A zsidóság és a demokrácia

Tekintélyelvű vagy az egyenlő vélemények pártján áll a Tóra?

Napjainkban, amikor az utóbbi évtizedekben megszokott, ám mai formájukban alig félszáz-száz éve létező politikai berendezkedéseket egyre több kihívás éri világszerte, a nyilvános viták gyakori témájává vált a demokrácia különböző formáinak megítélése, illetve a fékek és ellensúlyok rendszere, amely a tapasztalatok alapján hatékonyan képes útját állni az önkény eluralkodásának.

Miután az elmúlt hónapokban sokak számára kiderülhetett, hogy a nyugati világban bevett gyakorlattá lett a liberális demokrácia mellett léteznek illiberális demokráciafelfogások is, és ugyanígy nyilvánvalóvá vált az is, hogy

a hatalmi ágak következetes szétválasztásának igénye jóval több, mint értelmiségi jajongás,

érdemes röviden megvizsgálni, mit mond a zsidó hagyomány az uralom kérdéseiről.

Az elérhető legjobb politikai rend kérdései ugyanis a bölcseinket is régtől fogva intenzíven foglalkoztatták. Szerencsére a politikai berendezkedés meghatározásánál sem kellett egyedül a – mégoly józan – eszükre támaszkodniuk, hiszen a Biblia és az azt kommentáló Szóbeli Tan világosan fogalmaz a társadalom helyes berendezkedését illetően.

A Tórában megismerhető legnagyobb, részben politikai vezető Mózes.

Spirituális és társadalomszervezői fellépését figyelmesen követve világossá válik, hogy személyén keresztül elsősorban a jó politikai vezető ismérveiről kaphatunk pontos képet, az ideális politikai berendezkedést illetően azonban jobb, ha az általa ismertetett, és az Örökkévaló akaratát tükröző rendelkezésekhez, valamint az azokat kifejtő kommentárirodalomhoz fordulunk.

Ezért tevékenysége mélyebb elemzését elkerülve, elegendő felemlíteni azt a tényt, hogy Mózes a hatalmat nem egyedül, hanem testérével, Áronnal közösen gyakorolja. Áron felelős az áldozatok bemutatásáért, amely tevékenység Mózes számára nem is engedélyezett. Ilyenformán a vallási vezetés és a prófétai szerep, illetve az ezekhez kapcsolódó társadalmi-politikai lépések gyakorlati megvalósítása két különálló, egymást kiegészítő személyiséghez kapcsolódik.

Márpedig ezt a felállást nehéz nem a hatalommegosztás klasszikus példájaként értelmeznünk.

Maimonidész háláchikus főművének, a 14 kötetes Misné Torának A bírák könyve címet viselő részében foglalkozik a királyok szabályaival. Értekezésében részletesen leírja a király megválasztásának feltételeit és rendjét, valamint összefoglalja a királyok számára egyáltalán elérhető, elfogadott és alaposan szabályozott tevékenységek körét.

Művében leírja, hogy a királyválasztás kívánatos módja, ha az uralkodót az úgynevezett Nagy Szánhedrin, azaz a Jeruzsálemben székelő 71 tagú bíróság választja meg, a prófétával egyetértésben. Ebből máris világosan látszik, hogy a hatalommegosztás a Tórában leírt, fent ismertetett modellje az államalapítást követően is töretlenül folytatódott.

A legfőbb uralkodó felkenése a kor szellemi elitjétől, a Tan legjobb és legtapasztaltabb bölcseinek a konszenzusától, egyszersmind a Legfelsőbb Akarat egyetértésétől függött, amely a próféta szavain keresztül nyert egyértelmű megerősítést.

A Szánhedrin egy 1883-as enciklopédia ábrázolásán (fotó: Wikipedia)

Fontos megjegyezni, hogy a királyság, akárcsak a többi hatalommal járó hivatal Izraelben, örökletes volt, azaz apáról fiúra szállt. Ennek megfelelően a Szánhedrin és a próféta részvétele a királyválasztásban csak kijelölt törvényes örökös hiányában volt nélkülözhetetlen.

Rögtön hozzá kell tenni azonban azt is, hogy a fiú csak akkor követhette atyját a trónon, ha istenfélelme megfelelőnek találtatott. Ennek hiányában még akkor sem lehetett törvényes uralkodó, ha a vezetéshez szükséges képességei és a megfelelő tudás a rendelkezésére álltak. Ezzel szemben a hiányos tudás, ha nyilvánvaló istenfélelemmel társult, már nem jelentett akadályt, lévén, az előbbi következetes képzéssel, szorgalmas tanulással mégiscsak pótolható.

A királynak a hivatalát – természetesen a tekintélye megőrzése mellett – mindig alázattal kellett viselnie.

Döntéseit a Tóra szellemében irgalomnak és könyörületnek kellett vezérelnie, különös figyelemmel arra, hogy a legalacsonyabb rendű alattvalói méltóságát is védelmezze rendeleteivel és ítéleteivel. A közösséget az előírásoknak megfelelően a testvéreiként kellett kezelnie, akiket bölcs uralkodóként mégiscsak ő szolgál. Már a Tóra is ír arról, hogy a király hatalmát szigorúan korlátozni szükséges:

„Csak ne szerezzen magának sok lovat (…) És ne tartson sok feleséget, hogy a szíve el ne térjen; és ne szerezzen magának nagyon sok ezüstöt és aranyat” (5Mózes 17:16-17).

E megkötések (továbbiak mellett) azt hivatottak meggátolni, hogy az uralkodóból idővel despota legyen, aki csak a hódítással és saját vagyoni gyarapodásával foglalkozik. Ezt elkerülendő a törvények világosan leírják, hogy csupán annyi értéket gyűjthetett a saját kincstárába, amennyi a vitézei és az udvara számára feltétlen szükséges volt. Az ezen felül összegyűlő ezüstöt és aranyat a templomi kincstárban kellett őrizni, a közösség jövőbeni szükségeire, vagy háború esetére készen.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mi akadályozta meg a mindenkori uralkodót abban, hogy a hatalom csábításának engedve eltérüljön a számára előírt úttól?

Egyrészt az a rendelkezés, amely valamennyi uralkodó számára előírta, hogy a kincstárában őrzött egyik Tóra-tekercse mellett egy másiknak szüntelenül vele kell lennie, minden erre alkalmas helyen. A Tóra tanulásának prioritást kellett élveznie az életében.

Másrészt a próféta szavai, amelyeket minden zsidó számára micvá, azaz vallási parancsolat volt meghallgatni, a király lépéseit is kötötték. Ugyanígy a Szánhedrin és Izrael bölcseinek álláspontja, akiket a közrendűekkel ellentétben állva illett fogadnia, majd hellyel kínálnia őket az oldalán.

Természetesen Izrael királyai számos alkalommal tértek le a helyes útról. A Tánách, a zsidó Biblia bővelkedik a pozíciójukra alkalmatlan, rossz királyok történeteiben. Ám ezekből a történetekből az is világosan kiderül, hogy áldatlan működésük milyen következményekkel járt a zsidó népre nézve.

A Bírák könyve részletekbe menően tárgyalja a Szánhedrin és a büntetőjog szabályait is. Rögtön a tanulmány elején szól arról, hogy Izrael minden tartományában és minden városában kötelező bíróságokat felállítani. A 71 tagú jeruzsálemi Nagy Szánhedrin mellett ezért a települések méretétől függően számos 23 illetve 3 bírából álló bíróság is működött az országban.

Minden bíróságba csak értelmes és bölcs embereket szabadott jelölni, olyanokat, akik a Tóra tökéletes ismerete mellett számos tudományágban otthonosan mozogtak.

Ugyan az egyes Szánhedrinek összeállításában származási kérdések is fontos szerepet játszottak, a legnagyobb hangsúly mégis a tudásra és a feddhetetlen, könyörületes jellemre került. A Dávid házából született királyok nem válhattak bíróság tagjává, de ítéletet ülhettek a nép fölött, ugyanakkor ez fordítva is igaz volt: őket is törvény elé lehetett idézni, ha panasz érte a működésüket.

Összefoglalva, úgy tűnik, hogy a zsidó hagyományban a kezdetektől fogva érvényesült a hatalmi ágak szétválasztásának elve, ilyenformán megvalósult az, amit manapság fékek és ellensúlyok rendszerének nevezünk. A társadalmi-politikai intézményrendszer alapját az isteni törvények jelentették, ezek orientálták a meghatározó szereplők döntéseit és ezek gondoskodtak arról is, hogy a mindenkori uralkodó ne léphesse túl a szigorúan szabályozott hatásköreit.

Legalább ilyen fontos, hogy bár a politikai berendezkedést meghatározó világkép kiemelt jelentőséget tulajdonít a tekintélynek, valamint nem elhanyagolható különbségeket feltételez ember és ember között a képességeik és az érdemeik alapján,

a szabályrendszer éberen őrködik a kiszolgáltatottak védelme és a törvény előtti egyenlőség fölött.

A pozíciók betöltését pedig a spirituális elvekkel összhangban álló származási feltételek mellett a tudás, illetve a tehetség, de legfőképp az erkölcs és a feddhetetlen, vallásos életvitel határozza meg.

Az írás eredetileg az Egység magazin 98. számában jelent meg.