A Financial Times, minősített NATO forrásokra hivatkozva, arról számol be, hogy a NATO kelet- illetve közép-európai szárnyának légvédelme a szükséges képesség 5, azaz öt százalékát képes csak biztosítani. Helyezzük egy pillanatra perspektívába a dolgot — írja közösségi oldalán Robert C. Castel, lapunk főmunkatársa.
Hogyan éreznénk magunkat egy olyan gépkocsiban, aminek a biztonsági övei és a légzsákjai csupán az esetek 5%-ban védenek meg bennünket? Vagy egy olyan egészségügyi biztosítás birtokában, amelyik az esetek öt százalékát fedi csak le?
Erre persze azt lehet mondani, hogy mindez nem probléma, mert a NATO a világ legerősebb katonai hatalma és egyetlen potenciális ellenfelünk sem rendelkezik a miénkhez hasonló képességekkel.
Ezzel a fajta érveléssel azonban van néhány kisebb probléma.
Az első például az, hogy bizonyítottan nem működik.
Pusztán a képességekből kiindulva, az utóbbi évtizedek katonai agresszióinak a döntő többsége teljesen abszurdnak tűnik. Milyen esélye volt 2006-ban a Hezbollahnak, vagy 2023-ban a Hamasznak Izraellel szemben? Milyen esélye van ma a hútiknak az USA és a szövetségesei ellen?
Egy másik kísérlet a probléma ellegyintésére úgy szólna, hogy a nukleáris arzenálok és a rájuk épülő kölcsönösen biztosított elrettentés elve miatt bármiféle konfliktus a NATO és Oroszország között elképzelhetetlen.
Kivéve, hogy 2022 óta mindent megtettünk, hogy ezt, a hidegháború alatt nagy gonddal kiépített és a túlélésünket biztosító “tűzfalat”, meggyengítsük és lassan lebontsuk.
Miért gondoljuk azt, hogy a hatalmi tömbök közötti konfliktus tabujának a szalámiját csak az egyik végéről lehet szeletelni? Valójában a másik fél is már igen régóta szeleteli a szalámi másik végét. Egyelőre még csak szabotázs akciókkal, kibertámadásokkal és “gyarmati” háborúkkal
Az orosz-ukrán és a közel-keleti háborúk kitörése a legjobb bizonyítéka annak, hogy a Nyugat kiterjesztett elrettentése meggyengült, és ebből kifolyólag semmi alapunk feltételezni, hogy a közvetlen elrettentés semmilyen csorbát sem szenvedett.
A legnagyobb veszélyt azonban én nem abban látom, hogy holnap reggel matinéban orosz drónok, cirkáló vagy ballisztikus rakéták kezdenek potyogni Közép- és Kelet-Európára.
Még mielőtt a helyzet idáig fajulna, Közép- és Kelet-Európa országai igen hamar abba a csapdahelyzetbe kerülhetnek, amiben a Németországgal szembenálló európai államok találták magukat a múlt század harmincas éveiben.
Akkoriban a legtöbb európai vezető egyetértett abban, hogy az első világháborút követő status quo megváltoztatásán munkálkodó Németországot valamiképp meg kéne állítani. A probléma csupán az volt, hogy ugyanezek a vezetők szilárdan hittek benne, hogy Stanley Baldwin szavaival élve “a bombázó repülőgép mindig át fog törni”. A német konvencionális elrettentés sikerét nem a Luftwaffe objektív ereje vagy Európa objektív gyengesége biztosította, hanem a percepció, hogy a kontinens városai védtelenek a teuton bombázókkal szemben. A hitleri Németország ez alatt az elrettentőernyő alatt fegyverkezett újra és építette ki azt a hadigépezetet, ami 1939-ben legázolta Európát.
Miközben a kölcsönös nukleáris elrettentés hatékonyan semlegesítheti a két tömb tömegpusztító arzenálját, a kriptoháborúból egyre inkább nyílt konfliktussá váló nyugati-orosz szembenállás igen könnyen egy a fentihez hasonló forgatókönyv kialakulásához vezethet.
Szíria, Libanon és Gáza példája bizonyítja, hogy mi történik azzal, aki nem tudja megvédeni a légterét. Izrael példája pedig azt bizonyítja, hogy még a világ talán leghatékonyabb légvédelmi rendszere sem teljesen “vízhatlan”.
Hány “sajnálatos tévedésre”, “technikai bakira” stb. lesz szükség, ameddig Közép- és Kelet-Európai politikai vezetői megértik, hogy NATO ide, atomarzenál oda, a légterük szinte teljesen védtelen egy keletről jövő konvencionális fenyegetés ellen? Ha nem következik be drámai változás ezen a téren, akkor a gyengeség árát a külpolitikai mozgástér leszűkülésében és a szuverenitás jelentős csorbulásában kell majd megfizetni.
Az európai vezetők válasza erre a fenyegetésre vegyes, mint a koldusfohász.
A gyakorlati érzékkel és józan paraszti ésszel megáldottak már évek óta azon munkálkodnak, hogy az országuk légvédelmét a képességekhez mérten megerősítsék. Ezek a lokális légvédelmi rendszerek aztán az alapköveit képezhetik egy, az észak-amerikaihoz hasonló, integrált kontinentális légvédelmi rendszernek.
Ezzel szemben a fantaszták grandiózus terveket vetnek papírra, miközben azon vitatkoznak, hogy politikailag korrekt dolog-e Izraelből beszerezni a légvédelmi rendszerek egy részét. A probléma ezekkel a nagyszabású tervekkel, csupán az hogy a méretüknél fogva nehezen férnek ki a tárgyalóterem ajtaján. És mit ér ez a papírlégvédelem, ha a végtelenített megbeszélések kávészüneteiben a fantaszták az utolsó megvédő légvédelmi eszközeiket is sietve Ukrajnába küldik, a pusztulásba?