A 19. századi uralkodó hajdan azt kérdezte: mit hoz majd haza az általam kiküldött fiatal? A mai bűnözői közvetítő azt kérdezi: mennyit lehet keresni az úton lévő embereken? A kormány pedig azt kérdezi: hogyan lavírozzak el a következő választásig? Vélemény.
Az európai migrációról gyakran úgy beszélünk, mintha a történet az iraki háborúval vagy a szíriai polgárháborúval kezdődött volna. Mintha a Downing Street 10. vagy a Quai d’Orsay csak most hülyült volna meg. Szerintem sokkal inkább egy folyamatról van szó, amelyben a nyugat-európai országok célországgá válását több nemzedék alatt kialakult kapcsolatok készítették elő.
Ha pedig történelmi mélységet adunk mindennek, egy igen érdekes metamorfózist láthatunk mind a kibocsátó, mind a befogadó országok szerepe, szándékai és céljai tekintetében. Ki szervezte a mobilitást, milyen célból és mennyi ellenőrzése volt fölötte?
NeokohnA migráció szervezésének politikai és termelési rendeltetése volt
A 19. században Egyiptom, az Oszmán Birodalom és Perzsia uralkodói nemzedékről nemzedékre százával küldtek diákokat, tisztviselőket Itáliába, Franciaországba, Angliába, sőt még Ausztriába is. A céljuk az volt, hogy a küldöttek katonai, műszaki, orvosi és közigazgatási ismereteket szerezzenek, hazatérve pedig az új tudással modernizálják az államigazgatásukat, az iparukat és a társadalmukat.
Ezeket az oda-vissza mozgásokat szigorúan felügyelte a kibocsátó állam, az újonnan megismert politikai gondolatokra azonban már nem volt befolyása. Ezek az eszmék az ifjú oszmánok, az ifjú törökök vagy az iráni konstitucionalisták megjelenésével fenekestül felfordították a Közel-Keletet.
A mozgást tehát képes volt felügyelni az állam, az eszmeáramlatok irányát már kevésbé.
A következő évszázadban a tudás megszerzése mellé egy másik szükséglet került. Európának valóban munkáskéz kellett.
NeokohnA francia–algériai viszonyt a gyarmati uralom alakította. A francia gazdaság munkaerőigénye és a birodalom politikai berendezkedése meghatározta, kik, hová és milyen feltételekkel mozoghattak.
Hasonló eset a török–nyugatnémet kapcsolat. Az 1961-es munkaerő-toborzási megállapodás két állam együttműködésére épült. A nyugatnémet gazdaságnak dolgozókra volt szüksége. Törökország a nyugati nyitás politikájától EU-tagságot, munkalehetőséget, devizabevételeket és a külföldön megszerezhető szakmai tapasztalat előnyeit remélte.
A diákküldöttség, a gyarmati munkástoborzás és a vendégmunkásrendszer tehát három különböző történet. Összeköti őket, hogy az államok és a munkáltatók meghatározott intézményi, katonai vagy gazdasági célokhoz kapcsolták az emberek mozgását. A migráció szervezésének volt azonosítható politikai és termelési rendeltetése.
De az állami tervek sosem uralták tökéletesen a következményeket.
NeokohnAz útvonalak felszámolásához a kibocsátó régiót kellene stabilizálni
A vendégmunkás családot alapított, kapcsolatokat épített, és idővel letelepedett. Az 1973–1974-es német és francia toborzási korlátozások sem jelentették a migráció végét. A visszatérés utáni újbóli beutazás bizonytalansága egyeseket maradásra ösztönzött. Az ideiglenesnek tervezett munkaerőmozgásból tartós társadalmi kapcsolat lett.
A mozgások mintázata azonban a 21. századra gyökeresen megváltozott. A 2003-as iraki háború destabilizálta a Közel-Keletet, és újabb tömegeket kényszerített távozásra. Az első spontán útra kelők után tartós kereslet alakult ki az embercsempészek szolgáltatásai iránt. Akik idővel határokon átívelő, dollármilliárdos üzleti hálózatokba szerveződtek, megkerülve a nemzetállami felügyeletet.
A helyzetet súlyosbítja, hogy az instabil országokban olyan összefonódásokat is dokumentáltak, amelyekben milíciák, csempészek és hivatalos szervek szereplői működtek együtt.
Az európai kormányok pedig kényszerpályán sodródnak, mert egyetlen kormány vagy hatóság fellépésének korlátozott a hatása egy több országban működő szervezetre.
A hálózat gyakran túléli egy-egy tagjának vagy helyi csoportjának kiesését. Az Europol leírása szerint az út különböző szakaszait eltérő szereplők kezelik. A vezetők és a kulcs szervezők sokszor az EU-n kívül tartózkodnak. A toborzó, a szállító, a hajóbeszerző és a pénzügyi közvetítő több országban működhet. Egy letartóztatás megszakíthat egy kapcsolatot, miközben a többi szereplő új partnert vagy útvonalat keres.
Napjaink paradoxona, hogy az útvonalak felszámolásához a kibocsátó régiót kellene stabilizálni.
A helyi, regionális és nagyhatalmi szereplők a saját érdekeik mentén vitáznak arról, ki mit vállaljon az együttműködésből, és ki viselje azok költségeit. Közben a csempészhálózatok újrafogalmazzák önmagukat és tovább üzletelnek a káoszban.
A 19. századi uralkodó hajdan azt kérdezte: mit hoz majd haza az általam kiküldött fiatal? A mai bűnözői közvetítő azt kérdezi: mennyit lehet keresni az úton lévő embereken? A kormány pedig azt kérdezi: hogyan lavírozzak el a következő választásig? Ami mostanában a szőnyeg alá söpört problémák miatt egyre nehezebben sikerül.
Az írás eredetileg a szerző saját oldalán jelent meg. Dr. Kornéli Beáta összes cikkét elolvashatja itt. Képünkön török vendégmunkás-család a 70-es években Németországban. Fotó: Fotoarchiv Ruhr Museum / Stadtmuseum Berlin / Stiftung Historische Museen Hamburg
Neokohn
Neokohndr. Kornéli Beáta összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
