Újabb ún. „megfigyelési botrány” bontakozott ki a Kormány körül. Nem egy ország nem egy közismert tömegtájékoztatási szerve egy „véletlenül” „kiszivárgott” adattömegre hivatkozással azt rója fel nem egy kormánynak, többek közt a magyarnak is, hogy média- és politikai közszereplők tízezreit hallgatták le. Gallai Tamás írása.
A botrány főszereplője az izraeli NSO [Niv, Shalev and Omri] Group Technologies nevű vállalat, ami az okostelefonok távfelügyeletét és adatforgalma megfigyelését lehetővé tevő Pegasus nevű kémprogram kifejlesztője és forgalmazója. Az iOS-t és Android-ot futtató telefonok feltörésére is jó Pegasushoz a magyar kormány az utóbbi években kiváló magyar–izraeli kapcsolatok révén juttathatta hozzá a jelhírszerzést, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatot.
Az izraeli törvények szerint az NSO a technológiát csak a védelmi miniszter engedélyével adhatja el, csakis külföldi kormánynak, de csakis szervezett bűnözői csoportokkal és a terrorizmussal összefüggésbe hozható személyek megfigyelése céljából. Nyilván a kétesebb jelentkezőket, hogy e szabálynak való megfelelést biztosítsák, a Moszad átvilágította, de olyan Izrael-barát ország, mint Magyarország esetében ettől bizonyára eltekintettek. Ezért is susognak Orbán Viktor magyar és Benjamin Netanjahu (akkori) izraeli miniszterelnökök összekacsintásáról.
Az ötvenezres listán háromszáz magyarországi célszemély van. A Direkt36, a lista birtokába jutott tömegtájékoztatási szervek közül az egyetlen magyar, olyan neveket emel ki, mint a kormányellenes tüntetést szervezett CEU-öregdiák Adrien Beauduin, a médiavállalkozó Varga Zoltán vagy Simicska Lajos fia. Ezek, legalábbis amennyire ezt a honi közvélemény meg tudja ítélni, nem állnak terroristafinanszírozók és maffiapatrónusok hírében.
Azt azonban nem tudjuk, hogy a magyar titkosszolgálatok mit tudnak, illetve mit sejtenek, és főleg nem tudjuk, hogy a listán szereplők kivel milyen kapcsolatokat ápolnak. Azt sem tudjuk, hogy ki az a háromszáz. Azt sem tudjuk, miért épp ezeket figyelték–figyelik.
A polgári és katonai hírszerző és elhárító, jelhírszerző, belső elhárító és titokvédelmi szolgálatok akkor végzik jól a munkájukat, ha a kormányuk hírigényét szolgálják ki és adatvagyonát védik. A rendőrségekkel szemben nem bűnmegelőző és bűnüldöző tevékenységet végeznek, hanem azt próbálják kitalálni, hogy mi lesz a jövőben, ami hatással lehet országuk törvényes, társadalmi és gazdasági rendjére, pénzügyi stabilitására, politikai közéletére, szuverenitására és integritására.
Ilyen feladatkör mellett minden értesülés és adat lehet a jövőben releváns, ezért ezek a szervek minden ilyen adatot és értesülést igyekeznek begyűjteni és elemezni. Mivel a működésük nem a bűnmegelőzés vagy a bűnüldözés, még állam elleni bűncselekmények esetén sem – azok nyomozása Magyarországon egy rendőri szervre, a Nemzeti Nyomozó Irodára tartozik –, nem kell attól félni, hogy ezek az adatok szabálysértési vagy büntetőeljárások alapjaiul szolgálnak bárki ellen.
A KGBélaként elhíresült jobbikos politikus, Kovács Béla európai parlamenti képviselőt sem sikerült kémkedésért elítéltetnie az ügyészségnek, mert semmilyen terhére értékelhető bizonyíték nem került elő ellene, amit törvényesen fel lehetett volna használni, pedig világos, hogy a vádlott nyakig sáros volt valami súlyos csalafintaságban.
Amikor a titkosszolgálatok olyan embereket figyelnek meg, akik országaik politikai közéletét alakíthatják, nem a kormánypártok malmára hajtják a vizet, hanem általában ügyelnek a politikai közélet relatív tisztaságára.
Mivel a politikát nem csak politikusok, hanem a médiaorgánumok is csinálják, természetes, hogy az újságírók is a szolgálatok látókörében vannak. Senki sem tudhatja, hogy azok, akik megkörnyékezik őket, milyen hátsó szándékokkal teszik ezt, és ezzel adott esetben milyen veszélyt vagy fenyegetést hoznak saját hazájukra akár akaratlanul is.
Botrányt csinálni abból, hogy a titkosszolgálatok teszik a dolgukat, csak politikai hangulatkeltésre jó, semmi másra. Borítékolható ugyanis, hogy minden ország minden titkosszolgálata szerte a világon ugyanezt teszi, éspedig addig nyújtózkodva, amíg a takarójuk ér. Az Egyesült Államok évtizedek óta szőröstől-bőröstől lehallgatja az egész világot – emlékszünk még Obama és Merkel látványcsörtéjére, amikor „kiderült” a nyilvánvaló, hogy az USA lehallgatja Merkel telefonját –, de ezen csak azért sértődik meg az európai állami vezető, mert ő nem képes ugyanerre fordítva.
Az, hogy mit csinálnak Magyarországon ebből a botrányból, nyitott kérdés.
Megerősíteni éppúgy tudja az Orbán-kormány helyzetét, mint előidézni annak bukását, de akár megy, akár marad 2022-ben a hivatalban levő miniszterelnök, egy biztos lesz: a titkosszolgálatok ugyanazt fogják csinálni, mint amit alatta tettek, legfeljebb a listán az akkori ellenzéki orgánumok munkatársai kerülnek előkelőbb helyekre.
Gazdasági hírszerzés és gazdasági kémelhárítás éppúgy van, mint állami. Ahogy a kormányok hírigényét más kormányokról és nagyobb gazdasági szereplőkről próbálják kiszolgálni az állam titkosszolgálatai, úgy a nagyobb vállalatok is sóvárognak olyan értesülések után, amelyek nem derülnek ki a piaci árakból.
Biztosító társaságok magánnyomozókkal figyeltetik meg a biztosítási csalások gyanújába keveredett ügyfeleiket, iparvállalatok gátlástalanul próbálják versenytársaik elmés műszaki megoldásait ellesni ipari kémek által, hogy azok kutatásfejlesztési erőfeszítéseinek babérjait lehetőleg ők arathassák le. Előbbi mentesíti az államok büntető igazságszolgáltatását, utóbbi inkább munkát ad nekik, de az indíték, a célzat és a magatartás a magángazdaságban is ugyanaz, mint az államok körében.
Nem egy eredendően gonosz dologról van tehát szó, hanem olyasmiről, ami kettős felhasználású, tehát lehet vele élni és visszaélni.
Hol a határ? Az állami titkosszolgálatok számára a bűncselekmények (például a bizonyítékkoholással elkövetett hamis vád bűntette) elkövetése ilyen vörös vonal, de a megfigyelés és a kapcsolatok ellenőrzése – még ha tolakodó, kellemetlen vagy idegesítő is – rendben van, amíg a potenciális veszélyre figyelmeztetik az érintettet. A magángazdaságban a polgári és a büntetőjog ezt egészen pontosan keretezi.
Persze felmerülhet a gondolat, hogy az még sincs rendjén, hogy a globális politika nem színpad, hanem inkább egy szorító, és ami folyik, nem színjáték, hanem ketrecharc, a magángazdaságban meg ugyanolyan farkastörvények látszanak uralkodni, mint az államközi kapcsolatokban. Felmerül a kérdés, hogy mit lehetne és kellene tenni, hogy ne a fortélyos félelem igazgassa egyének, háztartások, vállalatok és államok viszonyait.
Az egyedüli megoldás az igazi liberalizmus.
A szabad kereskedelem és nemzetközi munkamegosztás bővülése által az országok és népek kihasználhatják viszonylagos előnyeiket. Az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlása, valamint a szabad mozgás, letelepedés, vállalkozás és munka által az emberek és a javak is megtalálhatnák helyüket a világon. A szabad piacoknak és a tiszta versenynek hála az árrendszer koordinációs mechanizmusa háborítatlanul közvetítené a fogyasztói igényeket a termelőkhöz és kereskedőkhöz, és az állami beavatkozás torzításaitól mentesen valós jelzéseket adna valós eseményekről.
Cserébe az államnak, de mindnek, hatályosan kéne védenie a magánéletet és a magántulajdont, az emberi méltóságot és szabadságot, szavatolni a jogbiztonságot. Frédéric Bastiat-nak, a szabad magántulajdonosi piacgazdaság sziporkázó elmélőjének tulajdonítják a híres mondást: „Ha nem javak lépik át a határokat, katonák fogják.” Ennek az ösztönzőrendszere hat csak az erkölcsi felemelkedés, a társadalmi bizalom és összetartás, a belső rend és a külső béke irányába, ami mind tovább csökkenti a gyanakvás méltán gyűlöletes szerveinek szerepét.
