Ha Berlinale, akkor antiszemita botrány – idén sem volt ez másként. A filmesek és egyéb művészek egy kiválasztott kasztnak tartják magukat, amelynek bármikor joga van belerúgni a zsidó államba. Sokatmondó az is, hogy miről hallgatnak.
Egy ideig úgy tűnt, elmarad az antiszemita botrány, aztán a szombat esti gálán mégiscsak bekövetkezett: a rangos berlini filmfesztivál díjátadóján elhangzott az immár rituális Izrael-gyalázás.
Miután Chronicles From the Siege című filmjéért megkapta a legjobb játékfilm díját, Abdallah Alkhatib szíriai-palesztin filmrendező – a terrorista folklór ékességét, a kefijét viselve – köszönőbeszédében azzal vádolta a német kormányt, hogy „a gázai övezetben elkövetett népirtás partnere”.
Nyomatékul egy palesztin zászlót is felmutatott, igaz, fiús zavarában fordítva tartotta.
Emlékezni fognak mindenkire
A rendező nemcsak azt állította, hogy Berlin az izraeli fegyverexporttal a „genocídiumot” segíti, de beígért egy majdani „csodálatos” gázai filmfesztivált is (ütős lett volna, ha egy Pride-ot is bejelent), és egy alig leplezett fenyegetést is megeresztett:
Emlékezni fogunk mindenkire, aki mellettünk állt, és emlékezni fogunk mindenkire, aki ellenünk volt. (…) Szabad Palesztinát mától a világ végéig!
A zsidótlanítás folyótól a tengerig tartó térbeli kiterjedése tehát új, időbeli dimenziót is kapott, mire a teremben lelkes taps tört ki. Az egyetlen jelen lévő német kormánytag, a szociáldemokrata Carsten Schneider környezetvédelmi miniszter viszont hősiesen elhagyta a termet, vele együtt pedig számos vezető német politikus fejezte ki teljes kiakadását művész úr delirálásán.
Pedig az elmúlt évek rendes évi antiszemita Berlinale-botrányaihoz képest az idei fesztivál nem indult rosszul: Wim Wenders zsűrielnök kissé bután és kissé gyáván bár, de már az elején elhatárolta a művészetet a napi politikai agitáció világától, mondván, a filmkészítés a politika ellentéte.
Ez azonban igencsak szükségtelen volt, hiszen ahogy a művészekre nem lehet ráerőltetni, hogy ideológiai alapon „alkossanak remekműveket”, ugyanúgy eltiltani sem lehet őket a politikai állásfoglalásoktól. A szólás szabad.
A gond nem a társadalmi-politikai folyamatokra való érzékeny reagálás, hanem a nyers, egyoldalú, hazug és kettős mércés agitáció, mint történik hosszú évek óta Izraellel kapcsolatban.
Wenders jó szándékú, de halovány magyarázkodására természetesen azonnal lecsapott a Filmművész Nemzeti Front Elit Woke Alakulata: 80 (azóta több mint 100) filmművész, köztük Tilda Swinton, Javier Bardem és Mark Ruffalo, nyílt levélben tiltakoztak a Gáza mellett kiálló alkotók „cenzúrája” ellen, az ellen, hogy a „Berlinale intézményesen hallgat a palesztinok elleni népirtásról”.
Teljes szerepzavar
Arundhati Roy pedig válaszul lemondta részvételét a filmfesztiválon, teljesen következetesen: a neves indiai írónő régóta gyűlöli a zsidó államot, Izrael gázai fellépését „népirtásnak”, „apartheidnek” és „emberiség elleni bűncselekménynek” nevezte, támogatta az antiszemita BDS bojkottmozgalmat, és már évekkel ezelőtt felszólította az indiai kormányt, hogy hagyjon fel Izrael felfegyverzésével.
A helyzet azonban az, hogy a Berlinalének nincs semmilyen „intézményes” feladata a – jelenleg egyébként álló – gázai háborúval kapcsolatban.
Adva van egy ismert és kevésbé ismert alkotókból álló, minden szempontból privilegizált réteg, amelynek minden megnyilvánulását, rezdülését jelentős nyilvánosság követi.
Mintha influencerek lennének, akik abban a hitben élnek, hogy alanyi joguk van minden szakmai fórumon megnyilvánulni, minden, szerintük releváns társadalmi-politikai kérdésben meghallgatásra találni.
Kasztjuk és a mainstream média természetesen szervesen egymásra épült, hiszen ezt a szerepzavart csak egy őket szervilisen kiszolgáló, alákérdező, szerepük iránt kritikátlan médiaközegben lehet büntetlenül kiélni.
Amiről hallgatnak
Egy kritikus újságíró ugyanis felállna ezeknek a jeles művészeknek a sajtótájékoztatóján, és rákérdezne az ő „intézményes hallgatásukra”. Arra, hogy miért maradtak csendben,
• amikor a Hamász iszlamo-fasiszta fegyveresei és gázai „civilek” tömeggyilkos pogromot, kínzások, megerőszakolások elmondhatatlan sorát követték el Izraelben, 251 túszt pedig elhurcoltak Gázába;
• amikor az elmúlt hetekben Irán klerikális-fasiszta vezetése brutálisan leverte a forradalmi megmozdulásokat, és 20-30 ezer rendszerellenes tüntetőt végzett ki;
• amikor kiderült, hogy iráni rendőrök csoportosan erőszakoltak meg bebörtönzött női tüntetőket, majd kivágták a méhüket, hogy elrejtsék a szörnyű kínzást, mielőtt a holttesteiket hazaküldték volna a családjaiknak;
• amikor a szudáni paramilitáris Gyorsreagálású Támogató Erők (RSF) évek óta követ el súlyos mészárlásokat, az utóbbi hónapokban főként a Darfur tartománybeli el-Fasherben, éspedig óvodákban és kórházakban is, eddig legalább 24 ezer embert megölve;
• amikor Nigériában a Boko Haram és más fegyveres iszlamisták rendszeresen ölik meg és rabolják el civilek százait, ezreit, néha egész falvakat lemészárolva.
Iránnal kapcsolatban csendben maradt a Berlinalén távolmaradásával tüntető Arundhati Roy is, és ebben is teljesen következetes: az írónő már néhány éve közölte, hogy az Egyesült Államok Irán elleni katonai fellépése „destabilizálná” a régiót, eleve Amerikát nevezte „gonosz államnak”, amiért fenyegetni meri Teheránt annak atomprogramja miatt. Egyben felhívta a figyelmet, hogy a teheráni iszlamista rezsim az egyik utolsó olyan ország a régióban, amely ellenáll a nyugati, különösen az amerikai „hegemóniának”.
Ott vannak mindenhol
Az ilyen nyilatkozataikon, az ilyen hallgatásaikon mérjük ezeknek az önmaguk nagyszerűségétől eltelt moral insanity-knek az erkölcsi kiállását.
A Berlinale „intézményes” megszólalását hiányolják Gáza ügyében, és a baj az, hogy az elmúlt évek alapján joggal hihették azt, hogy a berlini vörös szőnyeg, illetve pódium a világnézetüknek szólt, nem az alkotásaiknak.
Tilda Swinton már a 2024-s Arany Medve díj átadásán Izrael bojkottjára szólított fel, a szintén díjnyertes, egyoldalúan palesztinpárti No Other Land rendezői pedig egy szánalmas Izrael-ellenes agitkát adtak elő a színpadon, mélyen hallgatva a Hamász rémtetteiről. Valamint egy Hamász által elhurcolt színész kollégájukról, David Cunióról.
Tavaly pedig Jun Li hongkongi rendező beszélt a színpadon arról, milyen borzasztó, hogy a német kormány és kulturális intézményei, köztük a Berlinale is támogatják „az apartheidet, a népirtást és a palesztin nép brutális kiirtását”, majd azzal zárta, ami a Filmművész Nemzeti Front Elit Woke Alakulatának a hivatalos jelmondata: „A folyótól a tengerig, Palesztina szabad lesz!”.
Az Alakulat ott van mindenhol, és minden kulturális rendezvényt, minden popkulturális eseményt ebbe az irányba mozdítana: a brit Glastonbury fesztiváltól a dán Roskildén át a budapesti Szigetig ugyanaz a „konformista lázadás” (Adorno) figyelhető meg, amelynek célja látszólag az „elnyomott”, „népirtott” palesztinokkal való szolidaritás, valójában az új, „anticionista” zsidóellenesség normalizálása.
Miért, mi más oka lehet annak, hogy miről beszélnek és hogyan beszélnek róla, hogy miről hallgatnak, és miért?
Lehet, hogy a legegyszerűbb lenne elhagyni a Berlinale legfölöslegesebb elemét: a filmeket. Gyűljenek össze a woke színészek és a rendezők, emeljék fel a fordított palesztin zászlót, és tartsanak Két Perc Izrael-gyűlöletet (vagy amennyi kell). Utána pedig intézményesen hallgassanak.
Seres László összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 15:03
2020. október 7. - 12:202021. március 5.
- 20:002021. február 12.
