A megszállást követő kollaboráció és ellenállás feltárása a jövő történészeire vár.
1944. március 19-én esős vasárnap virradt Magyarországra. A második világháború utolsó előtti évében járunk; a többség reményeire igaz lehetett, amiről Abádi Ervin esztéta írt emlékiratában: „A nehezén már túl vagyunk.” A lakosság éppen lezárta a március 15-i ünnepeket, és Kossuth Lajos halálának évfordulóját készült megülni 20-án. Nagyszabású rendezvényeket szerveztek; Horthy Miklós kormányzónak például honvéddíszzászlóalj kíséretében kellett volna koszorúznia a Parlament előtt, míg Kállay Miklós miniszterelnök nagy beszédre készült, amelyben hazánk szuverenitása mellett kívánt hitet tenni.
Azonban március 19-én hajnalban az újvidéki helyőrség vezetője, Tömöry Jenő vezérkari ezredes különös dologra ébredt: emlékiratai szerint, amikor kinyitotta szemét, német katonák fegyvercsövébe nézett. A géppisztolyok tulajdonosai felszólították, hogy adja meg magát. Mint írta,
„keserűen gondoltam arra, hogy ugyan mi a fenét tudnék csinálni mást, hálóingben, ágyban fekve, négy géppisztollyal szemben, mint megadni magamat”.
Kérdésére, miszerint mi történt, azt a választ kapta, hogy „Magyarország elárult minket”, és hogy „a Führer parancsára le kell fegyvereznünk a magyar hadsereget”. Tömöry zavara érthető volt: egy elméletben szövetséges hatalom szállta meg Magyarországot, ezzel ellentmondásos helyzetet teremtve. (Jellemző módon Tömöry rövidesen pisztolyát és kardját is visszakapta.)
Nem különösebben meglepő, hogy az utókor történészi és közéleti vitái nem tudtak dűlőre jutni Magyarország német megszállásának „megszállásjellegével” kapcsolatban. Rajniss Ferenc szélsőjobboldali politikusnak kivételesen igaza volt, amikor naplójában így fogalmazott:
„köteteket lehetne írni ennek az egyetlen napnak a történetéről”.
Dacára a 120 ezer német katona látványos bevonulásának, már mindjárt aznap viták tárgyát képezte, mi is zajlott le; mégpedig nemcsak magyar, de német állami részről is.
Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, akit a németek rövidesen koncentrációs táborba hurcoltak, az utolsó Kállay-féle koronatanácson úgy vélte, hogy „a Gestapo az ország szuverenitását semmibe [veszi]”. Széles körű ellenállás hiányában maguk a németek már 20-án csapatkivonásokat terveztek, emiatt pedig Edmund Veesenmayer meghatalmazott német birodalmi küldöttnek kellett tiltakoznia: mint mondta, a megszállás egyáltalán nem volt blöff.
A teljes cikk a Magyar Nemzetben olvasható