Érdekes cikkek láttak napvilágot a Mérce nevezetű radikális baloldali portálon, amikor a „Sorsok Háza” nevezetű holokauszttörténeti múzeum rendeltetéséről és szükségszerűségéről szólt a vita.
Az, hogy eme múzeum körül olykor hevessé is fajuló viták kirobbantak nem véletlen, hiszen a projekt a kormányzattal való összeköttetései miatt nem részesült szívélyes fogadtatásban a baloldali sajtó részéről, s ez még inkább felkelthette a publikum figyelmét.
Természetesen a radikális baloldali portál egyik szerzője – aki a múlt hónapban nyomatékosította is álláspontját a népirtások története kapcsán –, igyekezett a Sorsok Háza projektet pejoratívan beállítani, mintha ez egy történelemhamisítást véghez vivő és azt legitimáló dolog lenne, kiszolgálva a rendszer érdekeit. De ez a sugalmazás természetesen egyáltalán nem fedi le a valóságot. Az persze ténykérdés, hogy a Sorsok Háza nevezetű kezdeményezés több szálon kötődik a kormányhoz, ugyanakkor ez inkább egy örvendetes hír, semmint valamiféle gonosz ármánykodás. S hogy miért jó hír az, hogyha a kormányzat támogat egy tudományos projektet, mely a kollektív nemzeti emlékezetbe még hangsúlyosabban beemelné a mi honfitársainkat is százezerszám érintő genocídium történetét?
Mert ezzel is kifejezi a kormány azon szándékát, hogy nem pusztán öncélúan fűzi szorosra kétoldalú kapcsolatait a kulturális – és politikai értelemben is – a Nyugathoz kötődő Izraellel, hanem valós akarat mutatkozik arra, hogy az antiszemitizmussal szemben hathatósabban fellépjen és egyúttal a hazai zsidó hitközséget bevonja az emlékezetpolitika formálásába.
A szerző, akit fentebb említettem, Laczó Ferenc, még három esztendővel ezelőtt írt egy cikket a Mérce hasábjain a témában és arról értekezett, milyen funkciója lenne ideális a Sorsok Háza számára. A szerző történész – a Maastrichti Egyetem oktatója, az MTA II. világháború története albizottságának tagja –, azt sérelmezi, hogy a Sorsok Házában készülő kiállítás nem történeti folyamatokat bemutató kronologikus projekt lenne, hanem kifejezetten „moralizálna”, az egyetemes erkölcsi jó és rossz párharcává akarná „lezülleszteni” a holokauszt témáját.
Laczó emellett azt is sérelmezi, hogy nem jelenne meg többféle „tudományos” olvasat a kiállításon, s így elvtelennek titulálta a projektet. Szerinte teret kellene engedni mindenféle megközelítésnek, sőt mi több a múzeumnak nem is kellene fókuszálni a holokauszt történetére, hanem arányosan kellene megjeleníteni a világtörténelemben elkövetett legemlékezetesebb népirtások históriáját, beleértve az európai és távol keleti nagyhatalmak által elkövetett kolonizációt vagy éppenséggel az örmény és ruandai eseményeket.
Laczó Ferenc állításából tehát egyértelműen levezethető, hogy ő egy igencsak széles skálába illesztené a holokauszt témáját, mellette ugyanolyan fontosan megjelenítve a történelem egyéb népirtásait is. Viszont miért is higgyük el erről a cikkről azt, hogy jó mederbe akarja terelni az emlékezetpolitizálást, miközben számos állítás ennek ellenkezőjéről tesz tanúbizonyságot?
Ebben a cikkben két súlyos „javaslat” hangzott el, melyek arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a szerző a holokauszt traumatikus, példátlanul bestiális, és minden szempontból kiemelkedő mivoltát megkérdőjelezi és igyekszik ezt összemosni a világtörténelem többi hasonló eseményével, amelyek bár tényszerűen rengeteg ártatlan áldozattal jártak, de más-más körülmények között, más-más okokból és indíttatásból vitték véghez azokat.
A holokauszt ugyanis minden nemében egyedi volt.
Egyedi volt abban, hogy a zsidóság egy történelmileg szorult helyzetből került hosszú évszázadok üldöztetése után egy még katasztrofálisabb állapotba, amikor az ókori római idők óta diaszpórába kényszerült, szétszabdalt népet fenyegette a végső megsemmisülés veszélye.
Egyedi volt abban is, hogy a zsidóság létét többszörösen fenyegették Európa-szerte (legfőbbképp Oroszországban és az Ibériai-félszigeten) kegyetlen üldöztetések és mészárlások a soá előtt, és amikor a legközelebb álltak ahhoz – a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi felvilágosodás és polgárosodás idején –, hogy elfogadott csoportjává váljanak az európai közösségnek, akkor is gátolta ezt a folyamatot az áltudományos szociáldarwinista és eugenikai elméletekkel szegélyezett antiszemitizmus szárba szökkenése.
Egyedi volt abban is, hogy nem csupán fizikai, hanem szellemi hadjáratot is folytattak minden fronton a zsidósággal szemben, és a szisztematikus démonizálás, dehumanizálás előzte meg az ellenük folytatott agressziót. Egyedi volt abban is, hogy a holokauszt a világtörténelem egyetlen olyan népirtásaként íródott bele a történelembe, amely hivatalos kormányzati program szintjére volt emelve, és ehhez mérten a lehető legnagyobb precizitással, és logisztikai szervezéssel bonyolították le a horribilis költségeket is átvállalva. Nem beszélve arról, hogy tömeges asszimilációjuk és Európáért tett érdemi munkájuk ellenére is potenciális ellenségként kezelték őket.
S hogyha elmorfondírozunk azon, hogy a holokausztot össze lehet-e vetni a vallás- és nemzetalapú ellentétek mélyüléséből következő örmény népirtással, a spanyol konkvisztádorok néhány száz fős expedíciós csapatainak mészárlásaival, a ruandai törzsi viszályokban gyökerező etnikai tisztogatásokkal, a harmincéves háború rekvirálásaival, vagy éppenséggel a tatárdúlással, akkor a józan ítélőképességünk is azt sugallja hogy bizony a Soát, mint a világtörténelem traumatikus, barbár és apokaliptikus mivoltában is „legjelentősebb” genocídiumát nem lehet párhuzamba állítani ezekkel az ugyancsak sötét eseményekkel.
Mert mit is lehetne felvételezni azokról az értelmezésekről, amelyek a katonai hadjáratok során, háborús környezetben elkövetett tömegmészárlásokat, az élettér kiterjesztését célzó hódítások során elkövetett tisztogatásokat, az etnikai–vallási ellentétek kiéleződésében gyökerező népirtásokat egyenértékűnek tekintik a holokauszttal? Egyértelműen azt, hogy ezen teóriák kiötlői el akarják bagatellizálni a zsidóság totális megsemmisítése céljából végrehajtott genocídiumot, ezzel is erősítve azt a jobboldali radikális asztaltársaságok körében elterjedt antiszemita, holokausztrelativizáló frázist, miszerint a „holokauszt egy túltolt dolog, és már-már külön iparággá vált.”
Laczó pedig egyértelműen ezt teszi a publikációjában,
azzal a különbséggel hogy ő a Novák Elődökhöz hasonló fanatikus hisztériakeltőkkel ellentétben nem a magyar sorstragédiák előtérbe állításával, hanem a marxista baloldal materialista történelemszemléletébe illeszkedő, a „fehér szupremácia” és a kolonizáció kártékony mivoltát igazolni akaró népirtások történetére akar nagyobb figyelmet terelni. S itt el is érkeztünk a történet erkölcsi vonatkozásához is.
Laczó második javaslata az volt, hogy a holokauszt históriáját többféle nézőpontból mutassák be, szerinte minden értelmezés, szemlélet legitim. A szerző ezzel a megnyilvánulásával is tagadja azt hogy létezne valamiféle erkölcsi abszolútum ami a civilizált létforma alapja lenne. Laczó szerint tehát nincs semmi baj az erkölcsi relativizmussal, amelynek kártékony mivoltát épphogy önkényelvű, autokratikus ideológiák és a rájuk épülő rezsimek bizonyítják. Ezek a rendszerek ugyanis – s azok vezetői – nem igazodtak semmiféle egyetemes, mindenek felett álló, természettől eredő erkölcsi normához, jogrendhez, számukra a saját szélsőséges ideológiájuk jelentette az erkölcsiség és törvényesség mércéjét. Így gondolkodtak a nemzetiszocialisták, a szovjet bolsevikok, vagy a maoisták is, akik igyekeztek szellemi, erkölcsi legitimációt teremteni emberiesség ellenes bűntetteikhez. A nácik az eugenikára és az újpogány okkultizmusra hivatkozva hajtották végre a népirtásokat, a bolsevikok és a maoisták pedig az osztályharc fokozódását, a proletárdiktatúra fontosságát, a proletárok kizsákmányolásának megakadályozását hangoztatták, s üldözték közben az ellenségnek kikiáltott társadalmi rétegeket.
Ha tehát a holokauszt traumatikus emlékezetét kiszolgáltatjuk a különféle infantilis értelmezéseknek és azoknak legitimitást adunk, akkor a Soá története nem egyfajta erkölcsi intést jelent, mely rávilágít a barbarizmus, a civilizálatlanság, a féktelen agresszió, a terrorisztikus hatalomgyakorlás, a szisztematikus jogfosztás káros, immorális mivoltára, hanem ki lenne szolgáltatva különféle politikai vagy eszmei indíttatású machinációknak.
Az is igencsak megmosolyogtató Laczó esetében, hogy éppen az a történész akarja a zsidó közösség érdekeit figyelemre sem méltatva átalakítani a múzeumot, aki egy interjúban a nyugati civilizáció közel-keleti bástyáját, Izraelt okolta a Közel-Kelet minden problémájáért, azzal a bugyuta okfejtéssel előállva, hogy az agresszor izraeli állam a palesztinokat megszállás és intenzív elnyomás alatt tartja. Mindezt ráadásul úgy állította, hogy egy szót sem ejtett a Teherán által menedzselt, a térség stabilitására rendre veszélyt jelentő Hamász és Hezbollah terrorszervezetekről, arról, hogy a palesztinok már 1947-ben elnyerték volna államiságukat az ENSZ határozata által, ha nem mondanak rá nemet, és arról sem, hogy Izraelt két összehangolt katonai támadással is okkupálni akarták a környező arab államok.
De persze Laczó mindezt tudja, csak az elvakult anticionizmusa készteti arra, hogy tagadja a nyilvánvalót. Ezért is érthetetlen, miért akar egy zsidó állam létjogosultságát megkérdőjelező történész önkényesen diktálni a zsidó közösség projektje felett.
Mindent összevetve Laczó kritikus megnyilvánulása és két – véleményem szerint – elfogadhatatlan javaslata semmit sem adna hozzá az emlékezetpolitika fejlesztéséhez. Sőt mi több: ezzel a cikkel is világossá vált az, hogy a Mérce nevezetű, önmagát rendszerkritikusnak aposztrofáló lap mennyire lelkiismeretlenül, és dicstelenül áll a holokauszt emlékezetéhez, ezzel is némileg alátámasztva azt a feltételezést, hogy a portál által tolt anticionista propaganda kéz a kézben jár az antiszemita kliséket is felsorakoztató történelemszemlélettel.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.