Milliárdok mentek el az elmúlt években a magyar történelemtudományra, a holokauszt-kutatásban ennek mégsem érezni átütő eredményességét. Mi lehet ennek az oka? Esetleg a szakma személyes ellentétekkel is terhelt szekértábor-jellege? Erről is beszélgettünk a Clio Intézet társ-ügyvezetőjével, akinek új kutatása szerint Auschwitzról az eddigi ismereteknél is többen tudhattak a magyar közigazgatásban. Gellért Ádám munkatársaival a közelmúltban az idei év legtartalmasabb holokauszt-konferenciáját szervezte a magyar származású történész, Randolph L. Braham születésének 100. évfordulója alkalmából. Interjú.
Azt mondta a megnyitó beszédében, hogy rekord létszámban jelentkeztek a konferenciára. Mit jelent ez pontosan?
Nem meghívásos, felkéréses alapon kerestünk előadókat, egy felhívást tettünk közzé, és aki akart, jelentkezhetett. Az absztraktok széles témaköröket fogtak át, s nem nemcsak budapesti vagy nagyvárosi, hanem kisebb települések kutatói is jelentkeztek. Meglepett bennünket, hogy ennyien és ilyen sokfajta témával jelentkeztek. Összesen 24 külsős kutató és öten a Clio Intézettől adtak elő a kétnapos konferencián.
A két nap alatt hogy látta, kik voltak itt a szakmából? Mennyire nevezhető jelentősnek a hazai holokauszt kutatásában az itt megjelent kutatói gárda?
Úgy hirdettük meg a konferenciát, hogy az ne csak a 1944-es eseményeket, hanem előzményeket és a vészkorszak utáni időszakot is átfogja; az oda vezető utat és az utána következő eseményeket is szerettük volna bemutatni.
Megyei levéltárakból, múzeumi gyűjteményekből, pécsi, szegedi, miskolci és budapesti egyetemekről és a Nemzeti Emlékezet Bizottságától is érkeztek kutatók, a paletta tehát eléggé széles.
Az előadók több tudományterületről érkeztek, és sok olyan emberrel megismerkedhettünk, akik nincsenek a szorosan vett holokauszt-kutatás frontvonalában, hanem csak érintőlegesen foglalkoznak a témával, annak társadalmi, lélektani, politikai, kulturális vagy akár gazdasági aspektusaival.
Tudományos rendezvényük meghívója a holokauszt legújabb kutatási eredményeit ígérte. Az előadások szolgáltak-e kimagasló újdonságokkal, akár módszertani vagy tartalmi vonatkozásban?
Olyan friss kutatásokat szerettünk volna bemutatni, amelyek lehetőleg nem voltak még publikálva. Különösen ha már
a konferencia egyik apropója a neves holokauszt-kutató, Randolph L. Braham születésének századik évfordulója volt. Ő is mindig arra helyezte a hangsúlyt, hogy az újszerű eredményeket hozó kutatók kapjanak lehetőséget. Sok kitűnő előadást hallhattunk. Én személy szerint azokat szeretem igazán, amelyek új források alapján, vagy valamilyen újfajta megközelítéssel dolgoznak.
Lugosi András, Budapest Főváros Levéltárának fő levéltárosa például azt a rövid és dicstelen törvényhozási folyamatot követte végig, amely során 1941. nyarán a Képviselőház és a Felsőház kodifikálta a fajgyalázás, tehát a zsidók és nem-zsidók közötti nemi érintkezés tilalmát. Kelbert Krisztina egy eddig ismeretlen memoár bemutatásával elemezte egy apa-fiú kapcsolat alakulását és annal jelentőségét a túlélésért folytatott harcban. De azt is érdekes volt látni, ahogy két előadó – Szabó Krisztián és Tulok Péter – egymástól függetlenül ugyanarról az örmény származású embermentőről, a még mindig csak kevésbé ismert Ara Jeretzianról adtak elő más-más formában. Jelent volt egyébként Jeretzia fia is, a két – eddig egymást nem ismerő – kutató között pedig egyfajta együttműködés is körvonalazódott a panelbeszélgetés során.
De valódi tudományos szenzációval, vagy legalábbis egészen új kutatási eredménnyel meglepték-e a szervezőket?
Nagyon újat mondani ebben a témában akkor lehet, ha valaki olyan dokumentumokkal áll elő, amit még más nem mutatott be, s ezzel új megvilágításba helyez ismert eseményeket. Én mindig ilyen előadásokban reménykedem. Kutatónk, Kosztyó Gyula például arra kereste a választ, hogy pontosan mennyi készpénzt vettek el a kárpátaljai zsidó lakosságtól a gettóba tömörítés előtt. Erről ugyanis rendkívül pontos összesítések készültek, amik ráadásul bekerültek a levéltárba; ő pedig végigment több ezer kimutatáson és összeadogatta az összegeket. Az ilyen precíz fókuszt, az ilyen alaposságot különösen nagyra tartom. De Csapody Tamás történésznek az 1944. október eleji cservenkai tömeggyilkosság áldozatainak exhumálásáról tartott rendkívül átfogó és alapos előadása is kiemelkedően izgalmas volt. Ő is az a kutató, aki időt és energiát nem kímélve jár utána a legapróbb részleteknek, legyen az szerb vagy német levéltárakban.
Az ön előadásának témája sem tűnt szokványosnak.
Valóban.
Először sikerült olyan 1944-es magyar közigazgatási iratokat találni, amelyekből kiderül, hogy már május elején ismert volt a Magyar Királyi Államvasutak és a Magyar Királyi Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztériumi szakemberei számára, hogy a deportáló szerelvények végcélja Auschwitz lesz.
Eddig erről hogy létezik, hogy nem tudtak?
Bármennyire is furcsa, eddig úgy tűnt, hogy minden ilyen iratot megsemmisítettek, megsemmisült vagy leselejtezték, netán valahol lappang. Egy szisztematikus levéltári kutatás eredményeképp találtam meg őket. Az iratok – többek között – a Da. (Deutsche Arbeiter) különvonatok néven futó deportáló szerelvények pénzügyi elszámolásairól szólnak. Hamarosan az összes iratot publikálom a Clio Műhelytanulmányok című kiadványsorozatunkban.
Pritz Pál a Magyar Tudományos Akadémia doktora hozzászólásában többször is szekértáborokról beszélt. Mintha valami belső, szakmai utalást tett volna a hazai történész társadalomra. Mit jelent ez a szekértábor-jelenség?
Mindenhol, minden szakmában vannak szekértáborok, régi-új ellentétek, sérelmek. Szerintem néha a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki, mint szükséges lenne.
De mit jelent ez a holokauszt-kutatásnál?
Ez nagyon összetett választ igényelne és sokszorosan túllépné a konferencia tárgykörét. Pritz Pál sem volt konkrét. Itt volt például Karsai László professzor, aki hozzászólt az elhangzottakhoz több alkalommal is, az egyik tanítványa, Pap Eliza pedig előadóként vett részt a programban. De itt volt ugye a már korábban említett Tulok Péter a Nemzeti Emlékezet Bizottság munkatársa is. Vagyis
azt gondolom, hogy a szekértáborokat meghaladó konferenciát tudtunk létrehozni. Ami a jelenséget általánosságban jellemzi, arra csak azt tudom mondani, hogy ezek többnyire személyes ellentétekkel is terhelt, sokszor többéves viták.
Pont az ön szekciójában mintha ennek láthattuk volna az egyik megnyilvánulását. A bevallottan nem holokauszt-szakértő, de magát történészként definiáló Jeszenszky Géza, az Antall-kormány korábbi külügyminisztere, későbbi nagykövet, előadása után szinte megfagyott a levegő a teremben, amikor Karsai László történész hozzászólásra emelkedett, és Braham professzort idézve egyenesen történelem-hamisítónak nevezte Jeszenszkyt. Hogy kommentálná a külsős szemmel botrányosnak tűnő esetet?
Egészen 1994-ig visszamehetnénk, hogy kibogozzuk ezt a történetet. A vita közismert, a sajtóban vissza lehet keresni, a konferencián ennek a rövidített változatát láthattuk. A vita arról szólt, hogy miként értékelik Horthy 1944. július eleji cselekedeteit és Koszorús Ferencnek, az I. páncélos hadtest vezérkari főnökének „csendőrpuccsban” játszott szerepét. A mostani esetnek új holokauszt-kutatási relevanciája nincsen: minden olyan kérdést, ami most felmerült, már megtárgyalták, és kiderült, hogy Jeszenszky legtöbb érve nem állja meg a helyét.
Ezt értem, de mégis az önök konferenciáján hangzott el a nyilvánosság előtt, ahogy Karsai László történelem-hamisítónak nevezi Jeszenszky Gézát.
Áttétesen, igen.
Braham professzort idézte, aki 2002-ben „történelemhamisító fogásnak” nevezte Jeszenszky egyes állításait. Én személy szerint nem szeretem az ilyen erős jelzőket. Ez az ő magánvéleménye, de úgy érzem, hogy ez itt így inkább egy műbalhénak tűnhetett, a konferencia lényege nem ez volt.
Az előadások között volt egy kerekasztal-beszélgetés is, amelyben megfogalmazták, hogy nagyon sok téma van még a holokauszt-kutatásban, idehaza is rengeteg forrás hozzáférhető, de úgy éreztem, hogy kissé borúlátóan állapították meg, hogy fontos alapművek, hiánypótló monográfiák nem születtek még meg.
Ez sajnos így van, még ha újabban például Veszprémy László Bernát írt is egy összefoglaló munkát az 1944-es magyar közigazgatás szerepével kapcsolatban.
Kovács Tamás, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény (HDKE) korábbi vezetője a kerekasztal-beszélgetésen azt mondta, hogy a HDKE esetében elsődlegesen a pénzhiány volt az oka a kutatások elmaradásának.
Ez könnyen lehet, bár messze nem lehet mindent ezzel magyarázni. A magyar állam a 2014-es holokauszt emlékév során például több milliárd forintot költött el különböző (kutatási- és könyv) projektek finanszírozására. Ugyanakkor a HDKE költségvetésében a kezdetektől fogva nincs megfelelő keret (alap)kutatások finanszírozására.
Az elmúlt 10 évben a magyar történelemtudományra és a tudományos kutatóintézetek finanszírozására elképesztő mennyiségű pénzek, tízmilliárdok mentek el.
Az, hogy egyik intézmény sem érezte úgy, hogy a holokauszttal kéne foglalkoznia, az valószínűleg abból fakad, hogy papíron létezik a HDKE, így mindig lehet rá mutogatni, hogy ez az ő feladatuk (lenne). A HDKE ugyanakkor a dokumentációs és kutatási feladatának nem tesz eleget.
Miből állna mindez?
A kutatás és adatbázis építés nem egy túlontúl pénzigényes műfaj. Nem jelent óriási kiadásokat elmenni a magyar levéltárakba és gyűjteni, katalogizálni, rendszerezni a holokauszt történetével kapcsolatos iratokat. Ezek különben is részben elkészültek, csak szintetizálni, egy központi helyen kéne rendszerezni őket. Ezt jelentené a HDKE nevében szereplő dokumentációs szó.
Nonszensz, hogy van ugyan egy kisebb visszaemlékezés- gyűjtemény, de az, hogy mit tartalmaz, hétpecsétes titok. Még egy nyilvános lista sincs arról, hogy mi van náluk.
Tárgyszavakat lehet megadni a gyűjtemény munkatársainak, akik kiválogatják a lehetséges találatokat egy belső használatra szánt excel táblázatból. Nézzék meg a washingtoni Holokauszt Múzeum (USHMM) vagy a Jad Vasem katalógusait. Azok először is léteznek, tehát ég és föld a különbség.
Nem szabadna, hogy ennyire féloldalasan működjön egy kimondottan a magyar holokauszt dokumentálására létrehozott állami intézmény.
Mindez azonban nem csak a mostani vezetés sara, ugye?
Természetesen nem. Már a holokauszt-kutató Szita Szabolcs, Haraszti György és Botos János fémjelezte korábbi vezetésnél is süket fülekre találtak az ilyesfajta kezdeményezések, pedig többször, több kuratóriumi ülésen is a döntéshozók tudomására lett hozva, hogy az intézmény nem tölti be ezt a feladatát. Ez tehát egy régóta közismert probléma. Nem véletlen, hogy az EHRI (European Holocaust Research Infrastructure) egy idő után megszakította a kapcsolatot a HDKE-vel és a Magyar Zsidó Múzeum lett a partnerintézményük.
Ha lenne egy jól és világos elvek mentén működő nyitott intézmény, akkor a kutatás is felpezsdülhetne.
Hogy érzi, egyáltalán van-e érdeklődés az 1944-es eseményekkel kapcsolatban?
Abszolút. Ez a konferencia is ezt bizonyítja. Még mindig hatalmas az érdeklődés a holokauszt eseményeivel kapcsolatban. Az embereket még mindig nagyon érdekli ez a történet, a vagyonelkobzástól kezdve a tömeggyilkosságokon át minden aspektus.
A további alaposabb kutatásoknak azért is lenne értelme, mert a holokauszton keresztül nagyon sok, akár a jelenig ható társadalmi problémát is meg lehet érteni.
A konferencia megnyitásakor megemlékezett Braham professzorról, akivel kapcsolatban azt mondta, hogy minden magyar holokauszt-kutató az ő gúnyájából nőtt ki. Négy évvel a halála, és száz évvel a születése után milyen most az ő emlékezete a szakmájukban?
Braham munkái önmagukért beszélnek, megkerülhetetlen a szakmában. Persze vannak frissebb és aprólékosabb kutatások is ma már, de bárkivel, aki a témával elkezd foglalkozni, Braham könyvei fognak elsőként szembe jönni. A tudományos munkássága mellett ugyanakkor legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb, a tudományszervezői tevékenysége. Nem csak egy kedélyes és őszinte, de egy nagyon segítőkész ember is volt.
Bármely szakmában ritkaságnak számít, ha az öregebb önzetlenül segíti a fiatal kutatókat – ösztöndíjakkal, konferencia meghívással, vagy csak néhány rögtön megválaszolt email-lel. Halála után nagyon nagy űr keletkezett.
Önnek volt-e személyes kapcsolata vele?
Találkoztunk néhányszor. De nem kellett találkozni ahhoz, hogy kapcsolatba léphessünk vele. Sokat olvasott és mindenkinek ismerte a témával kapcsolatos munkásságát. Többször lehettem az ösztöndíjas kutatója. Csak egy jellemző példa: minden emailre még 90 éves kora fölött is még aznap válaszolt.
Egy óriási kivétel volt azzal, hogy a tudományt mindennél előrébb helyezte és szüntelenül támogatta a fiatalokat – ez pótolhatatlan.
Ha mindent kivonnánk a magyar holokausztkutatásból ami Braham, akkor sokkal-sokkal kevesebb maradna.
Arról tud, hogy valaki esetleg könyvet írna róla?
Úgy tudom, hogy Laczó Ferenc, a Maastrichti Egyetem adjunktusa foglalkozik ezzel, több hónapig kutatta a Washingtonban található Braham-hagyatékot.
Önöknél készül mostanában a holokauszttal kapcsolatos új kiadvány?
Kosztyó Gyula az 1944-es kárpátaljai gettósítás és deportálások történetét írja, Fóris Ákos a megszállt orosz területeken a magyar katonák által elkövetett szexuális bűncselekményeiről szóló monográfiáját készíti, hamarosan pedig kiadjuk Endre László 1944–1945-ös annotált határidőnaplóját, és megkezdjük több két világháború közötti magyar politikus népbírósági peranyagjának a kiadását is.
Wallenstein Róbert összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
