Röviddel az 1967-es hatnapos háború után az ENSZ kikérte a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának (ICRC), egy svájci magánszervezetnek, amely a negyedik genfi egyezmény hivatalos őrzője – véleményét az Izrael által meghódított területek, köztük a Jordán folyó menti Ciszjordánia néven ismert Júdea és Szamária jogi státuszáról. A Vöröskereszt egyoldalúan úgy döntött, hogy Izrael megsértette a nemzetközi jogot (pontosabban a genfi egyezményt), és a vitatott területeket megszállt palesztin területnek nyilvánította. Ezt a döntést a nemzetközi közösség jogként fogadta el. A bizottság döntésének alapja azonban titkos volt és az is maradt – mint oly sok minden Svájcban.
Az ICRC később azt állította, hogy döntése az 1907-es Hágai Szabályzaton alapult, különösen a 42. cikkelyen, amely a megszállást definiálja. Döntésében azonban teljesen figyelmen kívül hagyja a 43. cikket, amely kimondja, hogy megszállásról akkor van szó, ha „a törvényes hatalom tekintélye… a megszálló kezébe kerül(het)…”.
Ugyanakkor mivel sem Jordánia, sem Egyiptom nem volt szuverén legitim hatalom a területeken, Izrael követelései nem voltak és ma sem jogellenesek.
Valójában a nemzetközi közösség korábbi döntései, például az 1920-as San Remó-i konferencia, amely támogatta a „zsidó nemzeti otthon” gondolatát a Szentföldön, igazolják Izrael követeléseit.
Fontos megjegyezni, hogy palesztin állam a területen akkoriban sem létezett, sőt soha nem is volt.
A „megszállás” kérdése
A „megszállás” kérdése a Hágai Szabályzatban és a genfi egyezményben az államokra vonatkozik, nem pedig a „palesztinokra”. Az ICRC soha nem alkalmazta kritériumait más „vitatott területre”. Mégis, az ENSZ-ben betöltött különleges „megfigyelői” státusza miatt a bizottságot tekintik tekintélynek abban a kérdésben, hogy mi számít megszállásnak és nemzetközi jognak.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1967-ben hozott 242. határozata „a közelmúltbeli konfliktus során megszállt területekre” hivatkozik, de nem határozza meg, hogy melyek ezek a területek, vagy hogy kikhez tartoznak.
A határozatban sehol sem szerepel a „palesztin” kifejezés. Később az ENSZ határozatai elfogadták az ICRC értelmezését, és „a palesztin és más arab területekre” hivatkoztak.
A bizottsági határozatoknak tehát nincs jogállása; és nem is lehet elfogadni őket, amíg az archívumuk titkos marad.
Izrael állításainak alapjait Edmund Levy, a Legfelsőbb Bíróság volt bírája és mások tanulmányában alaposan megvizsgálták, de a nemzetközi közösség figyelmen kívül hagyta őket.
Az ICRC döntései eltorzították Izrael a területekre vonatkozó jogos követeléseinek kérdését, és Izrael elítélésére használják őket.
A bizottság célja az volt, hogy megtagadja Izrael igényeit a zsidó nép történelmi központi területére, azáltal, hogy vitatott kérdéseket támogat: a palesztin önrendelkezési jogot; egy palesztin államot; a kétállami megoldást; és „a megszállás befejezését”.
Sajnos a Munkapárt vezette izraeli kormány bűnrészes volt, amikor beleegyezett az oslói megállapodásokba, amelyek legitimálták a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ), majd Ehud Barak és Ehud Olmert miniszterelnökök alatt szinte mindent felajánlott, amit a terrorszervezet követelt, beleértve az 1949-es fegyverszüneti vonalakon alapuló kivonulást, cserébe Izrael létjogosultságának elismeréséért.
A PFSZ visszautasította ezt, és folytatta, sőt, megsokszorozta terrortevékenységét Izrael elpusztítására irányuló céljai érdekében tevékenykedett.
Az izraeli kormány még tovább ment, amikor támogatta a PFSZ-t, a Hamászt és más terrorszervezeteket, és megengedte a Hamásznak és az Iszlám Dzsihádnak, hogy elfoglalja Gázát.
Az izraeli vezetők képtelensége, hogy megértsék ezt a fenyegetést, annak ellenére, hogy Irán célja, hogy megbízottakat használjon Izrael megsemmisítésére, szerepet játszik, közvetlen összefüggésben van az ICRC – a nemzetközi közösség által támogatott – Izrael aláásására irányuló erőfeszítéseivel.
Sajnos egyes izraeliek, különösen azok, akik részt vettek az oslói megállapodásokban, támogatják az azonnali tűzszünetet és a Gázai övezet újjáépítését, mint egy jövőbeli terrorista állam alapját.
Az ICRC által a „megszállt palesztin területekn3k” nyilvánítás célja az volt, hogy megakadályozza az izraeli zsidók minden olyan kísérletét, hogy az 1949-es fegyverszüneti vonalakon túl közösségeket építsenek, valamint Izrael és az arab államok közötti bármilyen közeledést. A palesztin államiság támogatása volt a bizottság eszköze annak biztosítására, hogy Izrael folyamatos terrorizmusnak legyen kitéve, és a nemzetközi közösség, különösen az európai országok által rágalmazva legyen.
Nemrégiben az ICRC-t azzal vádolták, hogy olyan embereket alkalmaz, akik gyűlölik a zsidókat és Izraelt; és bűnrészes a Hamász bűncselekményeiben. A bizottság például ott volt az Al Shifa és más kórházakban, amikor október 7-én izraeli túszokat ejtettek, de semmit sem tettek, hogy segítsenek rajtuk, és nem riasztották az izraeli hatóságokat. Az ICRC-t bírálták, amiért nem tett semmit a túszok megsegítésére.
Mivel az ICRC-t a világ vezető humanitárius szervezetének tartják, mindenki elfogadja, hogy a „megszállt palesztin terület” kijelentését legitimnek és véglegesnek tekinti.
Pedig egyik sem igaz.
A szerző, Moshe Dann, történész és újságíró, fenti cikke a The Jerusalem Postban jelent meg.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.