valószínűleg nagyobb az eltérés a hollandok önképe és háborús magaviselete között, mint bármely más nép esetében”.[2] A kutató példákat jegyzet fel, mely szerint vidéki holland „második világháborús emlékműveken” együtt szerepelnek a német oldalon önkénteskedő hollandok és a deportált zsidók nevei.[3]

A holokauszt első átfogó feldolgozásai három holland-zsidó történész munkásságához köthetők – akik maguk is túlélők voltak –, Abel Herzberg, Jacques Presser és Loe de Jong könyveihez.[4] Munkáikat azonban a korszak mítosza, a „makulátlan holland önkép” torzította. (Alkalmanként pedig maga a holland állam, mely példának okáért nyomást gyakorolt Presserre, hogy bizonyos, holland állami kollaborációra utaló iratokat ne idézzen könyvében).[5] Hans Blom holokauszt-kutató volt az a ’80-as évek elején, aki először szakított a végletesen pozitív második világháborús nemzetképpel: ő volt az első történész, aki a jó/rossz felosztás helyett a kollaboráció, az ellenállás és az „akkomodáció” (ideológiai meggyőződés nélküli együttműködés) koncepcióit vezette be.[6] Ennek tükrében érdekfeszítő Ensel és Gans munkája holokauszt-disputákra vonatkozó fejezetének (Ensel, Gans: Historikerstreit. The Stereotypical Jew in Recent Dutch Holocaust Studies, 341-376) egyik alapvetése, hogy két, napjainkban aktív holland történész munkája – Chris van der Heijden sikeríró Hollandia második világháborús szerepével foglalkozó könyve, a Grijs verleden (Szürke múlt)[7] és Bart van der Boom, a Leideni Egyetem oktatója ’Wij weten niets van hun lot’-ja (Semmit sem tudunk a sorsukról)[8] – a holokauszt-torzítás friss és szélsőséges példái lennének, ugyanis a két könyv nagyban Blom tételeire épít.

Ensel és Gans szigorú morális ítélet mellett kardoskodnak, azt állítva, hogy az említett szerzők kiiktatják a moralitást a holokauszt-kutatásból. Ezek mellett a szerzőpáros kifejti, hogy a kritizált történészek „másodlagos” antiszemitizmusban szenvednek, illetve családjuk második világháborús szerepvállalásának okán szakmaiságukat megkérdőjelező „pszichológiai elfogultság” alatt írnak. Érvelésük mindenképpen ellentmondásosnak tűnik, tekintve, hogy maga Van der Heijden könyvében a holland közigazgatást a „tiszta morális döntések” meghozásának elmulasztása miatt kárhoztatja, így a legkevésbé sem vádolható a morális ítéletek kerülésével.[9] Van der Boom munkásságának esetében már inkább megállja a helyét a vád, ugyanis elképzelése, miszerint a „nem tudás” bármennyiben felmenthetné a „szemlélőket” a holokausztban való részleges felelősség alól, nem felel meg a bevett szakmai eljárásnak. Noha Ensel és Gans jobboldali elhajlással vádolják az általuk kritizált szerzőket, érdekesség, hogy mind a két szerző inkább a szociálisan érzékeny szempontok bevezetése mellett áll ki munkájában.

A szerzők említést tesznek Van der Heijden és Van der Boom nagyapjáról és apjáról (egy holland kollaboránsról és egy ellenállóról), megemlítve, hogy „naiv dolog lenne feltételezni, hogy az ilyen szempontok nem játszanak szerepet” a történészek munkásságában. A tanulmány vonatkozó része a holland sajtóban megjelent rosszindulatú utalások minősítés nélküli idézésével zárul, némileg összezavarva az olvasót azzal kapcsolatban, hogy végül a kollaboráns vagy az ellenálló felmenők diszkreditálják-e jobban az adott történészek könyveit, s hogy vajon milyen konklúziót kellene levonni Van der Heijden és Van der Boom felemlegetett családfájából. A szerzőpár kritikája különösen metsző Van der Heijden esetében, aki egy cikkében – mint a tanulmány nem felejti el idézni – „a kultúrák összecsapásának” tudta be Theo van Gogh holland filmrendező 2004-es iszlamisták által történt meggyilkolását. Ugyan a publicisztikai általánosítások iránt a magyar történetírás sem különösebben megengedő, mégis kérdéses, hogy mennyiben ássa alá Van der Heijden történészi érvelését az a tény, hogy egy iszlamista gyilkosságot az ismert Samuel P. Huntington-féle szóhasználattal írt le. (Alig két évvel a gyilkosság után!)

Számos, Ensel és Gans által felvetett történészi gyakorlat valóban megérdemli a kritikát. Van der Heijden munkájában több helyütt is a species hollandica judaica kifejezéssel él a holland zsidósággal kapcsolatban, melynek esetében okkal teszik fel a kérdést a történészek: szabad-e történésznek egyfajta pszeudo-népkarakterológiai érvelésre támaszkodva „passzivitással” vádolni a holland zsidóságot? Csakhogy a holland zsidóság ezen megnevezése Sigmund Seeligman történésztől származik, és a holland zsidóság polgári helyzetétől kezdve demokratikus felfogásán keresztül többségében vállalt anticionizmusáig számos dolgot leírhat, a legkevésbé sem muszáj azt a „holokauszttal szemben passzív zsidó” sztereotípiájának megnyilvánulásaként kezelni.[10] (Már csak azért sem, mert maga Seeligman 1940-ben elhunyt; ráadásul nemrég éppen a Yad Vashem Studies adott teret egy tanulmánynak, mely éppen a holland zsidóság „egyedi magaviseleti elemeit” tárgyalta a holokauszt kapcsán).[11] Ennél sokkal jobban megfogták a szerzők Van der Heijden azon öncélú és történelmileg igen ellentmondásos érvelését, mely szerint Izrael napjainkban az „elkövető” szerepébe lépett – a holland történész ugyanis ezen soraival nem csak a palesztin lakosság nehéz, ám népirtáshoz kétségkívül nem hasonlítható sorsát helyezi egy lapra a zsidóság második világháborús kiirtásával, de még az elkövető-stigmát is ráhelyezi a zsidóságra. Ensel és Gans arra jutnak tanulmányukban, hogy Van der Heijden egy „két lábon járó ellentmondás”; amennyiben soraik igazak a holland történész munkásságának egyes részeire, úgy valamennyire saját kritikájukra is.

Noha a szerzőpáros tanulmánya deklaráltan igyekszik párhuzamot vonni Van der Heijden és Van der Boom munkássága, nézetei, de még személye között is (gyakorta csak „Van der Heijdenként és Van der Boomként” utalva a közös munkát sosem publikáló történészekre), az objektív szemlélő rögtön felfedezhet eltéréseket a munkák alapvető koncepciója között. Míg Van der Heijden a holland állam szerepét vizsgálja – és egyébiránt egyáltalán nem helyezkedik felmentő álláspontra –, addig Van der Boom a holland lakosság, az „átlagos holland” szerepéről ír. (Megkülönböztetve azt a Cristopher Browning által használt „átlagember” kifejezéstől, mely az átlagos elkövetőre utalt).[12] Ensel és Gans úgy írja le Van der Boom egyik gondolatmenetét – miszerint, ha elfogadjuk, hogy minden „szemlélő” a holokauszt elkövetője is, mivel nem akadályozták meg a népirtást, akkor egész Európát, mi több az egész nyugati civilizációt bűnösnek kéne tartanunk –, mint egy a holland „társadalmat” szélsőségesen felmentő, marginális nézetet. Az igazság azonban az, hogy az UvA holokauszt-tanulmányok programjának vezetője, egyben a NIOD kutatója, Johannes Houwink ten Cate 2008-as tanulmányában, melyben az „elkövető”-kategória szűkítése mellett érvel, éppen ugyanezt az érvet alkalmazza.[13] Ennél már problematikusabb Van der Boom elképzelése, miszerint valamivel több, mint száz napló alapján megállapítható, hogy a holland lakosság informálva lehetett-e a német zsidópolitika gyilkos mivoltáról. (Van der Boom szerint a válasz nem). Pedig nem kell megállapítani, hogy a holland lakosság pontosan informálva volt-e Auschwitzról, hiszen Walter Ze’ev Laqueur már igen meggyőzően érvelt amellett, hogy aki tudni akart a holokausztról a korszak Európájában, az a szükség információkat megszerezhette, akár Hollandiában is.[14] A szerzőpáros itt helyesen vonja le a konklúziót, hogy Van der Boom „morális szürke zónára tévedésével már-már a holokauszt-relativizálás szakmai körökben nem bocsánatos bűnét követi el”.

Ensel és Gans tanulmánykötete izgalmas bepillantást enged egy olyan nyugati ország történészi vitáiba, melyet közkeletűen a második világháború emlékét már „sikeresen” feldolgozó országok közé szokás sorolni. A szerzőpáros esszéi sokszor frivolak, publicisztikusak, és nem egyszer a személyes ellentétek szakmai térre terelésének benyomását keltik. Ennek ellenére számos esetben helyes érvekkel képesek rámutatni Van der Heijden és Van der Boom munkáinak ellentmondásaira – nem kevésbé világítva rá saját érvelésük problémáira is.

Fotó: NIOD

A kötet egyéb tanulmányai között kiemelkednek magyar szemmel a tömeges bevándorlás árnyoldalaira rámutató esszék, melyek bizonyítják: korunk egyik legnagyobb kérdése nem megkerülhető a holokauszt-kutatók előtt sem. Annemarike Stremmelaar, a NIOD kutatója, török nyelvész „Reading Anne Frank. Confronting Antisemitism in Turkish Communities” (475-498) című tanulmánya megdöbbentő példáit idézi a holokauszt-oktatás török közösségekben tapasztalt nehézségeinek: egy 2013-as esetet idézve állapítja meg, hogy Anne Frank naplójának olvasásával végezve egyes török fiatalok inkább arra a konklúzióra jutottak, hogy „a zsidók megölésével Hitler jó dolgot tett”. A szerző aggódva teszi fel a kérdést: „Ha a holokauszt ismerete nem segít az antiszemitizmus elleni harcban, akkor mi fog?” Hasonló témákkal foglalkozik még a tanulmánykötet hollandiai török anticionizmust bemutató része (Uő: Turkish Anti-Zionism in the Netherlands. From Leftist to Islamist Activism, 259-286), illetve a posztkoloniális társadalom holokauszt-emlékezetének kérdéseit firtató esszé (Remco Ensel: Holocaust Commemorations in Postcolonial Dutch Society, 475-498). A kötetet Gans erősen polemikus, politikai élű értekezése zárja. (Instrumentalising and Blaming ‘the Jew’, 2011-2016, 499-544).

(Ez a könyvismertetés eredetileg a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének közösségi média-oldalán jelent meg).

*

[1] Cornelis J. Lammers: Persecution in the Netherlands during World War Two. An Introduction. The Netherlands’ Journal of Social Sciences, 34:2 (1998), 111-125, itt 111.

[2] Manfred Gerstenfeld: Jewish War Claims in the Netherlands: A Case Study. Jewish Political Studies Review, Spring 5760/2000. 55-99, itt 55.

[3] Manfred Gerstenfeld: The Netherlands: A country which refuses to admit its guilt toward the Jews. The Jerusalem Post, 2014. május 3.

[4] Conny Kristel: Survivors as Historians: Abel Herzberg, Jacques Presser and Loe de Jong on the Nazi Persecution of the Jews in the Netherlands. In: Holocaust Historiography in Context. Emergence, Challenges, Polemics and Achievements. Szerk. David Bankier és Dan Michman (Jerusalem: Yad Vashem, Berghahn Books, 2008), 207-226.

[5] Philo Bergstein: Jacob Presser (1899-1970). Between History and Literature. Journal of Low Country Studies, 2012/1. 69-84, itt 72.

[6] Robert van Voren: Undigested past: the Holocaust in Lithuania (Amsterdam, New York: Rodopi, 2011), 171.

[7] Chris van der Heijden: Grijs verleden: Nederland en de Tweede Wereldoorlog (Amsterdam: Contact, 2001)

[8] Bart van der Boom: ‘Wij weten niets van hun lot’: gewone Nederlanders en de Holocaust (Amsterdam: Boom, 2012)

[9] Van der Heijden: Grijs verleden. I. m. 15.

[10] Irene E. Zwiep: Jewish Enlightenment Reconsidered: The Dutch Eighteenth Century. In: Sepharad in Ashkenaz: Medieval Knowledge and Eighteenth-Century Enlightened Jewish Discourse. Szerk. Resianne Fontaine (Amsterdam: Edita, 2007), 281-311, itt 282.

[11] Anna Hájková: „Poor Devils” of the Camps: Dutch Jews in Theresienstadt, 1943-1945. Yad Vashem Studies, 2015/1. 77-111, itt 109-111.

[12] Cristopher R. Browning: Ordinary men: Reserve Police Battalion 101 and the final solution in Poland (New York: HarperCollins, 1992).

[13] Johannes Houwink ten Cate: The Enlargement of the Circle of Perpetrators of the Holocaust. Jewish Political Studies Review, 2008/3-4. 51-72.

[14] Walter Laqueur: The Terrible Secret. An Investigation into the Suppression of Information about Hitler’s „Final Solution”. (London: Weidenfeld and Nicolson, 1980), 150-154.