A szellem, amely áthatja az izraeliek lelkét: az élet nem egyszerű, de teszünk érte, hogy jobb legyen!
Bár egyre érdekesebb a kortárs építészet, a tel-avivi Bauhaus 4000 épülete pedig a világörökség része, még építész útitársaim sem ezt értékelték leginkább. Amúgy, a Fehér Városon kívül még kilenc világörökségi helyszín található ezen a kétharmad-dunántúlnyi területen.
„Ez a világ eszenciája”
— mondta egykor lelkes elfogultságában egy barátom, a táj változatosságára utalva – kis területen sokféle tájat, mikroklímát, kultúrát lehet megismerni…
De legyünk őszinték, az északi Hermon hegy a maga 2814 méteres csúcsával hol van a Csomolungmától? Az ország tengerpartjai sem a legfelkapottabbak a világon, bár a tel-avivi szabadstrand egyre jobban néz ki, de Eilatnál olcsóbb Akaba (Jordánia) és Taba (Egyiptom) is. Még a világszám Holt-tengernek is van jordániai partszakasza, mi mégis a drágább Ein Bokekbe megyünk.
Az utazási irodák kínálatát a „szent túrák” uralják: a három monoteista vallás szent helyeit lehet sorra látogatni…
De Izrael nem ebből áll csupán!
Sokan csak a rossz hírekből ismerik, ezért tartanak attól, hogy oda látogassanak és a saját szemükkel bizonyosodjanak meg a valóságról. A „bátrakra”, akik mégis megteszik, értetlenkedve néz a környezetük:
„Miért pont oda utaznál?”
Izrael közel sem az a turisztikai tökéletesség, ami a divatos célpontok reklámjaiban szerepel. Zűrös ország, sok problémával, ám a fejlődésben lévők megmosolyogtató bájával. A fejlődés pedig fergeteges, aki 10-15 éve járt ott ma alig ismerne rá. Nemcsak az új épületekben, a parkokban, a rendezettebb tengerparton érezhető a gyors átalakulás, hanem az élet minden területén.
Barátaim, ismerőseim, az urbanisztikai workshopjaim résztvevői a néhány napos ottlét végén azzal az elhatározással utaznak haza, hogy
„ide vissza kell jönni!”
Szélesebb kontextusba kerül mindaz, amit korábban tudtak az országról és jónáhány tévképzetet sikerül kisöpörni az agyukból.
A személyes élmény erősebb minden média-hazugságnál, amit szerte a világon hirdetnek Izraelről.
Amikor ugyanazzal a vonattal, busszal utazunk, mint a katonák, a diákok, ugyanabban az élelmiszerüzletben, piacon vásárolunk, mint az „átlag-izraeli”, amikor elmegyünk Bné Brakba, hogy bepillantsunk az ortodox város hétköznapjaiba, vagy Jeruzsálem szegény negyedeiben követjük szemünkkel a kisgyerekeket, akkor más értelmet nyer mindaz, amit az újságokban addig olvastak.
Amikor egy hosszú városi séta során beléptünk Arie Weiss városalapító házába, Tel-Avivban, és utitársaim meglátták a falakon a 110 évvel ezelőtti képeket a homokdünékről, vagy a későbbieket a város 1920-as, 30-as éveiről, nem egyszerűen a hatalmas fejlődés tényét konstatálták, hanem mindez rendkívül inspirálóan hatott rájuk: mi mindenre képes az emberi akarat, tettrekészség, kitartó küzdelem, az a pozitív töltet, ami az izraelieket hajtja.
A magyar, pesszimista panaszkultúrát maguk mögött hagyva belekóstoltak abba az izraeli életérzésbe, amely felveszi a harcot a nehézségekkel szemben, de közben képes örülni minden pillanatnak. Annak, ha süt a nap, és annak is, ha esik az eső.
A szellem, amely áthatja az izraeliek lelkét: az élet nem egyszerű, de teszünk érte, hogy jobb legyen!
Én Izraelbe járok feltöltődni életkedvvel, tettrekészséggel, kreativitással, az emberek iránt érzett bizalommal.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.