Májusban, mikor Izraelt a Hamász rakétáival lőtték Gázából, az amerikai zsidó közösség egyes kritikus hangjai nem csak arról szóltak, hogy mit tesz Izrael, hanem arról is, hogy mi Izrael.
Sok demokrata erődben nem volt elég „békepártinak” lenni, miközben elítélték Izrael valós vagy állítólagos hibáit. A szociális igazság nyelvén szólva több tucat zsidó és izraeli diák úgy határozta meg a cionizmust, mint „összekapcsolt etnikai-nacionalista ideológiák gyűjteménye (…) melyet telepes-gyarmatosító paradigmák határoznak meg (…) s mely feltételezi a civilizációk hierarchiáját”, illetve „hozzájárult a zsidó felsőbbrendűség igazságtalan és fenntarthatatlan rendszeréhez”- írja Natan Sharansky és Gil Troy a Tablet magazinban.
Eközben a City University of New York zsidó joghallgatók egyesülete a „palesztin hazatérés jogát, a szabad és igazságos Palesztinát a tengertől a folyóig, és a most is zajló nakba végét” követelte. Ez a nyelvezet tagadja a zsidó állam szükségességét, lényegében hadat üzenve nem csak Izrael létének, hanem a modern judaizmusnak is – vélik a szerzők.
Az amerikai zsidóságon belül ez a feltörő anticionizmus nyilvánosan célba vette a széleskörű cionista konszenzust, mely a holokauszt és Izrael létrejötte után alakult -e, illetve az 1990-es évek után alijázási konszenzust, mely elfogadta Izraelt és az izraeli élményt, mint a zsidó identitás egyik központi építőeszközét.
Az anticionista zsidók az amerikai zsidóság kicsiny szeglete, akik eltörpülnek a 70-80%-os szimpátia mellett, melyet a közösség mutat Izrael iránt. De mikor az amerikai zsidók 85%-a azt is hiszi, hogy „fontos” vagy „nagyon fontos” kiállni az elnyomottak mellett, nem csoda, hogy sok amerikai zsidó úgy tekint Izraelre, mint egy teherre, amely veszélyezteti jó progresszív pedigréjüket. Erre a teherre nagy haraggal reagálnak, és így nem marad hely az izraeli lépések józan megvitatására – írja a cikk.
Az anticonisták pontosan tudják, mit csinálnak, és mit tesznek tönkre. Megpróbálják lehámozni a judaizmust a zsidó nacionalizmusról, a zsidó népiség tudatáról, s közben próbálják tönkretenni több évtized identitásépítését.
Izraelt elítélve több száz zsidó Google-alkalmazott utasította el „Izrael és a zsidó nép összekeverését”. Izrael és a cionizmust sértett zsidó ellenfeleinek hangját egy militáns progresszív szuperszerkezet hangosítja fel, amely ideológiai szorításban tartja az amerikai tudományt, kiadást, médiát és az egyéb szakmákat, melyek korábban tisztelték az amerikai zsidóság cionista, népiségre épülő zsidó identitását – írja Sharansky és Troy.
Ezeket a kritikusokat a két szerző „antizsidóknak” nevezi, mivel úgy hiszik, hogy az egyetlen út a világ megmentésére zsidó értékek által, hogy elpusztítsuk azt, ahogyan a legtöbb valódi zsidó megéli a zsidóságot. Ezek nem „volt zsidók” vagy „nem-zsidók”, mivel erős eltéréseik ellenére sokan igenis zsidók, és mélyen részt vesznek a zsidóságban.
Sok antizsidó aktív zsidó vezető, zsidó tudományos csoportokat vezet, rabbiként szónokol, sábát-vacsorákat tart. Sok ilyen antizsidónak az Izrael-ellenes és anticionista hite egyfajta felsőbbrendű judaizmus kitüntetéseként szolgál, amit már megtisztítottak az etikátlan „etnikai központúságtól” és „gyarmatosítástól”.
Kísérletükben ezek az anticionisták az antizsidók történetének hosszú sorába illeszkednek, akik mélyen berágták magukat a tradícióba és megpróbálták belülről gyengíteni a zsidó identitást, mégpedig úgy, hogy kiiktatják a modern zsidó identitás egyik központi oszlopát. Tették mindezt úgy, hogy szerintük ez a világ felszabadításának szélesebb ügyébe tartozott. Az antizsidók jelensége leginkább akkor került elő, amikor zsidók és nem-zsidók szövetséget kötöttek a testvéri szeretet, egyenlőség és társadalmi igazság alapvetően zsidó elveinek elősegítésében – természetesen megtisztítva a zsidó kontextustól. (Történelmileg a legsikeresebb antizsidó mozgalom a kereszténység volt).
Egy évszázaddal ezelőtt, mikor a cionizmus még marginális mozgalom volt, és nem volt Izrael, a zsidóknak ennek ellenére is erős szolidaritási, népi érzése volt. A stetl alapja a kehila volt, a gazdag, többrétegű, zsidó közösségi szerkezet – vélik a szerzők.
Azok a zsidók, akik csatlakozni akartak a globális kommunista forradalomhoz, hogy megváltoztassák a világot, úgy érezték, hogy el kell ítélniük népük azon tagjait, akik még stetlben élnek, szoros zsidó közösségben. Egy ilyen tipikus zsidó radikális a német marxista, Rosa Luxemburg volt. Őt magába kerítette az, amit napjainak kritikus osztályelméletének nevezhetünk, s az egész világot a marxista osztályharc szemüvegén keresztül látta. Egyenlőséget akart elhozni mindenkinek, és sok más zsidóhoz hasonlóan boldogan vetette el zsidó különállóságát az egyetemes eszme oltárán.
1917-ben barátja, Mathilde Wurm a pogromok áldozatait gyászolta. „Az én szívemben nincsen hely a zsidó szenvedésnek” – közölte Luxemburg. „Miért zaklatsz zsidó gondokkal? Közelebb érzem magamhoz a putumayo-i gumiültetvények nyomorult áldozatait és az afrikai feketéket (…) nincsen külön hely a szívemben a gettónak”. Sok radikális egyenesen azt hitte, hogy a pogromok az osztályharc fejezetei voltak – az új és jobb világ kegyetlen születésének részei.
Ezek a zsidók Karl Marx nyomdokaiban jártak. 1843-as, híres esszéjében a „zsidókérdésről” Marx, aki egy rabbi unokája volt, ezt írt: „Mi a zsidók világi vallása? A kufárkodás. Mi a világi istenük? A pénz. (…) Végső soron a zsidók emancipálása egyben az emberiség emancipálása a judaizmus alól”.
Luxemburg, akit 1919-ben német antikommunisták öltek meg, nem láthatta, hogy nemes eszméit brutálisan terjesztették, egyensúly nélkül, diktátorok és rendőrállamok által. Ahogy a szovjet kommunizmus egyre elnyomóbb lett a bolsevik forradalom után, természetesen kerített magának antizsidókat, hogy azok kínozzák korábbi hitsorsosaikat.
A szovjet párt „zsidó szekciója” külön gyönyörrel szabadította fel a zsidókat a vallás, a népiség, a közösség és hagyomány láncai alól. Úgy hitték, hogy hagyományos közösségeik terhet jelentettek, éppen úgy, ahogyan a mai woke zsidók azt hiszik, hogy Izrael terhet jelent. Ezek a zsidó kommunisták elpusztították a zsinagógákat és chédereket, ahol őket nevelték, csak azért, hogy elősegítsék a társadalmi igazság azon zsidó eszméit, melyekkel ott ismerkedtek meg.
Végső soron a forradalom tüze felfalta ezeket az antizsidókat is. Sztálin sokat megölt közülük, miután elvégezték a piszkos munkát. Néhány túlélő elég ideig tengődött ahhoz, hogy lássa, amint elveik a diktátori elnyomás alatt összeomlanak, látták a zsidóellenességet, amely gyermekeiket és unokáikat visszaterelte a zsidó népiséghez – azon népiséghez, melynek elpusztítását még ők keresték, hogy jobb világos építsenek. A szerzők utalnak még a középkori kitértek és a rómaiakhoz asszimilált zsidók hasonló törekvéseire.
A mai antizsidók éppen annyira ragaszkodnak zsidó örökségük egyes részeihez, mint amennyire más részeit elvetik. Az ő terveikben nem szerepel a Templom meghódítása, vagy a zsidók áttérítése. Inkább igyekeznek megválni a demokratikus Izraeltől a demokrácia és a társadalmi igazság nevében.
A mai társadalmi igazság-harcosok úgy háborúznak Izrael ellen, ahogyan a szovjet kommunisták harcoltak a zsidó népiség és annak intézményei ellen.
Ez a harc messze túlmutat az „kemény kérdések feltevésén” és a „szigorúan szeretni Izraelt” gondolatán. Az új támadások nem nehéz dilemmákról szólnak, melyeket meg kell vitatnunk, mint a béke és háború, az arányosság és moralitás, a zsidó és demokrata értékek, vagy a megszállás, az össze nem férő jogok és a megvédhető határok. Csak úgy lehet megtartani ezeket a vitákat, ha empatikusak vagyunk egymással, és képesek vagyunk ügyelni egymásra. A széles, befogadó párbeszéd fontos. De akik a zsidó népiséget tagadják, általában nem nyitottak az ilyen tiszteletteljes párbeszédre. Inkább igyekeznek elpusztítani a legerősebb erőt, amely összetartott minket a századok során – és amely nélkül ők, ironikus módon, szintúgy elsorvadnának.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.