A hidegháború történetében talán az egyik legösszetettebb és legizgalmasabb epizód az 1956-os szuezi válság, ahol Hruscsov még az atombomba bevetését is belengette. Érthető, hogy a mi forradalmunk miatt kevesebb figyelmet fordítunk erre az eseményre, úgyhogy itt az ideje, hogy megnézzük mi is történt pontosan Szuezben? Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
Az első részben a komplex közel-keleti részre fókuszálunk, míg a másodikban konkrétan Izraelre, mert lett belőle tanulság bőven.
Honnan kezdődött minden? Aki egy kicsit is figyel tudhatja, hogy a konfliktusok nem a kitörésük pillanatában keletkeznek, hanem sok-sok év prológusa után robbannak a világ arcába.
Az előjáték első lépése pedig Moszadek akciója volt, aki államosította az iráni olajkitermelést, csakhogy ez az USA szövetségesei, elsősorban a brit gazdaság összeomlásával járt volna, így a CIA gyorsan megpuccsolta az öreg Mosszit. Nasszer pedig résen volt. Jól ismerte ezeket az államcsínyeket, hiszen a CIA tette el az útjából Farúk királyt is a „Dagadt F@szfej Projekt” nevezetű akcióval, és nyitotta meg a lehetőséget Gamal Abden-Nasszer előtt.
A második felvonás, ami felbőszítette főhősünket egy nyílt Egyiptom ellenes brit, iráni, pakisztáni, török és iraki szövetség volt, Bagdadi-paktum néven, ami akadályozta az arab egység megvalósításának tervében. A bulit az Egyesült Államok pénzelte, hogy megőrizze befolyását Ázsia szívében és megossza az ilyen Moszadek és Nasszer féléket.
A harmadik pedig az a pofátlanság, hogy az USA ígérete ellenére megvonta az Asszuáni-gát építéséhez szükséges pénzforrást. Miért? Mert a kongresszus tagjai aggódtak, hogy a duzzasztógát létesítése nyomán fellendül az egyiptomi gyapottermelés, ami érzékenyen érinthette volna az amerikai termelőket.
Nasszer végül lépésekre szánta el magát. Először is a Szovjetunióhoz fordult fegyverért, másodszor pedig államosította a Szuezi-csatornát. Harold Macmillan, brit pénzügyminiszter szerint ez a lezárás egy dominót indíthatott volna el a Közel-Keleten, mint a levantei csővezeték elzárását, a Perzsa-öböl fellázadását, az olajtermelés leállítását, ami alapjaiban rengethette volna meg a nyugati-gazdaságot az olajárak és az alapvető árucikkek brutális emelkedésével, a munkanélküliség megugrásával, a belpolitikai stabilitás megingásával, a brit sterlingblokk széthullásával, a katonai védelem fedezéséhez szükséges források elapadásával és a kommunista ellenség megerősödésével. Szóval nem babra ment a játék.
A Szovjetuniót sem hagyta érzéketlenül a dolog, hiszen Szuez kiiktatásával 12 ezer kilométeres kerülőt kellett volna megtenniük Afrika körül a fekete-tengeri kikötőkig. Az USA éberen vizslatta, amint Moszkva a legfontosabb árucikkeket a transzázsiai vasútvonalakra irányította át.
A britek, hogy megvédjék önmagukat a széthullástól először a Nemzetközi Valutaalaphoz fordultak segítségért, de már akkor sem működtek ezek az internacionális teátrumok és elutasították a kérvényt. Így Angliának sem maradt sok választása. Meggyőzte a francia és az izraeli kormányt, akiknek szintén a begyében volt ez az alexandriai gengszter, hogy foglalják el a Szuezi-csatornát és katonailag kényszerítsék térdre Kairót. Sőt Anthony Eden, brit miniszterelnök még attól a kijelentéstől sem riadt vissza, hogy holtan szeretné látni Nasszert.
Megkezdődtek tehát, a Washington tudtán kívüli titkos találkozók és a terveknek megfelelően a csapatösszevonások az izraeli-egyiptomi határ mentén.
Bár a jelek egyértelműek voltak, a CIA benézte a dolgot így a katonai invázió többé-kevésbé váratlanul érte Eisenhowert.
Ekkora már Hruscsov is előkerült és egy Bulgagyinnal küldetett jegyzékben az atomfegyver bevetésével fenyegette meg a briteket, a franciákat és az izraelieket. Vélhetően mindez csak blöff volt, főleg annak tudatában, hogy az akkori szovjet atomfegyverkezés meglehetősen le volt maradva az amerikaiétól. Azonban, ha ezzel sikerült volna megfutamítani a piramisok árnyékából a három cselszövőt igencsak megnőtt volna az ázsiója a Közel-Keleten, de ezt végül az USA érte el.
Eisenhowernek pedig választania kellett az egyre csökkenő befolyású nyugati szövetségesei és az arab világ között főleg úgy, hogy ő is, mint most Biden az amerikai választás finisével volt elfoglalva.
És az olajárak mindig érzékenyen érintik az amerikai szavazóurnákat.
Szóval nem akart balhét, így az utóbbit választotta, kiparancsolt mindenkit Egyiptomból, Nasszer pedig besöpörte magának a dicsőséget, amivel a népszerűsége, az arab nacionalizmus és az arab egység eszméje az egekbe szökött. Az arab világ ünnepelt, ám a diadalmenet nem tartott sokáig.
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
Ezt a cikket szerkesztőségünk az ünnep előtt készítette, és előre időzítve jelent meg az oldalon.