Ma Nyugaton zsidók és számos nem zsidó egyaránt aggodalommal beszél az antiszemitizmusról. Bűnesetek statisztikáiról, felmérések eredményeiről, Izrael megítéléséről vitáznak, és arról a – állítólag kulcsfontosságú – különbségtételről, amely a zsidókkal szembeni ellenségességet próbálja elválasztani a zsidó állammal szembeni ellenségességtől.Óriási szellemi és anyagi erőforrásokat fordítanak mindennek a mérésére. Ezek a viták azonban nagyrészt célt tévesztenek. Valójában egy sokkal sötétebb, kimondatlan kérdés helyettesítői: megtörténhet-e ismét egy holokauszt?
Statisztikák erre nem adhatnak választ. Soha nem is erre tervezték őket. Ugyanígy a közvélemény-kutatások sem, bármilyen precízek is.
Több mint egy évtizednyi, a nyugati társadalmak antiszemitizmusát vizsgáló empirikus kutatás után olyan következtetésre jutottam, amely szélsőségesnek hangzik, de véleményem szerint helytálló: egy újabb zsidók elleni katasztrófa nemcsak lehetséges, hanem egyre valószínűbb is.
Ez nem a régi, klasszikus gyűlölet hirtelen visszatérése miatt van, hanem azért, mert a nyugati társadalmak mély szellemi és politikai átalakuláson mennek keresztül – és ebben a folyamatban a zsidók ismét feláldozhatóvá válnak.
Egy új világi hit születése
A Nyugat jelentős részben elkereszténytelenedett. Az így keletkezett vákuumban egy olyan alternatív hitrendszert épít, amely elég erős ahhoz, hogy értelmet, kohéziót és erkölcsi iránytűt adjon a széttöredezett, sokszínű és önmagában bizonytalan társadalmaknak. Az egyik ilyen hitrendszer a palesztinpártiság.
Ez nem pusztán politikai álláspontként működik, hanem polgári vallásként.
A polgári vallás fogalma nem új. Azokra a közös rítusokra, szimbólumokra és erkölcsi narratívákra utal, amelyek akkor tartanak össze egy nemzetet, amikor a hagyományos vallás meggyengül. Ami új, az a tartalom. A palesztinpártiság egy egyszerű erkölcsi világképet kínál – áldozat és elnyomó, ártatlanság és bűn –,
pont akkor, amikor a nyugati társadalmak képtelennek érzik magukat arra, hogy a hovatartozás és a tekintély régi határvonalait fenntartsák.
Ez több olyan jelenséget is megmagyaráz, amelyek egyébként érthetetlennek tűnnének.
Először is: a gázai háborúval kapcsolatos tüntetések gyorsaságát és intenzitását. 2023. október 7-e után napokon belül – még mielőtt a háború érdemben kibontakozott volna, mielőtt áldozatszámokra lehetett volna hivatkozni – százezrek vonultak utcára Nagy-Britanniában és Nyugat-Európában. A jelszavak idővel változtak, de a mozgósítás azonnali és szüntelen volt.
Ez nem spontán felháborodás volt az eseményekre reagálva, sokkal inkább egy ritualizált válaszhoz hasonlított.
Nincs szükség összeesküvés-elméletekre. A mozgósítás mögötti infrastruktúra jól látható és régóta létezik. Sürgőssége nem a Közel-Keletről fakad, hanem Európából. A nyugati társadalmak komoly nehézségekkel küzdenek a nagy létszámú bevándorló közösségek integrációjával, amelyek jelentős része muszlim többségű országokból érkezett, és amelyek számára a palesztin ügy érzelmileg azonnali azonosulási pont. A nemzeti erkölcsi narratívák ehhez az ügyhöz igazítása olcsó módja annak, hogy befogadást, empátiát és közös célt demonstráljanak. Nevezhetjük ezt akár megbékítésnek is; a mélyebb probléma azonban a bizonytalanság.
Azok a társadalmak, amelyek nem bíznak saját értékeikben, vonakodnak fegyelmezni – mert a fegyelmezés közös határvonalat feltételez. Ez a határvonal pedig eltűnt.
Másodszor: a palesztin kérdés elképesztő aránytalansága az európai politikában. Kormányok buknak meg, miniszterek mondanak le, pártok alakulnak, kiskereskedők bojkottálnak Gáza miatt, miközben sokkal nagyobb stratégiai jelentőségű konfliktusok – például Oroszország ukrajnai háborúja – a háttérbe szorulnak. A palesztin zászlók elárasztják a kulturális tereket: utcákat, iskolai adománygyűjtéseket, sőt kocsmák vécéinek belső ajtajait is. Ma már aktív visszahúzódás szükséges ahhoz, hogy valaki elkerülje ezt az üzenetáradatot.
Ez nem nemes univerzalizmus. Ez szelektív erkölcsi lufifújás. Gáza azért „nyerte meg” a nyugati figyelemért folyó versenyt, mert belső funkciót tölt be. Izrael végső bűnösként, a palesztinok pedig végső áldozatként való ábrázolása illeszkedik mind az újonnan érkezett közösségek érzékenységéhez, amelyek integrációját létfontosságúnak tartják, mind a progresszív mozgalmakhoz, amelyek saját társadalmaikban rasszizmust és elituralmat látnak. A palesztinpártiság társadalmi harmóniát ígér – vagy legalább annak látszatát.
A jutalom a kohézió; az ár az intellektuális őszinteség.
Harmadszor: az október 7-i atrocitások figyelmen kívül hagyásának, sőt aktív tagadásának széles körű hajlandósága. Ezt gyakran rosszhiszeműséggel vagy manipulációval magyarázzák. Szerintem ennél egyszerűbb dologról van szó. Az erőszak túl idegen, túl zavarba ejtő a mai nyugati érzékenység számára. Nem illeszkedik ahhoz az erkölcsi forgatókönyvhöz, amelyet a palesztinpártiság megkövetel. Ezért tompítani, relativizálni vagy eltüntetni kell. Ez nem a terrorizmus támogatása; ez narratív szükségszerűség.
A polgári vallások – akárcsak a hagyományosak – nem tűrik el azokat a tényeket, amelyek aláássák erkölcsi egyértelműségüket.
Új hit, régi következmények
Végül ott van a legkülönösebb szövetség: a palesztinpártiság képessége arra, hogy alapvetően összeegyeztethetetlen világnézetű csoportokat egyesítsen. A legszembetűnőbb példa az LMBTQ-közösség egyes részeinek lelkes azonosulása a palesztin üggyel. Az ellentmondás nyilvánvaló. Izrael a Közel-Kelet leginkább LMBTQ-barát társadalma; a palesztin és tágabb muszlim társadalmak nem azok. Gázában a homoszexualitás akár halálbüntetéssel is járhat. A szövetség mégis fennmarad.
Ez nem zavarodottság, ez stratégia.
A nyugati társadalmakban az LMBTQ-jogok kulturálisan továbbra is vitatottak, különösen a bevándorló közösségekben. Egy közös erkölcsi ügy felvállalása kevésbe kerül, és jóindulatot épít ott, ahol arra a legnagyobb szükség van – otthon, nem külföldön.
A palesztinpártiság hídként működik, amely lehetővé teszi, hogy össze nem illő csoportok egyetlen erkölcsi zászló alatt éljenek együtt.
Ezeket a jelenségeket összerakva egyetlen következtetés adódik: a Nyugat valódi szellemi válságban van. A nyugati érzékenység ma szekuláris; az iszlám nem vonzó ugyanazért, amiért a kereszténységet elhagyták. A nihilizmus nem képes integrálni a sokféle népességet. Márpedig ezek a társadalmak sokfélék. A nagy nyugat-európai városok fiatal generációiban gyakran 20–40 százalék a muszlim vagy muszlim hátterű lakosság aránya.
Új kötőanyagra van szükség – olyanra, amely érzelmileg erős, erkölcsileg bináris, és kulturális határokon át is érthető.
A palesztinpártiság tökéletesen megfelel erre a szerepre.
A polgári vallásoknak azonban következményeik vannak. Áldozatokat követelnek. Történelmileg a társadalmak úgy stabilizálják magukat, hogy a feszültséget azokra hárítják, akik a legkevésbé képesek ellenállni. A zsidók – számbeli kisebbségként és erősen szimbolikus szereplőkként – mindig sebezhetőek voltak ezekben a pillanatokban. Kevés okunk van azt hinni, hogy ez most másként lesz.
Nem feltétlenül gázkamrákat jósolok. A történelem ritkán ismétli önmagát ilyen pontosan. Sokkal valószínűbb a jogfosztás, a kirekesztés, az informális elűzés és a morális elhagyás. Ahogyan mindig, mindezt az igazságosság és a béke nyelvén fogják megfogalmazni.
A kellemetlen igazság ez: a palesztinpártiság nem a nyugati gyengeség ellenére született meg, hanem éppen amiatt.
És amíg a nyugati társadalmak nem néznek szembe azzal a szellemi ürességgel, amely ezt az új hitet szükségessé tette, addig továbbra is áldozatokat fognak követelni. A zsidók már látták ezt az oltárt.
A cikk szerzője, Dr. Daniel Staetsky demográfiai és statisztikai szakértő, az angliai Cambridge-ben dolgozik. Az írás az Algemeiner hasábjain jelent meg.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 12:01
2020. január 21. - 09:192020. november 30.
- 09:00
2025. december 6.
