Nyáry Krisztián személyes oldalán közzétett bejegyzésében elevenítette fel a négyszeres olimpia bajnok Fuchs Jenő nem mindennapi életét.
A 60 éves vívóbajnok a szúróbotot is magabiztosan kezelte. Fuchs Jenő határozott mozdulattal döfte a fagyos földbe az eszközt, akár több százszor is egymás után. Hónapok óta kockáztatta így az életét: aknát keresett. Tartalékos honvédtiszt volt, négyszeres olimpiai bajnok, ráadásul túlkoros, – nincs rá világos magyarázat, miért jelentkezett önkéntesen munkaszolgálatra. Talán a büszkeség vitte rá, talán a hazaszeretetét akarta – magának is – bizonyítani. Aznap társaival együtt egy német műszaki alakulat előtt kellett aknát szednie Voronyezs mellett. Hirtelen éles fegyverropogás hallatszott, szovjet katonák lőttek az aknaszedőkre. A szakasz felügyeletével megbízott négy honvéd megpróbált védekezni, de percekkel később már mindegyikük halott volt.
Fuchs Jenő pontosan tudta, hogy az oroszok nem fognak különbséget tenni katonák és munkaszolgálatosok között. Rangidősként parancsot adott társainak, hogy viszonozzák a tüzet az elesett honvédek fegyvereivel. A munkaszolgálatos szakasz ezután tűzharcban visszaverte a támadókat, az értékes műszaki felszerelést pedig biztonságba helyezték. Fuchs túlélte a frontszolgálatot, az üldöztetés hátralévő hónapjait pedig Pesten vészelte át. Egész életébe emelt fővel harcolt az igazságtalanság ellen. Már olimpiai bajnok is a sportvezetés szándékai ellenére lett, s ő juttatta a magyar vívósportot a nemzetközi élmezőnybe. Köszönetet egyik rendszerben sem mondtak neki, magányosan dolgozott, elfeledve halt meg.
1882. október 29-én született Budapesten. Apja a Pallas Nyomda gépmestere volt, aki lelkes cikkeket írt a nyomtatás technikai újdonságairól. Bár a család a nyomda apró szolgálati lakásában élt a Honvéd utcában, a családfő rendkívül optimista ember volt, aki hitt abban, hogy fiai többre vihetik, mint ő, ezért mindkettejüknek kifizette a jogi egyetem borsos tandíját. Fuchs Jenő joghallgatóként kezdett vívótermekbe járni, ahogy ebben az időszakban több más zsidó fiatalember is. Ennek oka egyrészt az átlagosnál magasabb iskolázottságuk volt – a párbajképességet, s így a vívást érettségihez kötötték –, másrészt pedig közösséget akartak vállalni a magyarság katonai hagyományaival is.
Az egyetemista fiatalember a legjobb vívómesterektől, Rákossy Gyulától és Italo Santellitől vett leckéket. Nem volt vívóalkat: túlságos alacsony volt, akit a hosszúkarú ellenfelek könnyebben elértek. Zömök termetéhez azonban elképesztően nyugodt védekező stílus párosult; kivárta, hogy ellenfelei elveszítsék a türelmüket, villámgyors szúrásokkal találatot szerzett. Ő volt az első a magyar vívás történetében, aki percre pontosan kidolgozott terv szerint edzett. Mesterei hamar felismerték a tehetségét, ám megdöbbenésükre tanítványuk nem akart egyesülethez csatlakozni, pedig versenyezni enélkül szinte lehetetlen volt. Bár a legnagyobb vívóegyesületbe, a katonatiszteket tömörítő Magyar Athletikai Clubba (MAC) zsidókat nem vettek fel, számos polgári klub tárt karokkal várta volna Fuchs Jenőt. Ő azonban a magányos igazságkeresést választotta. 1908 elején a jogi egyetemisták versenyén emelt szót egy igazságtalan bírói döntés ellen: „Nyilvánosan, a pódiumon, a közönség füle hallatára kikeltem a zsűri ellen. Akkor Tóth Péter (Magyar Athletikai Club) volt kiszemelve az elsőségre. Annyira igazam volt, s a közönség is annyira mellettem volt, hogy kénytelenek voltak visszavonulni. És a versenyt megnyertem. Úgyszólván személyes ellenségeimmé lettek azok, akik a vívóversenyek zsűrijét tették.”
Sportkarrierje tehát nem indult biztatóan, mégis e győzelmének és egy politikai játszmának köszönhette, hogy bekerült a válogatottba. A bécsi kormány ugyanis nem nézte jó szemmel, hogy a magyarok önállóan indultak az első újkori olimpiákon – háttérbe szorítva ezzel az osztrák versenyzőket –, de keresztbe tenni csak egyetlen sportág esetében tudtak. A közös hadügyminisztérium kötelezte a vívó katonatiszteket, hogy osztrák színekben induljanak, ám a magyar bajnok, Mészáros Ervin és tiszttársai erre nem voltak hajlandóak. Az 1908-as olimpiai keretet ezért polgári személyekből kellett összeválogatni. Ekkor került be a nyolc fős válogatottba az egyetemi versenyt látványosan megnyerő Fuchs Jenő is. A MAC-ból érkezett sportvezetők amolyan megtűrt póttagként tekintettek rá, amikor elindultak a londoni világversenyre.
Londonban a magyarok meglepetésére szabadtéren, salakos pályán vívták a versenyeket, nem egyszer az eső is eleredt. Fuchsot a szokatlan körülmények sem zökkentették ki nyugodt játékstílusából, sorra nyerte a csörtéket. A csapatversenyben ő szerezte a legtöbb pontot, és ezzel hozzásegítette első aranyérméhez a magyar kardcsapatot. Az egyéni verseny nyolcas döntőjébe öt magyar versenyző jutott be. Fuchs egyedül a magyar sportvezetők részrehajlásától tartott: „Kint Nagy Bélának, aki zsűritag volt a döntőben, nem volt hozzám egyetlen biztató szava. Mikor azután láttam, hogy nincs egyetlen magyar sem a zsűriben, azt mondtam Tóth Péternek: »Ez a véletlen nekem két győzelmet jelent«.” Megállíthatatlanul haladt előre, végül a magyar Zulavszky Bélával kellett vívnia az aranyéremért. Döntetlent játszottak, így a versenyt egy első találatig folyó csörtében kellett eldönteni. Fuchs volt a gyorsabb, kardja elérte ellenfelének vállát, ám a fegyvere eközben eltörött. A zsűri hosszas tanácskozás után elfogadta a találatot, s így Fuchs Jenő lett a vívás első magyar olimpiai bajnoka.
A verseny után a neves brit sportlap, a Sporting Life így lelkendezett: „Ha volna világrekord a vívásban, ez a magyar győzelem annak számítana”. VII. Edward angol király, akit lenyűgözött a fiatal magyar vívó, meghívta Fuchsot, hogy udvarában is bemutassa kardtudását. A magyar fogadtatás már korántsem volt ennyire elismerő. Az aranyérmes olimpikon már hazafelé is egyedül utazott a vonaton, mert a sportvezetők korábban azt terjesztették róla, hogy véletlenül győzött, hiszen az igazán kiváló vívók nem is mentek ki Londonba. A budapesti vasútállomáson sem várták ünnepi beszéddel, villamoson, egyedül vitte hazáig a bőröndjét. Később sem kapott semmilyen hivatalos állami elismerést vagy köszönetet, egyedül Nyíregyháza városa hívta meg egy nyilvános bemutatóra. Itt egy helyi újságíró megkérdezte tőle, milyen érzés a világ első vívójának lenni. Azt válaszolta, hogy szép és felemelő érzés, de ő tud ennél nagyobb dicsőséget is: „Még egyszer megnyerni az olimpiászon a kardvívás világbajnokságát.”
Fuchs és Weiss Richárd birkózó olimpiai aranyérmét leginkább származásuk miatt tartották számon a sajtóban. A véleményeket jól jelzi egy szatirikus lap szerkesztői üzenete: „Az olimpiai magyar mérkőzők ismét bebizonyították, milyen tolakodó faj a zsidó. Fuchs is, Weisz is első helyre tolakodtak.” Nem véletlen, hogy a zsidó sportolókat tömörítő MTK vezetése Fuchs Jenőt kérte fel a vívószakosztály létrehozására. A feladatot el is végezte, de aztán szakmai kérdéseken összevitatkozott a klub vezetőivel, és ismét a függetlenséget választotta.
Úgy tűnhet, hogy annyira magának való volt, hogy egyesületi keretek között nem is tudott tevékenykedni. Csakhogy az olimpia után sportklubok tagjaként sorra nyerte a versenyeket, igaz, más sportágakban: a Sirály Budapesti Evezős Egylet tagjaként megnyerte a híres prágai regattát, egy másik egyesület színeiben pedig az első magyar bobszánkó versenyt. Egyedül a vívósport egyesületi életével, s főleg a zsűrizéssel volt annyira elégedetlen, hogy nem volt hajlandó részt venni versenyeken. Közben elindította ügyvédi praxisát, de ez annyira nem ment jól, hogy Rottenbiller utcai bérelt irodájából továbbra is apja nyomdászlakásába járt haza aludni. Eljárt a New York kávéházba is, ahol az ügyvédekből, újságírókból álló asztaltársaság legcsendesebb tagjának számított. Senki sem tudta róla, hogy titokban újra az olimpiára készül.
1912-ben aztán nagy meglepetésre megjelent a vívócsapat közös edzésén. Címvédőként nem kellett selejtezőkön részt vennie, pedig a keret alaposan megváltozott: ezúttal már tisztek is indulhattak az olimpián, köztük Mészáros Ervin, akitől mindenki aranyat várt. Tizenkét magyar versenyző ment Stockholmba, ahol fedett pályán, kieséses körversenyben rendezték a vívómérkőzéseket. A csapatversenyben Fuchs tizenhat csörtéjéből csak egyet vesztett el, s a döntőben a katonatisztekből álló osztrák csapatot is neki köszönhetően sikerült megverni. Ez meghozta számára a sajtó elismerését is. A Nemzeti Sport tudósítása szerint Fuchs „minden várakozásunkat messze felülmúló erővel vívott. Ő volt a csapat gerince, lelke és fő ereje”. Az egyéni versenyeken is a magyarok taroltak. Az olimpián induló 128 vívó közül 7 magyar jutott a nyolcas döntőbe. Ezek után a sajtó Mészáros–Fuchs döntőre számított, de a magyar katonatiszt kiesett, így Fuchs Jenő az olasz Nadival vívott, s meg is szerezte negyedik olimpiai aranyérmét.
A ponttábla alapján három magyar állhatott a dobogóra. Ilyesmire a svéd szervezők sem számítottak, mert országonként csak két-két zászlóval készültek. Mire az egyik versenyző visszaszaladt a szállására a magával hozott nemzeti zászlóért, a stadion kiürült, így a magyar csapat tagjai magukban vettek részt a díjátadó ünnepségen. Idehaza Fuchs Jenőre már nem mondhatta senki, hogy egy szerencsének köszönhette a győzelmét, de az ünneplés ezúttal is elmaradt. A sajtó leginkább az atléták és az úszók rossz szereplésével volt elfoglalva, felelősöket keresett, az éremhozó vívóbajnokról megfeledkezett.
Fuchs nem panaszkodott, győzelméről ott mesélt, ahol kíváncsiak voltak rá: Benedek Elek népszerű gyermeklapjába, a Jó Pajtásba írt cikket a stockholmi olimpiáról. Idehaza részt vett egy versenyen, de egy általa igazságtalannak tartott bírói döntés miatt szóváltásba keveredett a zsűri elnökével, olimpiai csapattársával, Gerde Oszkárral. A vitából párbaj lett, két következménnyel: Fuchs Jenő élete végéig sebhelyet viselt a homlokán, és soha többé nem indult hazai versenyen. Egyedül edzett, és készült rá, hogy 1916-ban talán egy budapesti olimpián védheti meg bajnoki címét. A történelem ezúttal is közbeszólt. A következő olimpiát a háború miatt nem lehetett megrendezni, az 1920-as antwerpeni játékokra pedig a vesztes hatalmak sportolóit nem hívták meg. Fuchs ezalatt katonáskodott, megnősült, sikerrel indult néhány atlétikai, evezős és szánkóversenyen, és az ügyvédkedés mellett néhány színes kis cikket írt a budapesti színházi életről vidéki lapokba. Vívásról még csak nem is beszélt nyilvánosan. Aztán 1924-ben váratlanul ismét megjelent az olimpiai válogatón. Arra számított, hogy bajnokként automatikusan bekerül a keretbe, ám a vívószövetség vezetői közölték vele, hogy mivel két olimpia kiesett, már nem tekinthető címvédőnek, ráadásul a kiküldhető keret is kisebb lett. Fuchs Jenő válaszul faképnél hagyta a sportvezetőket. A magyar csapat nélküle ment ki Párizsba, ahonnan bronzéremmel tértek vissza.
Négy évvel később már igazságosnak tartotta, hogy részt kell vennie a selejtezőkön. El is ment egy próbaversenyre, de már késő volt. Bár 36 évesen még ugyanolyan stílusban, kötélidegekkel játszott, mint korábban, a gyorsasága nem volt a régi. Több csörtét elvesztett, s végül egykori ellenfelével, a nála is idősebb Mészáros Ervinnel került szembe. A kackiás bajszú katonatiszt és a borotvált zsidó ügyvéd jelképesnek számító meccsére megtelt a vívócsarnok. A két veterán bajnok nem tudta legyőzni egymást, az utolsó csörte előtt hosszú percekig álltak egymással szemben. Végül Mészáros törte meg a csendet: „Kedves Jenő! Nem gondolja, hogy ez már nem való nekünk?” Fuchs nem válaszolt, csak bólintott. „Hát hagyjuk abba!” – mondta Mészáros, és a két kiváló vívó örökre levonult a pástról.
Sportkarrierje lezárultával Fuchs Jenő az ügyvédkedést is abbahagyta. A budapesti áru- és értéktőzsdén vállalt jogtanácsosi, majd titkári állást. Ezzel megtalálta azt a polgári foglalkozást, ahol végre sikeres lehetett. Egy idő után ő számított a tőzsde motorjának, bevezette a – lényegében mai napig használatos – statisztikai jelentések rendszerét, fontos pénzügyjogi tanulmányokat írt, és kiépítette a börze háttérapparátusát. Jól keresett, még egy balatoni villát is vásárolt magának, s innentől ő volt a siófoki sportélet fő szervezője. Az országos hírekben már nem szerepelt, a vívósport vezetői végképp megfeledkeztek róla. 1936-ban egy német sporttársa meghívására vett részt vendégként és a magyar csapat szurkolójaként a berlini olimpián.
Nem tudjuk, hogy a zsidótörvények bevezetését hogy fogadta, de olimpiai bajnokként felmentést élvezett a legtöbb korlátozás alól. A világháború kitörésekor úgy érezte, a hazájának szüksége van rá, és tartalékos tisztként frontszolgálatra jelentkezett. Amikor megmondták neki, hogy származása miatt a hazájának legfeljebb csak ingyen munkásként van rá szüksége, elvileg dönthetett volna másként. Ő mégis emelt fővel közölte a sorozóbizottsággal, hogy akkor munkaszolgálatosként kíván a frontra menni. Talán úgy hitte, hogy családja így kedvezőbb elbírálást nyer, talán csak azt gondolta: ha a haza nem is lojális hozzá, ő lehet lojális a hazához. Mindenestre 1942 őszén már a voronyezsi front poklában találjuk, ahol végrehajtotta katonai hőstettét. Később az is elterjedt, hogy bátorságáért zsidó létére megkapta a németektől a Vaskeresztet, ám azóta kiderült, hogy ez csak legenda. Bátorságáért nem kapott elismerést.
Miután visszarendelték Budapestre, leszerelték. Még az állását is megtarthatta, ugyanis a tőzsdei cégek kérésére nélkülözhetetlennek minősítették. 1944-ben még sárga csillaggal a mellén is dolgozott, amikor az újonnan kinevezett, nyilasbarát tőzsdeelnök összehívta a börze közgyűlését és kijelentette, hogy nincs pótolhatatlan zsidó. Fuchs Jenőnek azonnal mennie kellett, a tőzsdei kereskedés pedig még azon a héten összeomlott. Fuchs a gettóban vészelte át a deportálásokat, a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint feleségének Wallenberg szerzett svéd menlevelet, fiát pedig Almásy gróf bujtatta a lakásán. Budán még dörögtek a fegyverek, amikor Fuchs Jenő kijött a gettóból, besétált a romos tőzsdepalotába, és a betört ablakú irodájából elkezdte a tőzsde újjászervezését.
A város újjáépítését koordináló Nemzeti Bizottság jegyzőkönyve szerint már 1945 februárjában megbízták a „Budapesti Áru- és Értéktőzsde tisztviselőinek és alkalmazottainak összehívásával, valamint a Tőzsde tulajdonában levő javak megóvására, az épület rendbehozatalára s a háborús cselekmények miatt abbamaradt munka megkezdésére szolgáló teendők irányításával.” A tőzsdei cégek megmaradt képviselői hamarosan főtitkárrá választották. Annyira fontos szerepet töltött be az újrainduló magyar gazdasági életben, hogy még Gerő Ernő kereskedelmi miniszter és Vorosilov marsall, a megszálló szovjet hadsereg parancsnoka is tárgyalt vele.
A tőzsdei kereskedés májusban indult újra, Fuchs Jenőt pedig hamarosan letartóztatták. Nyilvánvalóan tudták róla, hogy nem háborús bűnös, de állítólagos Vaskeresztje jó apropót szolgáltatott rá, hogy megpróbálják megüzenni neki: tőzsdei vezetőként legyen együttműködő az új hatalommal. Csak rövid ideig raboskodott a Pestvidéki Fogházban, aztán kiengedték, ő pedig folytatta tovább a munkáját. Egészen 1948-ig, amikor a tőzsde utolsó közgyűlésén ő jelentette be munkatársainak, hogy a nyolcvan éves budapesti tőzsdét az új hatalom megszünteti.
Ezután Fuchs Jenő csendesen vette a kalapját, és soha többé nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Neve csak egyszer került elő hivatalos dokumentumokban: amikor balatoni nyaralóját államosítani akarták. Akkor a sporthivatal küldött leiratot a siófoki tanácsnak, amelyben közölték, hogy a volt olimpikon súlyos beteg, várjanak még a kisajátítással. Nem volt szükség túl nagy türelemre. A magyar kardívás első olimpiai bajnoka 1954-ben, 72 éves korában – ugyanolyan észrevétlenül, mint ahogy élete utolsó éveit töltötte – meghalt. Halálhíréről néhány rövidhír jelent meg a lapokban, aztán siófoki villájából kiutasították özvegyét, hogy az ingatlant birtokba vehesse az új rendszer egy magasrangú hivatalnoka.
