A békeépítés nem jó üzlet

A háborúkat övező számtalan mítosz egyike az, hogy milyen jó üzlet a győztes országok számára az elpusztult területek újjáépítése. Bár az orosz-ukrán háború vége még beláthatatlan messzeségben van, ez a narratíva mégis egyre gyakrabban előkerül itthon is. Pedig közel sem igaz, hiszen amennyiben a békeépítés akkora üzlet lenne, akkor virágzó országokat és társadalmakat kellene találnunk Kongóban, Maliban, Koszovóban, Nicaraguában. Irakban, Afganisztánban vagy éppen Haitiben.

Például 2001-ben is már minden „jól értesült” tudta, hogy az USA gazdasági célok miatt támadta meg a tálib rendszert, hogy az afgán nyersanyagok kitermelésével óriási üzleti haszonra tegyen szert. Nem tett (és nem is volt ez a cél). Hiszen ugyan reálértéken számítva még a II. világháború utáni európai újjáépítésre szánt összegnél is többet költött 20 év alatt Afganisztánban, mégis egy káoszban lévő, semmilyen üzleti lehetőséggel nem kecsegtető országot hagyott maga után. Az egész háború óriási mínusz volt az amerikai társadalom számára (mint ahogy 10 évvel korábban a szovjetek számára is), plusz emellett még az amerikai haderő fejlesztését is megakasztotta, és vakvágányra terelte. (Pedig az amerikaiaknak az üzlethez azért elég jó érzékük van.)

Persze lehet azt állítani, hogy a békeépítés akkor üzlet, ha az adott ország nem vesz részt a konfliktusban csak az újjáépítésben, de ezt a tételt is cáfolják az USA, Európa vagy Kína érdekszférájába eső, folyamatosan kiújuló konfliktussal küzdő területek.

Hogy az újjáépítés miért nem üzlet, azt nagyon könnyű matematikailag levezetni, azonban mielőtt ezt megtennénk, tisztázzuk, hogy mit is jelent a békeépítés, milyen alapvető folyamatai vannak egy ország és egy társadalom sikeres újjáépítésének.

Leegyszerűsítve a békeépítés olyan tevékenységek összessége, amely képes olyan szebb jövőképet felmutatni a társadalom számára, amely érdekelté teszi az embereket a konfliktus végleges lezárására.

Így a kiváltó okok kezelésével és megszűntetésével elkerülhető a konfliktus újbóli fellángolása. A békeépítés ebből adódóan magában hordozza a fizikai biztonság fenntartását (békefenntartás, köz- és rendvédelem, ), a politikai stabilitás és pluarizmus, valamint előbb átmeneti, majd tartós jogrendszer – beleértve az igazságszolgáltatás – megteremtését, az államigazgatás felépítését és működtetését, a gazdaság beindítását, a traumák kezelését, a felek közötti párbeszéd és megértés kialakítását, valamint a fejlődés olyan alapfeltételeinek megteremtését, mint az oktatás, egészségügy, infrastruktúra.

Ezeket a területeket együttesen kell fejleszteni, mert ha bármelyik dimenzió is kimarad, akkor az önmagában visszaránthatja az országot a konfliktusba, és az összes többi területre fordított erőforrás kárba vész. Mindehhez rengeteg erőforrás kell: munkaerő, tőke, vállalkozó kedv, technológia és tudás.

Minden, amiből a konfliktusövezetben jellemzően súlyos hiány van.

Amennyiben például a tőkét vizsgáljuk, már önmagában a fizikai környezet (infrastruktúra, lakóépületek, termelő és szolgáltató üzemek) újjáépítése irdatlan sok forrást igényel, nem beszélve a még sokkal drágább békefenntartási, oktatási, egészségügyi, államigazgatási stb. kérdésekről. Belföldi tőkeforrások ezekre általában nem, vagy csak nagyon korlátozottan állnak rendelkezésre, hiszen a belső megtakarítások a konfliktus során elfogynak, vagy jellemzően kimenekítik azokat az országból.

Ráadásul az állami kiadásokat elvonja az, hogy posztkonfliktusos helyzetben lévő ország nagy valószínűséggel bevételeihez képest aránytalanul magas összeget költ hadereje fenntartására. (Dél-Szudán esetében például a függetlenné válás idején ez 40%-a volt a teljes költségvetési kiadásnak.) A lakosságnak szintén nincsen megtakarítása, vagy ha van is, az inaktív eszközökben (készpénz, vagyontárgyak) pihen. Hiszen gondoljunk bele, ki fektet be közép vagy hosszú távon megtérülő termelő eszközökbe egy olyan országban, ahol azt szokta meg, hogy nincs jog- és vagyonbiztonság, azaz bármikor jöhet egy hadúr, egy oligarcha, aki elveheti az eszközét, vagy az állam bármikor államosíthatja azt, esetleg odaadhatja egy általa favorizált csoportnak, vagy éppen a fegyveres konfliktus során megrongálódhat, megsemmisülhet? Senki.

Éppen ebből kifolyólag a békeépítés egyik legnagyobb akadály a tőkehiány mellett maga a nagyon alacsony vállalkozói kedv, amely következtében nem jönnek létre – még külső forrás rendelkezésre állása esetén sem – azok a belföldi vállalkozás tömegek, amelyek a minimálisnál nagyobb kockázatot vállalva a minimálisnál nagyobb hozzáadott értéket (jövedelmet) teremtenének, és így képesek lennének berúgni a gazdaság motorját.

Azonban jellemzően külső forrás sem áll rendelkezésre a gazdaság beindításához. És ennek is megvannak a maga törvényszerű okai. Ugyanis a tőke 3 féle módon érkezhetne külső forrásokból: magántőke vállalati beruházások formájában, közadakozásból származó tőke nem kormányzati szerveken (pl.: ENSZ, Világbank) keresztül, illetve külföldi államok támogatása transzferek vagy beruházások formájában. (Ezek mellett nagy segítséget jelenthetnek különböző mikrohitelezéssel is foglalkozó pénzügyi szervezetek, bankok megjelenése.)

Kezdjük azzal, hogy magántőke eleve nem fog a hosszú távú, tartós gazdasági fejlődés szempontjából elengedhetetlen infrastruktúra-, oktatás-, egészségügy-fejlesztésbe, illetve konfliktuskezelésbe, traumafeloldásba beruházni, mert ezek olyan területek, amelyek még fejlett, stabil országokban is hosszú távú, nagy kockázatú befektetésnek számítanak, amelyek megtérülése sokszor nem is mikro-, hanem makroszinten mérhető (pl.: nemzeti versenyképesség-javulás).

Azonban kecsegtető üzleti lehetőségek sem nagyon vannak egy posztkonfliktusos országban, amelynek oka sokszor magában a posztkonfliktusos helyzetben keresendő. Sokféle kockázat áll fenn egy ilyen szituációban: kiújulhat a konfliktus; a képlékeny gazdasági és politikai rend egy államosító gazdaságpolitikában szilárdulhat meg; az információ-hiányos helyzet miatt rengeteg olyan rejtett költség (nem ismert vagy újonnan meghozott formális vagy informális, jogi vagy társadalmi szabályok, korrupció, extra biztonsági költségek stb.) merülhet fel a beruházás kapcsán, amely kétségessé teszi megtérülését. Emellett az információ-hiányos és képlékeny, gyorsan változó helyzet szinte lehetetlenné teszi a hosszú távú tervezhetőséget, ami pedig minden beruházásnak az alapja.

Valamint nagyon gyorsan változhat az üzleti környezet szinte minden eleme.

További kockázatokat jelent, hogy a békeépítés folyamatában mindig vannak ellenérdekelt szereplők, akik az alacsony intenzitású konfliktus, a képlékeny helyzet, a gyenge államhatalom fenntartásában érdekeltek.

Ők a hadurak, oligarchák, csempészek, különböző bűnözői csoportok, de adott esetben a hivatalos állami fegyveres szervezetek vezetői és tagjai is idetartozhatnak.

Ők hatalmukat és befolyásukat, sokszor jövedelmüket vesztenék el a konfliktus végleges lezárásával, a helyzet normalizálódásával. Ezért a nemzetközi tőkebefektetések destabilizálását (támadások, túszejtések, szabotázsok vagy egyszerűen a normál működés valamilyen módon történő akadályozása stb.) a képlékeny szituáció fenntartására használhatják fel. Ez újabb biztonsági kockázatokat jelent a tőkebefektetők számára.

Az előzőekben felsorolt kockázatokat csak nagyon magas jövedelmezőségi, megtérülési ráta ellensúlyozná, azonban egy békeépítési szituációban, ahol a jelentős értéket képviselő üzemek és az infrastruktúra romokban, s a képzett munkaerő nagy része elhagyta az országot (hiszen ők általában képesek máshol is munkát találni), nem igen találni ilyen befektetési lehetőségeket.

(Kivételt bizonyos ritka vagy értékes természeti erőforrások megléte jelenthet, s ugyan ezen a területeken általában meg is jelenik a nemzetközi tőke, azonban egy-egy ilyen természeti kincs alacsony hozzáadott-értékű kiaknázása nem indítja el az országot, a gazdaságot és a társadalmat a tartós fejlődés útján. Ez csak egy-két nagyobb cégnek jelent üzletet.)

Ha úgy nézzük, a tőkebefektetések révén elinduló prosperálás közjószágnak tekinthető, hiszen a növekvő gazdasági teljesítményből, a megszilárduló békéből a társadalom minden tagja (igazából hosszú távon még az előbb felsorolt ellenérdekelt csoportok is) részesül, miközben az árat, azaz a tőke befektetését nem nekik kell viselniük. Márpedig köztudott, hogy egy közjószág esetében mindig az lesz az egyik probléma, hogy ki finanszírozza a létrehozását.

Jelen esetben a közjószág (a prosperálás) létrehozásának az ára a tőke befektetése magas kockázatú és alacsony jövedelmezőségű beruházásokba. Mivel belső tőke nincs elég, ezért ezt az árat a külföldi vállalatoknak kellene megfizetni.

A vállalatok azonban nem nonprofit szereplők, és a vállalati szektor tagjai nem fogják felvállalni a közjószág létrehozásának finanszírozását.

Azt mondják, ez nem az ő feladatuk (az ő kötelességük a tulajdonosaik pénzének minél jövedelmezőbb felhasználása), ezt oldja meg az ország maga vagy a nemzetközi intézmények, szupranacionális szervezetek, NGO-k, nagyhatalmak. A vállalatok csak akkor jelennek majd meg tömegesen tőkebefektetéseikkel, ha a helyzet véglegesen normalizálódott.

Azonban közösségi, közakadozásból származó tőketranszfert nem kap eleget egy posztkonfliktusos gazdaság külföldről, mert a nemzetközi közösség (a társadalmak) általában hajlandó a lakosság szükséglet-kielégítését támogatni (értendő ezalatt, hogy az éhező gyermekek látványa azért kinyitja a pénztárcákat az önzetlenebb társadalmakban), de már nem hajlandó vállalatok újraindulását finanszírozni. Más egy emberen és más egy vállalaton segíteni. A profit szó mindig elriasztó.

Ráadásul nem tudni, hogy kinek milyen vállalatáról van szó, benne van az emberekben a félsz, hogy az általuk adott támogatás, nem-e egy korábbi hadúr vállalkozását fogja segíteni. Hiszen a konfliktus utáni békeépítésben a vezetők jelentős része mindig a konfliktus időszakának vezetőiből kerül ki. Így a szupranacionális intézmények (ENSZ és társai) számára sosem áll elegendő forrás rendelkezésre egy lerombolt ország gazdaságának újraindításához.

A békeépítési költségek finanszírozására a harmadik lehetőség az lenne, ha egyes országok, akár nagyhatalmak, erre fordítanák adófizetőik pénzének egy részét. Ez azonban egyáltalán nem éri meg az államoknak, pláne nem az adófizetőiknek. Nézzünk egy egyszerű példát: egy ország kormánya azon gondolkozik, hogy 1 000 dollár értékű infrastrukturális beruházást hajtson végre saját országában vagy egy újjáépítésre szoruló országban (pl.: Ukrajna).

Amennyiben saját területén költi el ezt az összeget, úgy ennek döntő része – feltételezve, hogy egy viszonylag fejlett országról beszélünk – hazai gazdasági szereplők zsebébe kerül, hiszen hazai cégek fogják elvégezni a munkát, hazai beszállítókkal és munkavállalókkal, döntően hazai alapanyagból. Tegyük fel, hogy azért valamennyi alapanyag- vagy technológia-import szükséges, de akkor is az 1 000 dollárból 900 dollár belföldön marad. Emellett az infrastruktúra fejlesztésnek gazdasági katalizátor hatása is van (pl.: gyorsabb, olcsóbb szállítási és kommunikációs lehetőségek, új piacok vagy munkavállaók elérése, új technológiák alkalmazási lehetőségének megteremtése stb.). Legyen mondjuk 0,2-szeres ez a multiplikátor hatás.

Így 1 000 dollár infrastruktúra-beruházás további 200 dollár plusz gazdasági teljesítményt eredményez. Így összesen 1 200 dollár keletkezik, amiből ha levonjuk a 100 dollár importot, akkor is 1100 dollár az országban marad.

Ezzel szemben amennyiben külföldön, egy posztkonfliktusos országban költi infrastruktúra-fejlesztésre ezt az 1 000 dollárt, ennek töredéke kerül vissza a hazai gazdasági szereplőkhöz, így az adófizetőkhöz.

Kezdjük azzal, hogy az újjáépítésre szánt minden egyes 1 000 dollár mellé legalább újabb 1 000-et rá kell szánni a békeépítés egyéb, korábban felsorolt feladatainak finanszírozására (békefenntartás, államigazgatás kiépítés, konfliktusfeloldás stb.), de ettől most tekintsünk el a példában, és feltételezzük azt (ami amúgy – mint fentebb láttuk – nem igaz), hogy ezt más nemzetközi szereplők állják. Azonban még így is az 1 000 dollár beruházási költségből eleve legalább 200 dollár úgy nevezett holtteher-veszteségként elvész az olyan korábban részletezett rejtett költségek képében, mint a korrupciós kiadások, a magas biztonsági költségek, az alacsony gazdasági hatékonyság, a helyismeret hiányából eredő problémák vagy éppen a túlárazott helyi beszállítók magas költsége. (Ez utóbbi az alacsony vállalkozói kedv következménye.

A kevés vállalkozás miatt nincs árleszorító verseny a piacokon, jellemzően a hadurak, oligarchák rendelkeznek csak komolyabb cégekkel, így azokat kell, sőt, sok esetben úgymond kötelező is, ha nem akarunk bürokratikus vagy fizikai szabotázsokkal küzdeni, megbízni a munkák egy részével eléggé lefölöző árakat kifizetve.

Ebből adódik az, hogy például Irakban egy útépítés gyakorta drágább, mint Svájcban.

A maradék 800 dollárból még ki kell fizetni a helyi beszállítókat, a jellemzően helyi fizikai munkásokat (mert őket sokkal drágább lenne a világ másik végéről reptetni), illetve a szintén helyi vagy regionális import anyagokat, szolgáltatásokat. Így hiába bíz is meg a finanszírozó kormány a beruházáshoz egy saját országából származó céget, mint fővállalkozót, az 1 000 dollárból már nagyon jónak számít, ha 200-300 dollár visszajön.

Sokan ilyenkor azzal érvelnek, hogy a kormányok által megfinanszírozott beruházások utat nyitnak az adott országból érkező további vállalkozások számára. Ez igaz volt mondjuk a II. világháború után, amikor az amerikaiak által megfinanszírozott európai és japán békeépítés során beinduló gazdasági prosperálásból az európai és japán vállalkozók és háztartások amerikai termékeket vettek, rengeteg új üzleti lehetőséget generálva az amerikai vállalkozások számára.

De ez azért volt így, mert akkoriban egyszerűen nem volt más termék a piacon, hiszen a világ összes többi gazdasága vagy romokban volt (Európa, Ázsia) vagy elmaradottságban (Afrika, Latin-Amerika). Ma semmi nem garatálja, hogy az ukrán állampolgár annak az országnak a termékét fogja venni, amelyik többet ruház be az ország újjáépítésére, és nem indiai, olasz, brazil vagy svéd terméket rendel az amazonon vagy az alibabán keresztül. A mai globalizált világban a választási lehetőségek még egy elmaradottabb országban is végtelenek, így hiába költ egy kormány rengeteget egy másik ország újjáépítésére, monopolizálni az üzleti lehetőségeket rég nem tudja. (Ráadásul, ahogy fentebb írtuk, a vállalatok eleve nem nagyon fognak tódulni egy posztkonfliktusos országba, mert beruházásaikra szánt tőkéjüket sokkal nagyobb haszonnal és kisebb kockázattal tudják elkölteni egy kiszámíthatóbb üzleti környezettel rendelkező területen.) Azért persze valamennyi üzleti katalizátor hatás így is jelentkezik (például a megszerzett helyismeret, kapcsolati rendszer stb. kapcsán).

A példánkban legyen mondjuk ennek a szorzója 0,1-0,2, ami egy nagyon optimista szám, és csak a világ legnagyobb hatalmaira lehet igaz, amelyek vállalkozói rengeteg különböző tevékenységgel lehetnek képesek megjelenni az újjáépítendő országban. Ebben az esetben 1 000 dollár tőkebefektetés további 100-200 dollár üzletet generál a befektető ország számára. Így végül az 1000 dollár elköltéséből legoptimistább esetben is csak 300-500 dollár forog vissza a befektetést finanszírozó kormány gazdaságába, ami fele sincs annak az értéknek, mintha otthon költötte volna el ezt az összeget.

És mindenhol lenne belföldön is helye az újjáépítésre szánt összegeknek. Például az USA-ban a 2010-es évek végén a becslések szerint 3 billió dollár (azaz 3 000 000 000 000 dollár) infrastruktúra beruházás hiányzott a gazdaságból. Ez azóta csak nőtt. Kínában eközben a világon messze a legmagasabb az ipari balesetben elhunytak száma, és még mindig elképesztően sok halált és betegséget okoz a városok borzalmas minőségű levegője, szóval ott is bőven lenne helye bármekkora összegnek. (Még akkor is, ha az olyan autokratikus rendszerek, mint a kínai, könnyebben túllépnek adófizetőik valós igényén a közpénzek elköltése során.)

Ebből a rövid össszefoglalóból is jól látszik, hogy a békeépítés se a magán szférának se az államoknak nem éri meg.

És ebből adódik a békeépítés 22-es csapdája azaz, hogy béke nélkül nincsen üzlet, de üzlet nélkül nincsen béke, azaz a gazdasági teljesítmény és az életszínvonal fellendítése nélkül aligha zárható le sikeresen egy konfliktus, és aligha születhet tartós béke, azonban a konfliktus lezárása és a tartós béke megteremtése nélkül aligha lendül fel az üzleti élet, aligha nő a gazdasági teljesítmény és az életszínvonal.

Ezt a logikai összefüggést nem csak matematikailag lehetetlen megoldani, de gyakorlati tapasztalatok is azt mutatják, hogy a békeépítés legtöbbször azon bukik el, hogy gazdaság motorját nem sikerül beindítani, mert az újjáépítés egyszerűen nem jó üzlet.

A szerző százados, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző karának egyetemi docense.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.