„Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani”

Mit gondol a zsidó hagyomány a szabadságról?

A modern társadalmak implicit feltételezése, hogy a szabadságnak önértéke van. A szabadság ideájával mindenki azonosulni tud. Az elérésére irányuló törekvés korszakokon átível, egyenesen olybá tűnik, a megváltás a szabadság elérésén áll vagy bukik.

Március idusa különösen jó alkalom arra, hogy mi is elgondolkozzunk a zsidó lét és a szabadság közötti összefüggéseken. Közismert, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hadműveleteiben 8-10 ezer zsidó származású honvéd is szerepet vállalt. Ugyanígy, az sem okoz senkinek meglepetést, hogy a szabadság ügyéért harcolók között – különösen a legutolsó évszázadok során – rengeteg vállaltan, vagy épp ellenkezőleg: származását egy annál szentebbnek gondolt cél érdekében megtagadni bármikor kész zsidó ember vállalt sorsfordítónak remélt szerepet.

Forradalmi tömeg a Nemzeti Múzeumnál – ismeretlen művész Fotó: Wikimedia Commons

A szabadság hovatovább egyenesen zsidó ügynek tűnhet sokak szemében, az azonban már korántsem olyan egyértelmű, hogy a szabadság modern és hagyományos zsidó koncepciója között komoly ellentét feszül.

A szabadság fogalma a nyugati gondolkodásban

Először is, nehéz nem észrevenni, hogy a szabadság ügyéért vívott harc ritkán mentes a „cél eléréséhez szükséges” erkölcstelen döntések sorától.

Már-már úgy tűnik, mintha a hosszan tartó tobzódás az erőszakban az ember szabadságához vezető út velejárója lenne.

A szabadságért indított kíméletlen küzdelem a történelem során fájdalmasan sokszor fonódott egybe az emberek millióinak okozott szükségtelen szenvedéssel. (Vö. „A burzsoá állam elnyomása a proletár állam által lehetetlen erőszakos forradalom nélkül” – Lenin.)

Ám tegyük félre kétségeinket, és fogadjuk el, hogy van valami rendkívüli a szabadságban és az önrendelkezés lehetőségében, amitől oly sokan remélik, hogy az emberi létezést szinte szeplőtlen tökéletességi állapotba emelheti. Immanuel Kant, a 18. századi német filozófus, a Tiszta ész kritikája című főművében két erkölcsi felfogást különböztetett meg. A heteronómiában az erkölcsi törvényeket nem az ember, hanem valamely külső hatalom, vagy az akaratától független kényszer szabja meg. Az autonómiát ezzel szemben olyan állapotként határozta meg, ahol a cselekvéseket az egyén saját, szabad választása hívja életre. Kant csak az ilyen, önálló elhatározás eredményeként létrejött tetteket tekintette valóban morális cselekedeteknek.

Mintegy két évszázaddal később, Sir Isaiah Berlin lettországi születésű, de élete nagy részét Angliában töltő zsidó filozófus, a Szabadság két fogalma című könyvében a szabadság két megközelítési módját vázolta fel, a negatív és a pozitív szabadság koncepcióját.

Berlin szerint a negatív szabadság az az állapot, ahol az ember teljes mértékben szabadon cselekszik, úgy, ahogyan kívánja. Akkor szabad tehát, ha akadálytalanul megteheti azt, amit csak akar. A negatív szó itt azt jelzi, hogy senki sem alkalmaz külső erőt az egyénre, a kantiánus autonómiához hasonló, korábban leírt módon.

Ezzel szemben a pozitív szabadság az az állapot, amelyben az embernek lehetősége van arra, hogy az igazi és legbelsőbb énje által diktált kötelezettségekkel összhangban cselekedhessen. A pozitív szó arra az aktív erőfeszítésre utal, amely arra irányul, hogy ténylegesen azzá a személlyé váljon, amellyé egyáltalán képes lehet.

E koncepciók néha következnek egymásból, néha ellentétesek egymással. A liberális drogtörvények pl. lehetővé teszik, hogy az ember akár folyamatosan kannabiszt használjon, ám e szokása jó eséllyel éppen a benne rejlő lehetőségek kiteljesítése ellen hat, hiszen az anyag fogyasztása könnyen tompává, motiválatlanná teheti. Más helyeken viszont csekély mennyiségű kannabisz fogyasztásáért is börtön jár, ami, jóllehet jogfilozófiai megközelítésben nehezen indokolható,

a túlságosan szigorú büntetés esetenként mégis ahhoz vezethet, hogy az ember elgondolkozzon az életén, olvasson és elmélkedjen kényszerű magányában, tehát változtasson, javítson önmagán.

A negatív szabadság ennek megfelelően mindig autonóm, de a pozitív szabadság lehet autonóm és heteronóm természetű is.

A szabadság zsidó koncepciója

Nem az 1848-49-es forradalom és szabadságharc az egyetlen oka, amiért érdemes ezekben a napokban elgondolkodnunk a zsidó hagyomány és a szabadság viszonyán. Alig egy hónap választ el bennünket pészahtól, az egyiptomi kivonulás ünnepétől.

A történet közismert: miután tíz pusztító csapás sújtotta az országát, a fáraó engedélyezte, hogy az addig rabszolgaként élő zsidók elhagyják Egyiptom földjét. Pészahot ezért másképpen a megszabadulásunk idejének (Zmán Chéruténu) is nevezzük.

Az egyiptomi kivonulás egy 1907-es ábrázoláson Fotó: Wikimedia Commons/the Providence Lithograph Company

Ugyanakkor fontos felismerni, hogy pészah ünnepe nem önmagában áll, hanem nem sokkal később máris a Tóra-adásra emlékezünk, Sávuot ünnepén. A Szináj-hegyen történtek ugyanis szervesen kapcsolódnak az Egyiptomból való kivonuláshoz, mintegy kiteljesítik a tíz csapással megkezdődött folyamatot.

A szolgaságból való megszabadulás valódi értelme abban az átalakulásban ragadható meg, amely a szabadság kivívásától kezdődően fokozatosan lehetővé tette az isteni akarat beteljesítéséhez szükséges szándék és képességek kibontakoztatását.

Ezt egy bibliai szöveghelyhez kapcsolódó midrás más szavakkal a következőképpen ragadja meg. Amikor Mózes az Örökkévalótól kapott kőtáblákkal a kezében elindul lefelé a hegyről a Tóra így fogalmaz:

„És a táblák, Isten műve azok és az írás; Isten írása az, bevésve a táblákba.” (2Móz 32:16)

„Ráv Acha bár Jákov azt mondta: Semelyik nép, vagy nyelv sem fog uralkodni felettük, ahogy megmondatott: ’chárut’. Ne úgy olvasd, hogy bevésve (chárut), hanem úgy, hogy szabadság (chérut).” (Éruvin 54b).

Az egyik legnagyobb Tóra-kommentátor, Rási ezt így magyarázza: „A táblákért kapták Izrael fiai a szabadságot.”. Azaz nem öncélúan, hanem azért, hogy a Tóra igáját magukra vegyék.

„Mert az én szolgáim ők, akiket Egyiptomból hoztam ki, ne adják hát el őket rabszolgák módjára.” (3Mózes 25:42)

Világosan látszik, ez egy nagyon sajátos szabadságfelfogás. Berlin terminológiájával pozitív szabadság, hogy felemelkedjen az emberi lét fizikai határain túl, szabadság, hogy transzcendálja, meghaladja halandó láncait, szabadság, hogy „a szolgáim” közé kerülhessen. A zsidó vallásjog szerint például egy munkásnak joga van egyoldalúan megszüntetni a szerződését, de ez csak azért van, mert már Istennel kötött szerződést.

A Biblia Istene számára a negatív szabadság eszköz, míg a pozitív szabadság cél.

Mindezekkel összhangban, az egyik legkiválóbb, de mindenképpen a legismertebb zsidó filozófus, Maimonidész a szabadság kérdését tárgyalva, nem az egyéni választásokra helyezi a hangsúlyt, hanem a személyiség kérdésére. Felfogása szerint mindannyian olyan személlyé tudjuk alkotni magunkat, aki képes, pontosabban az említett önépítés folyamatának eredményeként előbb-utóbb képessé válhat jó döntéseket hozni.

Ez azonban a legkevésbé sem jelenti azt, hogy egy adott, tetszőleges pillanatban a választásaink tökéletesen szabadok lehetnének. Sokkal inkább arról van szó, hogy saját aktuális pszichospirituális és morális állapotunk határozza meg az egyáltalán számításba vehető választásaink körét.

A szabadságunk abban rejlik, hogy éppen a legfontosabbat vagyunk képesek megváltoztatni. Saját magunkat.

Mindez persze nagyban különbözik attól a vélekedéstől, amely egyedül a pillanatnyi elképzeléseink eredőjeként tekint a személyiségünkre. Nem arról van szó tehát, hogy átlagos alkatú fehér férfiként, pusztán az a meggyőződésünk, hogy valójában sötét bőrű égimeszelők vagyunk, feljogosít bennünket egy elit kosárlabdacsapatban való bemutatkozásra. Vagy, ha arra egyelőre nem is, arra mindenképpen, hogy mások a tetszőleges, és ekként rugalmasan változtatható önképünket a legmesszebb menőkig figyelembe véve közeledhessenek csak hozzánk. Arra tekintet nélkül tehát, hogy kik is vagyunk valójában.

Maimonidész emberi szabadságra vonatkozó elképzelése mindettől függetlenül is épp elég radikális. A szabadság – legalábbis a véleménye szerint – az ember képességét jelenti arra, hogy megváltoztassa a személyiségét, és ezen keresztül a cselekedeteit.

Ilyenformán valamennyi konkrét döntés valójában a személyiség megnyilvánulási formája, annak a kifejeződése, hogy miként uraljuk saját cselekedeteinket.

A személyiségüket alakító oksági és véletlenszerűnek tűnő erők mögé tekintve, az embereknek lehetőségükben áll saját elképzeléseikre és hajlamaikra reflektálni, ahogy bizonyos mértékig újjá is tudják alkotni magukat. Másképpen, a szabadságuk épp a tudatos önfejlesztésre irányuló képességünkben rejlik. Önmagunk építésére, a Teremtő akaratának megfelelően.

A zsidóság törekvése a messiási korszakra sem a negatív szabadság utáni vágy, áhítozás egy olyan időszakra, amikor minden zsidó szabad lesz. Sokkal inkább a pozitív szabadság vágya – arra, hogy minden zsidó értelmes életet folytasson. Ahogy máskor is sokszor, ezt a gondolatot is Maimonidész fejezi ki a legplasztikusabban:

„Nem azért vágytak Bölcseink annyira a Messiás korára, hogy a világon uralkodhassanak, vagy azért, hogy a népeket leigázzák. Nem is azért, hogy a népek megbecsüljék őket, és nem is azért, hogy egyenek, igyanak és vigadozzanak. Egyedül azért vágytak erre a korra, hogy szabadon tanulmányozhassák a Tórát és elsajátíthassák annak bölcsességét, anélkül, hogy háborgatnák vagy zaklatnák őket, és így kiérdemeljék az Eljövendő Világi életet, ahogy arról a Megtérés Törvényeiben írtunk.” (Maimonidész, A Messiás törvényei 12:4)

Ebben a vízióban a berlini kifogások, amelyek a pozitív szabadság intézményéhez kapcsolódnak, többé nem relevánsak. Mivel Isten az emberiség mindenható alkotója, birtokában van annak az erkölcsi és szellemi hatalomnak, hogy tudja, mi a legjobb az ember számára.

Mivel Isten a zsidó hagyomány szerint kegyes Isten, definíció szerint nem származhat Tőle hatalommal való visszaélés, így az ember biztonságosan követheti a parancsolatait.

A zsidóság szabadsághoz való viszonya nemcsak a fizikai szabadságra vonatkozik, hanem a szellemi szabadságra is: „Aki e négy kérdést vizsgálja, annak jobb lett volna, ha nem érkezik ebbe a világba: mi van a fent, mi van lent, mi van előbb és mi van utána.” (Misna Hagiga 2:1).

A bölcsek úgy vélik, hogy e négy kérdésen való céltalan töprengés eltávolítaná az embert a lelki fejlődésétől, ezért megtiltotta az ezeken való gondolkodást. Ez egy újabb példa arra, hogy a zsidóság a pozitív szabadságot támogatja – akár a negatív szabadság rovására is.

Ezek a szövegek nagy különbséget mutatnak a zsidó és a nyugati felfogás között. Miközben a nyugati társadalom teljes egészében úgy véli, hogy a negatív szabadság önmagában vett célként szolgál, a zsidóság a negatív szabadságban csak a cél felé vezető eszközt lát. És ahol a nyugati társadalom mély és indokolt gyanút támaszt a pozitív szabadsággal szemben, a zsidóság szívből jövően és ugyanilyen indokoltan üdvözli a pozitív szabadságot, mint a zsidó identitás végső kifejeződését.