Algír nem Gázaváros

Izrael pedig nem agresszív gyarmatosító, csak megvédi önmagát. Sárosi Gábor írása.

„Algéria volt a franciák Gázája/Ciszjordániája” hallhatjuk sokszor Izrael-ellenes Izrael-kritikus körökben. Ezzel egy csapásra le is ütik az Izrael-pártiak összes érvét, elégedetten nézik, ahogy a szerintük hipernacionalista Izrael-védők elsüllyednek szégyenükben. Franciaország a hosszú, véres háború és terrorcselekmények után kivonult az 1830 és 1852 között gyarmatosított Algériából, cserébe megkapta a békét. Izraelnek is ugyanígy kéne tennie, és akkor ő is a békét élvezhetné. A buta, agresszív cionista állam ezzel szemben továbbra is gonosz kapitalista gyarmatosító marad, ahelyett, hogy tanulna a civilizált franciáktól. Megvan az áhított európai morális fölény.

Néhány különbséget azért nem árt nem figyelmen kívül hagyni!

Az 1954 és ’62 között zajló háború az FLN (Front de Libération Nationale — Nemzeti Felszabadító Front) és Franciaország között, valamint az ezzel összefüggő franciaországi terrorcselekmények célja Algéria függetlenségének kivívása volt. A felkelők nem követelték Franciaország egyetlen négyzetcentiméterét sem.

Ezzel szemben a Hamász nyíltan, a Nyugat által elismert és támogatott Fatah pedig inkább csak a nem nyugatiakkal szemben folytatott kommunikációjában, Izrael elpusztítására buzdít. Az algériai függetlenséggel szemben a „palesztin függetlenség” valójában álca, hangzatos, de hamis célkitűzés, amivel helyettesíteni lehet az Izrael megsemmisítésének szándékával indított, sikertelen katonai kísérleteket.

Az arab rezsimek így tiszták maradnak (és elkerülik a további megalázó vereségeket). Izrael elveszíti a kis, veszélyeztetett ország imázsát, az új felállás szerint ő a gonosz, erős elnyomó, ezzel könnyebb megnyerni a nyugati közvéleményt is. Bár ma már a fő támogató szerepét egyre inkább Irán veszi át a szunnita arab államoktól, a cél, illetve a palesztinok, mint eszköz használata nem változik. Ők csak az élő fegyver, akiket a közvélemény meggyőzése érdekében be lehet áldozni. Aki ebben kételkedik, csak figyelje meg, hogyan bánnak a palesztinokkal a rájuk előszeretettel hivatkozó arab/muszlim testvéreik, vagy hogy mennyi média-figyelem övezi a gázaiak saját rezsimjük által elkövetett terrorizálását.

Algéria függetlenségével Franciaország elvesztette utolsó jelentős gyarmatát. Ez a tény, megfejelve közel egymillió fehér telepes (a Pieds-noirs) hazamenekülésével, komoly gazdasági- és politikai problémákhoz vezetett. Ezeket De Gaulle köztársasága mégis kezelni tudta, az ország nehezen, de túltette magát a nehézségeken. Ugyanez Izraelnek is sikerülne — mondhatnánk. És valóban, ha bármi is arra utalna, hogy egy leendő palesztin állam békén hagyná Izraelt, esetleg még partnere is lenne, a hasonlat akár még működhetne is.

Izrael 2005 nyarán teljesen kivonult Gázából: kivonta a katonáit, evakuálta a Gus Kátif nevű zsidó telepes-tömböt. A várakozások szerint most a területen nyugalom kéne, hogy legyen, önálló gazdasággal, ha nem is feltétlenül barátságban, de legalábbis hűvös békében a szomszédos Izraellel. Nagyjából, mint ahogy Algéria és Franciaország kapcsolata alakult az utóbbi fél évszázadban. Ezzel szemben a tavaly bár micvó korba ért gázai függetlenség következménye több ezer rakéta kilövése izraeli civil célpontok felé, terror-alagutak, gyújtó-léggömbök, folyamatos provokáció. Egy éve kezdődött a „March of Return”, vagyis a fegyverekkel, késekkel felfegyverkezett terroristák határra vezénylése, akik több tízezer, élő pajzsként használt civil közé vegyülnek. Az egyik oldalon a határt védő izraeli katonák, a másikon több tízezer szegény palesztin. A média-figyelem, az Izrael-ellenes hangulat garantált.

Emberélet nem számít, sőt, minél több a palesztin halott, annál szebben mutat a projekt a médiában. Aki ilyet szervez, annak egész biztosan nem a saját népének szabadsága, biztonsága, jóléte a célja.

A késelős, gázolós terroristák olyan júdeai és szamáriai (ciszjordániai) arab városokból, falvakból érkeznek, amik már a ‘90-es években, az oslói átverés békefolyamat értelmében a Palesztin Hatóság ellenőrzése alá kerültek. Ezek a merénylők többnyire tízen-huszonévesek, vagyis már egyáltalán nem az izraeli megszállás alatt nőttek fel. A cél sem ott, sem pedig a Gáza-övezetben nem a megszállás megszüntetése, hanem a szomszédos Izrael elpusztítása, de minimum gyengítése.

Franciaországnak ilyesmivel nem kell szembenéznie. Létezik ugyan a nyugat-európai országban iszlamista terror, de annak nincs sok köze Algériához. Algéria nem küld terroristákat Franciaországba, nem lövi azt rakétával, és nem gyújtogatja a francia termőföldeket. Algéria vezető politikusai nem használnak propaganda-célokra olyan térképeket, amelyeken Franciaország Algéria részeként szerepel. A Hamász és a Fatah viszont előszeretettel propagálja az ENSZ 1947-es felosztási terve előtti brit mandátum térképét egy leendő palesztin állam területének kijelölésére, ami félreérthetetlen utalás arra, hogy a zsidó államból egyetlen négyzetmillimétert sem kívánnak hagyni.

Végezetül pedig Franciaországot Algériától a Földközi-tenger több száz kilométeres sávja választja el. Konfliktus esetén Franciaország még mindig jól védhető lenne.

Izrael Júdea és Szamária nélkül éppen a legsűrűbben lakott területén helyenként még húsz kilométer széles sem lenne, bepréselődve a tenger és az ellenség közé. Emiatt is volt égető szükség a terület 1967-es megszállására, és emiatt is lehetetlen onnan teljesen kivonulni a béke garanciája nélkül.

Algír és Gázaváros pedig legfeljebb nyelvükben és vallásukban hasonlítanak egymásra, függetlenségi törekvéseik valódi céljaiban a legkevésbé sem.

A szerző programozó.