Meseszerű legendák, mítosz és idill. Mindez sosem tapasztalt antiszemitizmussal. Az eltűnőben lévő indiai zsidóság történetét mutatjuk be.
Nem túl sok olyan hely van a világban, ahol a zsidók soha sem szembesültek vallási és faji alapú üldöztetéssel. Sőt, manapság arról is ritkán hallani, hogy muszlim hitű emberek vigyázzák több évszázad zsidó kincseit. Pedig Indiában ez a helyzet. Mint azt a közelmúltban a BBC egyik riportfilmje is feltárta: a legszentebbnek vélt örökséget muszlimok gondozzák generációk óta a kontinensnyi országban.
A családunk tagjai ezek a muszlim barátaink, akiknek már a szülei és nagyszülei is segítettek abban, hogy zsinagógáink ilyen formában fennmaradhassanak. Kapcsolatunk a helyi, más vallások képviselőivel is mindig kiváló volt
— mondja a riportban a kalkuttai zsidóság egyik vezetője, aki ma kevesebb mint félszáz helyi zsidóról tud. Kalkuttában három zsinagógát, három iskolát és egy zsidó temetőt gondoznak közösen a maroknyi közösség tagjai.
Indiában több mint egy milliárd ember között ma alig ötezer zsidó élhet, a legtöbben 1945-körül voltak, létszámuk meghaladta a húszezret.
A BBC riportjában az országba utolsóként megérkezett úgynevezett bagdadi zsidók képviselővel beszélgettek. Ők azok, akik mára gyakorlatilag hírmondóként maradtak Indiában. Utolsóként jöttek, és mint a jó kapitány, utolsóként távozhatnak is. Az ő múltjuk mintegy 200-250 évre tekint vissza. Mi azonban most nézzük kronológiailag az indiai zsidók történetét.
Cochin-i zsidóság
Alighanem legenda, hiszen történelmileg mai napig nem alátámasztott, de feltételezések szerint az első jeruzsálemi szentély lerombolása után, több mint 2000 évvel ezelőtt menekültként érkezhettek Indiába az első zsidók. A mai Kerala tartomány, az ország dél-nyugati részén, az Arab-tengerrel ölelkező részét valamikor Cochin királyságnak hívták. Ennek uralkodói szívesen befogadták a más kultúrájú, de alkalmazkodásban kompromisszumkész menekülteket. Innen indult tehát a zsidóság sikertörténete Indiában.
Ezek a zsidók ma már talán felfoghatatlan pragmatizmussal tudtak beágyazódni a helyi adottságok közé, hindukhoz, muszlimokhoz és később keresztényekhez. Aki ma turistaként zsidó hagyományokat kutatna Indiában, annak itt a helye.
Jew Town egy mai napig létező település, amelynek piacain különös fűszerek közepette lehet rácsodálkozni olyan világmárkákra, mint például a “Shalom Fashion”. Természetesen Kínában gyártott menórát is lehet kapni.
Egy amerikai televíziós társaság pár évvel ezelőtt bemutatta a közösség történtét. Szívbemarkoló látni, mi maradt mára: tehenek legelésznek a temetőben, roskadozó zsinagóga, ahol egy zsidó férfi akváriumokat és haleledelt árul, lévén a közösségben nincs tíz megmaradt zsidó, imádkozni se szokott senki. Nagyritkán zsidó zarándok csoportok ugyan igen, de a férfi is arról beszél, hogy bár nemes dolognak érzi turistáknak mutogatni a megmaradt örökséget, nyugdíjas éveire Izraelbe készül.
Természetesen nem ő az egyetlen, akinek Erec Izrael felkeltette az érdklődését Indiában.
Ma több indiai zsidó él Izraelben, mint ahány zsidó valaha lakott Indiában. A főleg Dimona és Ashdod közelségében letelepedett, mintegy 70 ezer fős közösség közvetlenül azután érkezett a zsidó államba, hogy Ben Gurionék kikiáltották az ország függetlenségét 1948-ban.
Sok helyi indiai származású polgár a mai napig hindi vagy marathi nyelven kommunikál egymással. Dimonában, ahol a lakosság közel egynegyede indiai származású, a központi könyvtárban még egy külön indiai nyelv szekció is található. A legtöbben abból a közösségből alijáztak, akiket a Cochin-i zsidók után a második indiai zsidó csoportként szoktak említeni. Ők a
Bné Jiszráél – (Bene Izrael) – i zsidóság
Számos hagyomány maradt fenn arról, hogyan érkeztek ezek az „Izrael fiainak” is nevezett zsidók. A XIX. század elején keresztény misszionáriusok feljegyeztek egy történetet, miszerint több mint 1500 éve, Konkan partjainál – ugyancsak az ország dél-nyugati részén, az Arab-tenger mellett – hét férfi és hét nő hajótörést szenvedett. Miután a helyiek kimentették őket, a környező falvakban telepedtek le. Családneveiket ezeknek a falvaknak a nevei alapján kapták, hozzáadva a ‘-kar’ végződést, mely mind a mai napig jellemzője a Bné Jiszráél neveknek.
Egy másik legenda egyenesen azt állítja, hogy a Bné Jiszráél tagjai az egyik elveszett tíz törzsből származnak, akiket i.e. 721-ben az asszírok kényszerítettek száműzetésbe, de lehet, hogy i.e. 175-ben a hanukai történetből ismert Antiokosz Epifánész elől menekültek el a Vörös tengeren keresztül.
Más változatok szerint a második templom lerombolását közvetlenül megelőző időben hagyták el a Szentföldet. Megint mások úgy tartják, hogy az i.sz I. és VII. század között érkeztek Jemenből és Perzsiából erőszakos térítésektől tartva.
Egy biztos: szám szerint a legnagyobb indiai zsidó közösségről beszélünk. 1850 körül hatezren, 1900 már tízezren voltak Mumbai környékén. Ők is mesterei voltak az alkalmazkodásnak. Közösségeikben kereskedők épp úgy voltak, mint az ország hivatali ügyeit kezelő bürokraták vagy éppen földműves gazdák, művészeti vállalkozók. Nem elfelejtendő, hogy a gyarmatosítás időszakának egyik csúcspontjára tehető a közösség sikeres asszimilációja és gazdasági fejlődése. A kozmopolita világszemlélet és a kiterjedt kapcsolatrendszer nagyon jól jött a fejlődéshez.
A sors fura fintoraként a Bné Jiszráél tagjainak történetében különösen az a periódus nevezhető fénykornak, amikor az európai zsidóság jogbitorlása és emberi megaláztatása zajlott, és totális megsemmisítésükre szövetkeztek a nácik és cinkosaik.
Indiában, ahol ma a világ legnézettebb mozifilmjei készülnek, talán a Bné Jiszráél nélkül más irányba és máskor fejlődött volna ki ez az iparág is. Filmtörténelmi tény, hogy Los Angeles mellett Bollywood beindulása is nagyban köthető zsidókhoz.
Ezra Mir az első igazgatója volt az India Film Alapnak, amely irányította az ország kezdeti filmgyártását, Solomon Moses pedig a Bombay Film Laboratóriumot – meghatározó filmek sorát termelő vállalkozást – vezette évtizedekig.
A második világháború végére a Bné Jiszráél közösségének száma meghaladta a húszezret. Ekkor azonban két fontos esemény megpecsételte sorsukat. 1947-ben India, 1948-ban pedig Izrael állama nyerte el függetlenségét. Ekkor a helyi zsidók nagy többsége úgy döntött, kivándorol Izraelbe.
Bagdadi zsidóság
Ha valaha komolyabb kényelmetlenséggel kellett szembesülnie a zsidóknak Indiában, akkor az annak a népcsoportnak a számlájára volt írható, amely sajátságosan leleményes és opportunista módon meghatározó tekintélyre tett szert az országban. Ők is zsidók voltak, a Közel-Kelet arab világában edződött, főleg Szíriából, Jordániából, Jemenből, de legfőképpen Irakból – Bagdadból – érkezett mizrahik. Hatásukat és örökségüket mai napig érezni az indiai szubkontinensen, egészen Ázsiáig bezárólag.
Ők érkeztek a legkésőbb, de az ő modern módszereik voltak a legversenyképesebbek is. A XVIII. század közepén Távol-Kelettel és az arab világgal is kereskedő üzletemberek leszármazottai gyorsan az ország legbefolyásosabb és leggazdagabb zsidói lettek. Ebből a csoportból emelkedett ki egy meghatározó indiai sikertörténet, a Sassoon családé.
A badgadi zsidóknak szinte mindenhol voltak érdekeltségeik India partjainál: ékszerekkel, fűszerekkel, állatokal, növényekkel, no meg ópiummal és egyéb luxustermékeikkel szolgálták a keresletet, nem ritkán gazdasági összetűzésbe is keveredve a Bné Jiszráél tagjainak nagyobb mumbayi vagy kalkuttai piacain. Azonban a szokásos rivalizálás mellett nagyobb nézeteltérésről, komolyabb ideológiai ellentmondásról nem igen mesélnek visszaemlékezők.
A Sassoon dinasztia, amelyet a „kelet Rothschild”-családjának is neveztek, páratlan gazdagságra tett szert. Shaikh David Sassoon 1828-ban érkezett Bagdadból, és pár évtized alatt familiája a világ legtehetősebb zsidó családja lett. Hong Kongban, Kalkuttában, Londonban, Párizsban nyíltak sorra érdekeltségeik. A család később ezekre a helyekre emigrált. Egy londoni zsidó árvaházban töltötte gyermekkora nagyrészét a Sassoon család egyik oldalági leszármazottja, aki később Vidal Sassoonként a XX. század egyik kiemelkedő hajszobrásza és illatszeripari mogulja lett.
Bár indiai múltjuk ma már szinte csak történelem, Sassoonék sosem feledték zsidó gyökereiket. Szerencséjükre a legtöbben nemigen szembesültek zsidógyűlölettel, pláne ha Indiában éltek a holokauszt ideje alatt. Azonban a küzdelem az emberi értékek és a zsidó hagyományok megőrzéséért meghatározta sokuk életét. Nagy patrónusai voltak iskoláknak, kóser intézményeknek, fürdőknek és piacoknak is, később még antiszemitizmus ellen küzdő szervezetekenek is. Vidal Sassoon például létrehozott egy antiszemitizmust kutató intézetet is, amely mára a jeruzsálemi Héber Egyetemen működik.
Kalkuttában – amelynek mai közösségéről ez a rövid, remek videó ad betekintést – született a XX. század egyik legfontosabb indiai politikus-hadvezére, aki Izrael mellett szüntelen lobbizott. J. F. R. Jacob szülei gazdag kereskedők voltak, a fiú azonban – nem utolsósorban a holokausztról értesülvén – katonai pályát választott, még a háború alatt csatlakozott a brit hadsereghez önkéntesként. Jacob India egyik legköztiszteletnek örvendőbb zsidója lett, nagyon komoly és sikeres politikai és katonai karriert befutva.
„Büszke zsidó vagyok, de indiai kívül-belül” — fogalmazott a vallását alig pár évvel ezelőtti haláláig következetesen felvállaló férfi. Jacob altábornagya lett az indiai hadseregnek, majd két alkalommal regionális kormányzóként is szolgálta hazáját. Elérvülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy ma Izrael és India között kiváló diplomáciai kapcsolat van. (Indiai miniszterelnök mindössze két évvel ezelőtt utazott első ízben Izraelbe.)
Konklúzió: nem adják fel
Tavalyi hír, hogy India zsidó vezetői kisebbségi stáruszt kértek maguknak az államvezetéstől. A formális jóváhagyás megkönnyítené a zsidó házasságok regisztrálását, oktatási intézmények alapítását, valamint „kultúránk gyakorlását és népszerűsítését” – véli Ezekiel Isaac Malekar rabbi, a Delhi Zsidó közösség vezetője. Mindez mutatja, nem adják fel, és a pár ezer ember ott tervezi a jövőjét.
A zsidók 2300 éve máig az indiai társadalom részét képezik. A függetlenné válás után azonban nem ismertek el minket, mint kisebbséget
– mondta Malekar rabbi. Indiában jelenleg hat államilag jóváhagyott kisebbségi csoport létezik: a muzulmánok, a buddhisták, a keresztények, a szikhek, a párszik és a dzsainák. Amig Indiában lesznek zsidók, az emberiség mindig szembesítheti önmagát egy pár alapvetéssel. Az egyik az integráció és az alkalmazkodás, a másik pedig tolerancia.
Ahogy az az alábbi rövid videóban is látható, az indiai helytörténészt arról faggatják, hogy a sok egyéb probléma mellett vajon miért ápolják a zsidó örökséget? Mint mondja:
A vallási türelmetlenség és törzsi megosztottság közepette a zsidók története ma Indiában egy lecke a toleranciából