Huszonöt éve, 1997. november 22-én hunyt el Kardos G. György József Attila- és Márai Sándor-díjas író, az Avraham Bogatir hét napja című regény szerzője.
Budapesten született 1925. május 10-én. Szeretett volna apja, Kardos István, az Esti Kurír című lap ismert színházi hírlapírója nyomdokaiba lépni, ám a második világháború és a zsidóüldözések hosszabb időre eldöntötték sorsát. Érettségi után a hírhedt bori munkatáborba hurcolták, ahonnan megszökött, csatlakozott a partizánokhoz, majd egy jobb élet reményében Izraelbe ment, ahol katonáskodott is.
Híresen gazdag nyelvtudását a lövészárkokban szerezte, s ez az időszak nyújtotta számára az élmények tárházát későbbi regényeihez.
1951-ben tért haza, s egy ideig kőműves-segédmunkásként kereste kenyerét. Idővel a győri Kisfaludy Színház dramaturgja lett, ahol egy csapat bábművész is dolgozott, akik Pestre visszatérve vitték magukkal kedves dramaturgjukat is. Kardos G. bábszínházi működésének egyik legfontosabb mozzanata Tersánszky Józsi Jenő Misi Mókusának dramatizálása volt. A munka mellett ismert és kedvelt alakja volt a kávéházaknak, ontotta anekdotáit, vicceit, kényszerű utazásainak olykor mulatságos, olykor szívszorító történeteit.
Közben a dramaturgia mellett regényírásba kezdett, és 1968-ban megjelent palesztinai élményeit feldolgozó regénye, az Avraham Bogatir hét napja. A mélyen humánus mű nemcsak itthon aratott sikert, a Frankfurter Allgemeine Zeitung is folytatásokban közölte.
Az akkori magyar irodalomban új hangot megütő regény egyszerűen, ám mégis hatásosan közvetítette, milyen emberi drámák játszódtak a háborús izraeli hétköznapokban.
Kardos G. műve tíz év alatt trilógiává állt össze, 1971-ben elkészült a Hová tűntek a katonák?, majd 1977-ben A történet vége.
A hetvenes évek végén, s a nyolcvanas években is úgy tűnt, hogy a regényíró Kardos G. elhallgatott, írt viszont forgatókönyvet (Mese habbal), s Mészöly Dezsővel a Villon és a többiek című rockmusical szövegkönyvét. Pedig élményanyaga volt bőven, széltében-hosszában mesélte a különböző regénytémákat. Mégis rövid glosszákat, tárcákat írt, amelyeken mindig átsütött az emberség, a derű, a szelíd bölcsesség. Kardos G. lételeme volt a szeretet, amely a nehéz időszakokban is megóvta őt a keserűségtől, a cinizmustól, a pesszimizmustól.
A kilencvenes évek elején nagy meglepetésre ismét regényt írt – igaz, a legenda szerint kiadója naponta küldött futárt lakására az aznapi három füzetlapért. (Kardos G. sajátos írástechnikája is híres volt: a hátán fekve az ágyon, ceruzával írt nagyalakú füzetekbe.) A kis vidéki társulat vegetálásáról szóló ironikus-humoros színházi regény, a Jutalomjáték 1993-ban jelent meg. Hosszabb prózai művet ezután már hiába vártak tőle olvasói, a bori munkatáborban töltött időről szóló regény kéziratlapjait is megsemmisítette. Rövid írásaiból még két kötete jelent meg Csak úgy mesélek, illetve Ez is én vagyok címmel.
Hosszas betegeskedés után 1997. november 22-én halt meg.
Halála előtt állítólag – igazi úriember módjára – még szerelmet vallott feleségének és mindent megköszönt.
Munkásságért 1978-ban József Attila-, 1984-ben Déry Tibor-, 1993-ban Krúdy Gyula-, 1997-ben Márai Sándor-díjat kapott, 1992-ben pedig a MÚOSZ Aranytoll díjával tüntették ki. 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választotta. 2021-ben Budapesten, az Irányi utcában egykori lakhelyének falán felavatták emléktábláját.
Kiemelt kép forrása: Fortepan/Szalay Zoltán
