„Odavittek bennünket, ahol égették a halottakat” – A roma holokauszt emlékezete

A legfrissebb hírekért kövessen minket a Google-ön!

1944 augusztus másodikán háromezer romát megölve felszámolták az auschwitzi cigány tábort. Az európai romák ezen a napon emlékeznek a holokausztban meggyilkolt áldozatokra, vagy ahogy ők nevezik: a Pharrajimosra. Magyarországon még ma is számos olyan feltáratlan tömegsír van, ahol jeltelenül, végtisztesség nélkül fekszenek a vészkorszak roma áldozatai.

„Nem csináltunk semmi rosszat, élni akarunk!” – szemtanúk szerint ezt kiabálták az áldozatok, amikor 1944. augusztus 2-án egyetlen éjszaka alatt, mintegy háromezer romát meggyilkolva, felszámolták az auschwitzi cigány tábort. Egy lengyel zsidó túlélő visszaemlékezése szerint kivégzésük előtt a romák ellenálltak:

„…egyik éjjel a férfiak tábora több ezer ember kiabálására ébredt. Amint kiléptünk a barakkokból, láttuk mi történt. A cigányok táborát fényszórókkal világították meg, cigány férfiakat és nőket, gyerekeket az SS-ek ötösével állították sorba, hogy a krematóriumba vigyék őket. De szerencsétlenek minden erejükkel ellenálltak. A dulakodás egész éjjel tartott, de reggelre a cigányok tábora már üres volt.”

Az auschwitz-birkenaui tábor történetének hivatalos honlapja szerint a láger áldozatai közt a cigányság volt a harmadik legnépesebb csoport. 1940 és 1942 között még csak pár százan voltak, ám 1943 után már ugrásszerűen nőtt a számuk, ekkortól már egész családokat deportáltak ide.

Összesen 23 ezer auschwitzi cigány áldozatról tudunk: zömüket Németországból, Ausztriából és a Cseh-Morva protektorátusból hurcolták a hírhedt haláltáborba, de lengyel területekről, Szlovákiából, Magyarországról és Jugoszláviából is nagyobb létszámú transzportokat küldtek ide.

Hiányos emlékezet

A magyarországi roma áldozatok számáról máig viták folynak a kutatók között, akik öt- és ötvenezer közé teszik becsléseiket. A nagyobb számot valószínűsítők azzal érvelnek, hogy a zsidósággal ellentétben, a cigányok többségét – miután nem volt semmilyen elvehető értékük – dokumentumok nélkül hurcolták el, vagy lőtték bele a falvak szélén sietve megásott tömegsírokba.

Ráadásul az elmúlt évtizedekben nagy számban semmisültek meg erről szóló iratok. Így ma is romák tucatjai fekhetnek tömegsírokban Magyarországon anélkül, hogy végtisztességet vagy akár egy emléktáblát kaptak volna. Az erről folyó kutatásokat a szakértők szerint az is nehezíti, hogy gyenge a roma holokausztról szóló közösségi emlékezés.

Gypsies in the Holocaust

Uploaded by Cary Academy on 2014-05-15.

Ugyanakkor különböző forrásokból – levéltári anyagok, túlélők visszaemlékezései – sikerült összeállítani egy listát azokról a településekről, ahonnan romákat deportáltak illetve a nagyobb tömegsírok helyszíneiről. Ez csaknem hatszáz magyarországi települést érint, ugyanakkor valamilyen tábla nagyjából csak a hatodában emlékeztet a romák üldöztetésére.

1944. november első napjaiban Vas, Zala, Veszprém, Vas, Baranya, Somogy, Tolna, Komárom, Győr, Sopron, Pest-megyék településeiről, valamint a Felvidék akkor magyar fennhatóság alatt álló településeiről indult el a cigányok összeszedése.

Az útirány először a leghírhedtebb cigány gyűjtőhely, a komáromi Csillag-erőd volt, innen internálták később a munkaképes korú férfiakat és a gyermektelen nőket a németországi lágerekbe, az erőd viszontagságait túlélő többiek pedig innen szabadultak.

Erőltetett menet

Az otthonukból elhurcoltaknak a Komáromig vezető nem túl hosszú út is szörnyű élményekkel volt teli. Az esztergomi Sárközi Júlia tizenhét éves volt, amikor a családjával a Csillag – erődbe deportálták.

„Korán jöttek, hajnalban. Elvittek bennünket a zsidó templomba. Aki nem jött ki, hanem elbújt a lakásban, ott helyben agyon is lőtték” — mesélte az asszony. Aztán többnapos gyalogmenetben hajtották az esztergomi romákat Komáromig.

Fölváltva jöttek velünk a nyilasok meg a csendőrök. Hadd igyunk egy kis vizet, szomjan halnak a gyerekek, mondták az asszonyok az úton. No, menjél és igyál, és akkor hátulról lelőtték. Volt olyan nő, amelyik szült. No, menjél oda ki, és szüld meg a gyereket! Megszülte a gyereket, akkor hátulról lelőtték a kisbabával együtt, és otthagyták őket az úton. Aki lemaradt, szétverték az agyát a puskatussal” – idézte fel Júlia az út borzalmait.

Sárközi Júlia családjából senki nem halt meg Komáromban, de földönfutók lettek mire hazaértek, mert a helyiek kiszedték a házukból a téglákat és az ablakokat. Az ugyancsak esztergomi Horváth Katalin pár hónapos kisbabával gyalogolt az erőltetett menetben.

Az egyik hídon lelőtték a nagyanyámat. Kövér volt, nem tudott gyalogolni. Megfogták, elhúzták a sorból, lelőtték, és a hídról a Dunába dobták”— számára ez volt az útnak, az az eseménye, mely máig is gyötri.

Az erőd

A Baranya megyei Bogdán Aranka csak tizenkét éves volt, amikor 1944 őszén falusi csendőrök elhurcolták szüleivel és öt testvérével a nagybicsérdi cigány telepről, bevagonírozták és a komáromi Csillag-erődbe vitték. A gyűjtőhelyen uralkodó állapotokról azt mondta:

”…se fürödni, se vécézni nem tudtunk. Minden tele volt az emberi piszokkal, halomszámra voltak a halottak. Voltak ott kisgyerekek, szopósok, két, három évesek, mind meghaltak szegények. Nekem is meghalt a húgom, másfél éves volt. Vánkosban volt még, ott kellett hagyni a kis testét.”

A szintén a Bogdán családhoz tartozó Ilonát is a gyerekek halála rázta meg a legjobban.

Romák a belzeci koncentrációs táborban

„Füstölt a trágya, mert esett az eső, és a ganajra dobták a meztelen gyerekeket. Még meleg volt az a kis halott, ahogy kidobták. Ráesett az eső, ősz volt, szabályosan gőzölgött. Istenem, a másfél éves kicsi húgom is kidobták a trágyára” – mondta el a nő.

A közeli Kisbicsérdről tíz évesen elhurcolt Kocsis Lajos erődbeli emlékeiben pedig leginkább az ragadt meg, hogy „volt egy kút, onnan ittunk vizet, sáros volt, az ürülék, minden belefolyt, azt ittuk. Tele voltunk tetűvel. Ott voltak a halottak egymásra rakva, összedobálták őket, aztán elvitték őket, nem tudom hová”.

Haláltáborokban

Odavittek bennünket, ahol égették a halottakat. Éreztük az égett hús szagát” — emlékezett a Vas megyei Toronyból származó Nyári Ernőné, Sárközi Mária, aki 14 évesen azok között volt, akiket Komáromból Németországba deportáltak, és megjárta a dachaui, auschwitzi és ravensbrücki haláltábort is. Az utóbbi, női lágerben csak 1945 januárjában majd másfél száz cigány lányt sterilizáltak, a legfiatalabb nyolc éves volt.

A tizennégy évesen ide került került Holdosi Vilmosné így emlékezett erről: „injekciót adtak a szeméremtestembe, nagyon fájt. Leestem a vizsgáló asztalról. Odébb rúgtak, jött a következő.

Az asszony azt is elmesélte, hogy a roma nőknek kellett a zsidó áldozatok holttesteit „eltüntetniük”:

„Annyi halott volt ott minden reggel, mi hordtuk ki az égetőkemencébe. Úgy égtek ott szegények, mint a fa. Szívünk nem volt nézni azokat a kis fiatal zsidó nőket. Tizenöt-tizenhat évesek voltak. A legrosszabb az volt, ahogy az égetőbe hordtuk őket. Hogy az ember fogta azokat a halottakat és dobta be őket, mint a kutyákat. Ezt soha nem lehet elfelejteni.”

Az adácsi Raffael Ilona, aki több németországi lágert is megjárt leginkább a haláltáborok kegyetlenséget jegyezte meg:

Sorba kellett állni. Kegyetlenek voltak. Reggel négykor ébresztő. Ha nem tudtál rögtön leugrani a priccsről, ütöttek-vertek. Volt olyan is, aki nem tudott már megmozdulni. Azt agyonverték. Egyszer egy asszony felhozott a konyháról valahogy két répát. Meglátták, beállították az árammal teli drótok közé. Ott volt éjjel-nappal. De túlélte. Én még annyi verést nem láttam, amit az kapott egy náci nőtől, mikor kivették. Feltekerte a haját a kezére és a csizmájával rugdosta a hasát. Ilyenkor mindenkinek kinn kellett állni, hogy lássuk mi történik. Aki visszaszólt, abból többet nem volt ember. Azt úgy megverték.”

Tömegsírban

Itthon 1944. őszén megtörténtek az első tömegmészárlások. Az egyik legjobban dokumentált, így felkutatható tömeggyilkosság október 5-én Dobozon volt, ahol csendőrök kézigránáttal és golyószóróval végeztek ki a környékről összeszedett és megkínzott majd két tucatnyi romát, köztük asszonyokat és gyermekeket.

Levéltári anyagok és a hozzátartozók egybehangzó visszaemlékezései alapján 1944. szeptember 27-28-án a román csapatok elfoglalták Újszalonta, Kötegyán és Méhkerék községeket, azonban rövid idő múlva a magyar és német csapatok visszaszorították őket a határon túlra.

"Azt mondták, hogy nem kell megijedni" - a holocaust roma túlélőjének visszaemlékezése

Horváth Sándorné, Zsuzsi nénit 1944-ben a Vas megyei Torony községből hurcolták el a nyilasok a komáromi Csillag-erődben lévő gyűjtőtáborba. Innen a náci birodalom haláltáboraiba vitték. Ő túlélte. Több százezer romát azonban a koncentrációs lágerek gázkamráiban vagy helyi kivégzések során megöltek.

Ezekből a községekből „azon személyeket, akik a román csapatokkal valamilyen érintkezésbe kerültek” aztán összeszedték, és szeptember 28-án a sarkadi csendőrkapitányság épületébe kísérték: mintegy félszáz embert.

Október első napjaiban a szovjet hadsereg előretörése azonban veszélyessé tette, hogy a foglyokat a román határ közelében tartsák. Ezért október 5-én útnak indították őket Szentes felé Boldizsár János csendőrőrmester parancsnoksága alatt. A csoport a késő esti órákban érkezett Dobozra.

Ezután dobozi kastély előtt a cigányokat különválogatták, és az istállóba zárták, majd a levéltári adatok és szemtanúk szerint öt csendőr kivégezte őket. Szorosan egymás mellé állították az embereket és kézigránáttal, gépfegyverrel pusztították el őket. Volt köztük egy várandós asszony is.

A háború után 1956-ban előbb a Népbíróság ítélkezett a gyilkosok felett, melyet aztán a Legfelsőbb Bíróság is jóváhagyott. Eszerint Boldizsár Jánost életfogytig tartó, a másod-, harmad- és negyedrendű vádlottakat 8 évnyi, 8 év 6 hónapnyi illetve 5 év 5 hónapnyi börtönbüntetésre ítélte. Az ötödrendű vádlott külföldre menekült az igazságszolgáltatás elől.

Egy szemtanú, Ferkovics György így emlékezett vissza a mészárlás éjszakára:

„…a csendőrök éjszaka felzavartak bennünket és kizavartak a temetőbe. Ott ránk parancsoltak,, hogy ássuk meg a sírt és az ott lévő hullákat temessük el. Amikor végeztünk a szörnyű munkánkkal, a csendőrök azt mondták: ha eljár a szánk, ők visszajönnek és mi is hasonló sorsra jutunk”.

Köteles Erzsébet, akit sírásónak vezényeltek ki a temetőbe, családtagjait volt kénytelen felismerni az áldozatok között:

„…csupa vér volt ott minden. Megismertük mindegyiknek a holmiját. Azt egyiknek a szatyrát, táskáját, a másiknak a cigarettáját. Összeszedtünk mindent. A bátyám, a nagybátyám, a felesége és a két gyerekük is köztük volt.”

A fajüldözés a magyarországi roma közösségek csaknem harmadát érintette közvetlenül. A vérengzés áldozataira 1972 óta emlékeznek meg világszerte, akkor határozott a Cigány Világszövetség arról, hogy a Pharrajimos, azaz a roma holokauszt emlékére, augusztus 2-át nemzetközi emléknappá nyilvánítja. Magyarországon először 1996-ban tartottak megemlékezést.

A szerző újságíró, a Roma Sajtóközpont (RSK) volt munkatársa. Az idézetek az RSK 2000-ben megjelent Roma Holocaust c. könyvéből származnak, az interjúkat Lakatos Elza készítette.

„Elkezdték levadászni népünk tagjait” – a romagyilkosságok áldozataira emlékeztek

Tíz éve éppen ezen a napon lőttek le Tatárszentgyörgyön egy roma kisfiút az édesapjával együtt.

“„Odavittek bennünket, ahol égették a halottakat” – A roma holokauszt emlékezete” bejegyzéshez 15 hozzászólás

  1. Kis történelem a középkorból :

    „Olaszországban az egyházi és világi hatóságok sokáig üldözték a cigányokat; Franciaországban pedig az orléansi parlament 1565-ben szigorúan végrehajtatta a cigányok kiirtását és csak egy kis részük tudta magát fenntartani 1802-ig a baszkok között. Ebben az évben december 6-án éjjel az ottani cigányokat mind elfogták, hajóra hurcolták, és Észak-Afrikában bocsátották szabadon oket. Angliában VIII. Henrik 1531-ben szigorú rendeletet adott ki a cigányok ellen, amelyet Mária és Erzsébet leányai megerosítettek. Ennek ellenére a cigányok ott annyira elszaporodtak, hogy a XVIII. század végén már 100000-nél többen voltak. Svédországból és Dániából 1662-ben halálbüntetés terhe alatt utasították ki oket.
    Németországban szigorúan eloírták a hatóságoknak a cigányok üldözését. 1711-ben, 1713-ban és 1725-ben a Reuss hercegség kormánytanácsa meghagyta a hatóságoknak, hogy lövessenek le minden cigányt a hercegség területén. I. Frigyes Vilmos elrendelte, hogy az országában talált, minden 18 éven felüli cigányt felakasszanak.Mária Terézia adott ki rendeletet 1761-ben arról, hogy a cigányok neve „újmagyar” legyen. 1767-ben aztán megtiltotta a cigányok egymás közötti házasságát, és a cigány nyelv használatát. II. József 1783-ban kelt rendeletében a cigányok földművelésre szoktatását, vallásos nevelését tűzte ki célul. A 18. század végétől aztán a kényszer telepítést vagy éppen a kitoloncolást váltogatva próbálták megoldani végül is minden cigánynak el kellett hagynia Ausztria területét ,mert kiadta akit elfognak ,nőket és gyerekeket is meg kellett őlni ”

    Tehát nem Hitler kezdte a cigányok kiirtását ! Apámat 17 évesen Németországba vitték, mint leventét 1945 májusig Drezdában kutatta a halottakat . Egy nagybátyám a Don kanyarban halt meg mint katona ! A másik Szibériában 3 évet volt hadifogoly !

    • Igaza van, és Svájcot, Spanyolországot még nem nem is említettük. A cigányság üldöztetése visszanyúlik a középkorig, de ez már egy másik cikk témája lehetne. Tisztelettel.

  2. „Európában, a Balkántól nyugatra, a cigányokat először a XV. században írták le.
    Mint keresztény zarándokok jelentek meg, olyan vezetőket követve, akik meglehetősen
    hivalkodó címeket használtak.

    Mivel az a keresztény lakosság kötelessége volt, hogy a zarándokokat segítsék,
    különösen akkor, ha különböző uralkodók ajánlásaival rendelkeztek, a cigányok
    elkezdtek visszaélni a kor keresztényeinek vallásosságával. A cigányok ajánlóleveleket mutattak fel,
    többek között Zsigmond magyar királytól is, úgy állítva be magukat, hogy őseik
    bűneiért vezekelnek, akik elutasították a keresztény tanításokat. Őseik ezen bűneiért ítéltettek arra, hogy
    zarándokként vándoroljanak a földön mások jótékonyságán függve.

    Először a cigányokat tisztelettel kezelték, hamarosan azonban olyan hírnévre tettek
    szert, mint tolvajok, tenyérjósok és gyanús becsületességű lókupecek. Egy korabeli német krónika említi, hogy „ők nagy tolvajok voltak, különösen az asszonyaik, amiért többüket el kellett fogni
    és kivégezni”. Hasonlóan ír egy kora XV. századi olasz krónika is …”

    (Forrás:
    Kevin MacDonald: A People That Shall Dwell Alone (Egy nép mely egyedül kell
    lakjon), Writers Club Press, 2002, xvii.old.)

  3. „A róluk szóló forrásokat nem ők, hanem egy értetlen, érdektelen vagy előítéletes környezet hozta létre.”
    (Nagy Pál 1998-as monográfiája, a rendi társadalomban élő romákról)

    • Kedves Andrea! Megtenné, hogy pontos szöveghelyet jelöl meg Nagy Pál könyvében? Ez ugyanis nem Nagy Pál-idézet, hanem egy Nagy Pált említő, s a szövegösszefüggésből kiragadott mondat – Dupcsik Csabától…

  4. A szerző állításával ellentétben Magyarországról nem vittek cigányokat Auschwitzba. A hazai cigánydeportálások idején, azaz 1944 késő őszétől az auschwitzi táborkomplexum már nem fogadott… Dachau, Buchenwald, Bergen-Belsen, Natzweiler, Ravensbrück voltak a célállomások.

  5. Akkor a túlélők, a korabeli zsidó túlélő szemtanúk ( pl: Nyiszli Miklós
    dr), sőt maguk a német források is mind hazudnak? Dokumentumostól,
    fotóstól, mindenestől? És 1944 augusztus 2-a meg sem történt?

    • Kedves Andrea! Megjelölne csak egyetlen részletet Nyiszli Miklós könyvéből, ahol magyarországi cigányokat említ? A Nagy Pál-hivatkozás pontosítását még várom…

  6. Tudja az borít ki, hogy el sem olvasta a cikket rendesen. Abban például roma túlélők is szerepelnek. A Roma Sajtóközpont könyvet adott ki ( letölthető pdf-ben) magyar roma túlélők vallomásaiból, Varga Ágota pedig dokumentumfilmet is készített. Azt állítja, hogy például
    Nyári Ernőné, Sárközi Mária és a többiek, akik nyilatkoznak nem tudták, hogy hol vannak, vagy hazudnak? Én ezen a szinten nem vitatkozom tovább. De utoljára talán a legautentikusabb forrás csak az Ön kedvéért: az áldozatok fennmaradt névsorát két vastag kötetben adták ki a göttingeni Roma Holocaust Archívum az Auschwitz-Birkenaui Állami Múzeum a K. G. Saur Kiadó együttműködésével.
    Eszerint a táborban 16 országból őriztek cigány foglyokat, közülük 62,75% német állampolgár volt. A foglyok között több, mint másfél ezer magyar nyelvű, nevű és identitású burgerlandi cigány volt. Oldalakon keresztül ismétlődnek a névsorban a Faragó, Sárközi, Pápai, Horváth, Erdélyi, Balázs, Ádám, Bihary, István, Károly, Holdasy, Kovács, Újváry nevek. Csak ezen forrás szerint a lágerben 36 a mai Magyarország területéről származó roma állampolgár is volt 1944-ben.

    • Kedves Andrea!
      A kedvéért leszedtem az Ön által említett könyvet, az 1993-as Memorial Book: The Gypsies at Auschwitz-Birkenau című munkát a polcomról, és kicsit ránéztem az előző hozzászólásában említett nevekre. Az első helyen a Faragó nevet említette, így magyarosan írva… A könyvben viszont Farago-alakban szerepel, és összesen 7 személy viselte az auschwitzi cigányláger lakói közül: Johann (Z5697, 1927, Bécs), Rudolf (Z5698, 1940, Bécs), Helene (Z6325, 1929, Bécs), Elisabeth (Z6324, 1906, Budapest), Elfriede (Z6326, 1936, Bécs), Martha (Z6327, 1939, Bécs), Marie (Z8880, 1943, Auschwitz-Birkenau).
      Összegezzük: Volt egy tragikus sorsú asszony, a budapesti születésű Faragó Erzsébet, akinek gyermekei az 1920-as évek végétől születtek (a legkisebbet kivéve, aki már Auschwitzban született). Ezen személyek állampolgárságáról nem tudunk – ez ugyanis az Ön állításával éles ellentétben nem szerepel a könyvben –, s csak azt tudjuk, hogy Bécsből(!) deportálták őket, és az auschwitzi cigánytáborban haltak meg.
      Az Ön által felsorolt további nevek viselői viszont burgenlandi születésűek, azaz még mindig nem sikerült bizonyítani, hogy Magyarországról 1944-ben kerültek cigányok Auschwitzba.
      Megadná, hogy hol találom a könyvben az Ön által említett „36 a mai Magyarország területéről származó roma állampolgár” személyének említését? Lapszámot legyen szíves…

      • Nem. Ahogy Ön sem. Olvassa végig. És mert ezen a ponton eljutottunk a holokauszt relativizmushoz, ahol én már nem vitázom.

    • Jut eszembe! 1992-ben jelent meg Karsai László A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945. Út a cigány Holocausthoz című könyve a Cserépfalvi kiadónál. Volt magának ezt ideje az elmúlt közel harminc évben elolvasni?

  7. Kedves Andrea!
    Megdöbbenve látom, hogy az elmúlt hetekben sem sikerült egyetlen kérdésemre sem válaszolnia! Magának semmit nem számít az újságírói felelősség? Érdeklődő emberként kérdeztem, illetve finoman felhívtam a figyelmét az írásával kapcsolatos „apró” problémákra, s erre nem képes rendes választ adni… Nem érzi szégyennek, amit művel?! Egyébként mire alapozza, hogy a ” fajüldözés a magyarországi roma közösségek csaknem harmadát érintette közvetlenül”?