120 évvel ezelőtt, 1902. november 24-én született a magyar színjátszás felejthetetlen alakja, Latabár Kálmán. A 20. század egyik legnagyobb komikusa sokgenerációs színészcsaládban született, számára a színpad maga az élet volt. Védjegye volt a humor, a vidámság és a kedvesség, egész életét végigkísérte embersége és a humánumba vetett hite.
Latabár Kálmán 1902. november 24-én Kecskeméten született híres színészdinasztiában: dédapja, Latabár Endre Magyarország egyik legismertebb színésze, színészpedagógusa és színigazgatója volt.
Az ifjú Kálmán 1921-ben végzett Rákosi Szidi színésziskolájában, 1923-ban szerződtette táncos-komikusként a Fővárosi Operettszínház.
1928-1931 között Árpád öccsével külföldön lépett fel zenés artistaszámokkal, a kritikusok már akkor a legnagyobbakhoz, Buster Keatonhoz és Chaplinhez hasonlították őket.
Max Reinhardt Európa fiatal színésznemzedéke legjobbjainak tartotta a testvérpárt, akikre világkarrier várt, ők mégis hazajöttek, mert magyar színészek akartak lenni.
1933. áprilisában a Fővárosi Operettszínház Bolondóra című „burleszkoperettjében” először volt látható a színpadon együtt id. Latabár Árpád és két fia. A kuriózumnak számító debütálásról így emlékezett meg évtizedekkel később a színésztárs, Rátonyi Róbert:
„A két Latabár mindazt, amit tízesztendős artista- és színészi pályafutásuk alatt megtanultak, a rengeteg ötletet, mókát, szédületes táncfigurákat szinte belezsúfolták az előadásba.
Amíg a színpadon voltak, egy pillanatra sem szűnt meg a viharos derültség. Márpedig sokat voltak színpadon.”
Latabár a fővárosi színházakban különböző szerepekre szerződött: fellépett a Budai Színkörben, az Operettszínházban, a Pesti Színházban, a Művész Színházban, a Royal Orfeumban, majd 1945-től haláláig a Fővárosi Operettszínházban játszott.
Bár 1944 tavaszától, a német megszállást követően a budapesti színházak tovább működhettek, a színigazgatókat a „nem kívánatos elemek”, azaz a zsidó származású társulattagok eltávolítására kötelezték.
Annak ellenére, hogy zsidó származású édesanyja már évekkel korábban kikeresztelkedett, és ő maga is rendelkezett mentesítő tanúsítványokkal, mennie kellett.
A már akkor cukorbeteg színész szerencsésen élte túl a vészkorszakot, de rengeteg sorstársához hasonlóan neki is bujdosnia kellett. Inzulinhoz is csak Rátonyi Róberten keresztül jutott, aki számos veszélyt vállalva szerezte be és vitte az életmentő gyógyszert kollégájának és barátjának. Jellemző, hogy a színpadon és a filmvásznon mindig mosolygós és vidám Latyi a rommá lőtt Budapest kellős közepén is azt találgatta, hogy mikor lesz ismét Pesten színjátszás.
Máig emlékezeteset alakított mint Mujkó (Huszka: Gül Baba), Meneláosz (Offenbach: Szép Heléna), Bóni (Kálmán Imre: A csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér), Nyegus (Lehár: A víg özvegy).
Egyéni humorú, kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Népszerűségét csak fokozta méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, akrobatikus „ügyetlensége”.
Minden szerepére úgy készült, mintha első – és egyben utolsó – alkalommal lépne a közönség elé. Méltó folytatója volt a dédapja által elkezdett családi hagyományoknak, az egyetemes színjátszás kiemelkedő alakja lett. Szerette az embereket, és ha komédiázásán felszabadultan nevetnek. Képes volt a legközvetlenebb kapcsolatot megteremteni a nézők millióival.
Mindmáig tartó népszerűsége vasszorgalmának, kivételes művészi fegyelmének, valamint annak köszönhető, hogy egész életében megőrizte emberségét, a humánumba vetett hitét.
A siker soha nem szédítette meg, sőt, felelősségérzetét növelte, mert mindig meg akart felelni a várakozásoknak.
Művészi munkáját 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanebben az évben lett érdemes művész, a kiváló művészi címet 1953-ban kapta. Súlyos cukorbetegségben szenvedett, állapota 1970 elején fordult válságosra, 1970. január 11-én hunyt el Budapesten.
Filmezni 1937-ben kezdett, itt is kamatoztatta egyedülálló tehetségét. Néhány emlékezetes alakítása: Fizessen, nagysád (1937), Egy bolond százat csinál (1942), Egy szoknya, egy nadrág (1942), Mágnás Miska (1948), Fel a fejjel (1954).
Személye beragyogta ezeket a filmeket, időtálló humora még ma is próbára teszi a rekeszizmokat. Az emigráns magyarok is számtalanszor hívták vendégszereplésre, szinte minden földrészen megfordult. Amerikában léggömbbel a kezében lépett a színpadra:
„Hoztam maguknak egy kis pesti levegőt”
– mondta, és kiengedte a lufi tartalmát. A poén ült, de a közönség ezúttal nem a nevetéstől könnyezett.
Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
