Az izgalmas kémtörténet folytatása (az első rész itt olvasható) a magát Damaszkuszban meghúzó náci háborús bűnösről, Alois Brunnerről.
Schaefer ismét Bejrútban szállt meg, éttermekben, bárokban és fagylaltozókban tartott titkos találkozók között ingázott, és bárkinek eladta az információit, aki hajlandó volt fizetni érte. Néha ingyen is átadta őket, hogy befolyásos emberek kegyeibe férkőzzön. A franciáknak terhelő információkat szolgáltatott az Algériába irányuló náci fegyverkereskedelemről, és különösen az egyik vezető kereskedőről, Wilhelm Beisnerről, a náci hírszerzés egykori tisztviselőjéről és a holokausztban résztvevő háborús bűnösről.
A franciák nem vesztegették az időt, és felrobbantották Beisner autóját, életére megcsonkítva őt. A Moszad titkosított dokumentumaiból kiderül, hogy Schaefer a Moszad ügynökeinek is információkat szolgáltatott Alois Brunnerről, az izraeliek halállistáján szereplő egyik fő célpontról is, akit a „Merhavia” fedőnéven ismertek.
Miután kimerített minden üzleti lehetőséget a kémkedés világában, Schaefer eladta ugyanazt a történetet több német bulvárlapnak, amelyek boldogan „leplezték le” a damaszkuszi nácikat. Az egyik cikk „És nem tanultak semmit!” címmel Brunner és üzlettársai képével jelent meg.
Összességében Schaefer leleplezései zavarba hozták és kompromittálták a közel-keleti náci közösséget, amelynek tagjai egymást kezdték vádolni azzal, hogy titkokat szivárogtattak az ellenséges ügynököknek.
Eközben a Schaefer által elősegített publikációk a nyugatnémet hírszerzés nagyágyúit is nyugtalanították, köztük Reinhard Gehlennel, a BND vezetőjével, akinek a kairói és damaszkuszi nácik közül néhányan (Brunner nem volt köztük) ügynökként dolgoztak neki, és Schaefer leleplezései háborús bűnösökkel és holokauszt-gyilkosokkal hozhatták összefüggésbe őt magát is, ami különösen kínos volt, mert Eichmannt éppen akkor állították bíróság elé Izraelben, ami a holokausztot ismét a nemzetközi címlapokra hozta.
Gehlen biztos volt abban, hogy Schaefer is kommunista ügynök, aki a Szovjetuniónak dolgozik. Hogy semlegesítse leleplezéseit, igyekezett elnyerni a BND legfőbb politikai pártfogójának, Hans Globke államtitkárnak, Adenauer kancellár kabinetfőnökének és Nyugat-Németország egyik legbefolyásosabb emberének kegyeit.
Globke abban az időben szintén bajban volt. Hans Merten, aki éppen akkor tért vissza a görög fogságból, azt vallotta, hogy az államtitkár személyesen felelős 10 000 zsidó haláláért. Ez ugyan egy szemérmetlen hazugság volt, de akkoriban fenyegette Globkét.
Gehlen, akinek kétségbeesetten szüksége volt szövetségesekre felajánlotta, hogy segít Globkénak, Alois Brunner révén. Azt javasolta, hogy a szökésben lévő tömeggyilkos, Eichmann egykori beosztottja tanúskodjon, arról, hogy Globkénak semmi köze a holokauszthoz, ezzel segítve az államtitkárt. Gehlen úgy gondolhatta, hogy ez a merész tervével elnyeri Globke kegyeit, és biztosítja a BND politikai védelmét is.
Mindazonáltal ez egy rendkívül ostoba ötlet volt. Gehlennek nem volt felhatalmazása arra, hogy mentességet adjon Brunnernek, akit a nyugatnémet ügyészek, különösen Fritz Bauer hesseni ügyész, egy könyörtelen nácivadász lelkesen követett.
Brunner bármely németországi látogatása a sajtó nagy örömére letartóztatásához vezethetett volna. Azonban Schaefer leleplezései által ostromolva Gehlen nem gondolkodott már racionálisan. A BND elnökének szerencséjére Brunner maga vetett véget a tervnek. 1960 decemberében megszakított minden tárgyalást Gehlennel, és kijelentette, hogy nem jön Németországba. A BND újabb kérését elhárítva megtagadta a vallomástételt a damaszkuszi nyugatnémet konzulátuson is.
Brunner joggal hitte, hogy ha így lelepleződik, kiadatása csak idő kérdése. A BND 1994-ben megsemmisítette Brunner aktáját, pontosan azért, hogy elkerülje ennek a botrányos tervnek a leleplezését.
A szégyen, hogy a holokauszt egyik fő bűnösét használják fel egy magas rangú nyugatnémet tisztviselő háborús szerepének tisztára mosására, valószínűleg túl sok volt ahhoz, hogy elviseljék.
Brunner később a szíriai titkosszolgálat ügynöke lett, ezzel párhuzamosan a Moszad pedig kétszer is megpróbálta meggyilkolni damaszkuszi lakhelyén.
