Sztálin a kelet-európai cionizmust egy ideig megtűrte, de a szovjetek Izraellel kapcsolatos reményei nem váltak valóra.
Sztálin a második világháború alatt tisztában volt a náci antiszemitizmus természetével. Ezt tükrözte egy 1944-ben tett kijelentése:
„Azt az eljárást, amellyel a német fasiszták millió és millió zsidót halálra éheztettek és kiirtottak, valóban csak a kannibalizmussal, az emberevéssel lehet párhuzamba állítani.”
A Hitlert saját népirtó tapasztalati alapján is ismerő szovjet diktátor nem engedte, hogy hadseregének haditudósítói nyilvánosságra hozzák a holokauszt valódi dimenzióit. Ahogy Timothy Snyder amerikai történész írja, „megkövetelte, hogy a zsidók tömeges legyilkolását az »állampolgárok« szenvedéseként mutassák be”. Emiatt tiltotta meg, hogy Vaszilij Groszman és munkatársai nyilvánosságra hozzák a holokausztról szóló Fekete könyvet. Ugyanakkor Sztálin hozzájárult ahhoz, hogy a „Zsidó Antifasiszta Bizottság”, élén Szolomon Mikhoelsszel, a népszerű jiddis színész-rendezővel, 1943-ban körutat tegyen az Egyesült Államokban. A bizottság tagjai ott előadásokat tartottak a nácik rémtetteiről, és óriási összeget, 32 millió dollárt gyűjtöttek a német megszállók ellen küzdő Szovjetuniónak. Viszont öt évvel később, 1948-ban Mikhoelszet a szovjet titkosszolgálat Minszkben Sztálin parancsára meggyilkolta.
Hasonló, feloldhatatlan ellenmondások ütköztek ki 1945 után a Kreml közel-keleti politikájában, melyeknek hatása a szovjet megszállás alá került kelet-európai országokban is érződött. Ivan Majszkij szovjet nagykövet már 1941 elején, Londonban tárgyalt a Cionista Világszövetség elnökével, Cháim Weizmann-nal, majd David Ben Gurionnal, a palesztinai zsidó közösség vezetőjével és Izrael későbbi miniszterelnökével. A világháború vége után Sztálin számára világossá vált, hogy a palesztinai mandátum területén létező Jisuv néhány év alatt nemzetállammá válik, és oda a holokauszt túlélőinek tömegei vándorolnak majd be, amit a britek rövidlátó politikája legföljebb gátolni tud, de nem tud megakadályozni. Sztálin ezt a helyzetet úgy igyekezett kihasználni, hogy abból a maximális politikai és gazdasági haszna legyen. Eközben továbbra is rendkívül gyanakvóan, sőt, ellenségesen viszonyult a zsidókhoz, a cionizmust „ellenséges ideológiának” tartotta. Terjesztését, az alija szervezését a Szovjetunióban szigorúan tiltotta, viszont a kelet-európai országokban szigorú korlátok közé szorítva, de engedélyezte.
1946 folyamán Sztálin hagyta, hogy több mint százötvenezer lengyel zsidó menjen át az amerikai és brit megszállási zónába Németországban, ahol csatlakoztak az un. „DP-táborokban” (DP: Displaced Persons) elhelyezett emberekhez. Tudta, hogy a náci táborokból szabadult foglyok vagy más okokból a háború lakás és család nélkül maradt zsidók csak Palesztinába mehetnek. Moszkva ezzel szándékosan nehéz helyzetbe hozza Nagy-Britanniát. London ugyanis nemcsak a cionista mozgalom, de az Egyesült Államok nyomása alá is került. Az amerikaiak nem akarták befogadni a zsidó menekülteket, ugyanakkor a közvéleményük rosszul fogadta a brit erők fellépését a Palesztina felé tartó illegális bevándorlók hajói ellen.
1948 előtt a Szovjetunió közvetve vagy közvetlenül is támogatta a zsidó ügynökség által szervezett, kelet-európai országokból, főleg Romániából és Bulgáriából induló illegális bevándorlást. Az 1946 és 1948 között Palesztinába érkezett zsidók kétharmada ebből a két országból érkezett. A „demográfiai támogatás” elengedhetetlen volt a cionista vezetők terveinek sikeréhez. 1946-ban a zsidó népesség Palesztinában hatszázezer embert számlált, ami a teljes népesség egyharmada volt, ezért mindenképpen módosítani kellett az erőviszonyokat. A Szovjetunió ehhez meghatározó módon járult hozzá, hiszen a szoros ellenőrzése alatt álló Romániából induló alija Izrael függetlenségének kikiáltása is folytatódott. Tibori Szabó Zoltán adatai szerint 1950 és 1952 között Romániából mint egy 110 ezer zsidó vándorolt ki hivatalosan Izraelbe. Legalább egyharmaduk Erdélyből, a Bánságból, a Partiumból és Máramarosból származott. A kommunista vezetés 1948-ban „vörös alijának” is nevezett kivándorlásokat is szervezett. Ennek keretében mintegy 3600 személy ment ki Izraelbe. Feladatuk a kommunista nézetek izraeli terjesztése volt, erre a legtöbbjüket ki is képezték. A román kommunisták ekkor még abban reménykedtek, hogy a térség ezáltal (is) szovjet befolyás alá kerül. Figyelemre méltó, hogy a román, illetve a bulgáriai zsidók nem a Fekete-tengeren át, hajóval indultak Izraelbe, mert azt az útvonalat a török hatóságok a britek nyomására lezárták. A romániai zsidók Magyarországon keresztül utaztak, és a nyugat-európai „DP-táborokból” érkeztek Izraelbe.
Miután a palesztinai mandátum területén létesítendő állam függetlenségének kérdését Nagy-Britannia az ENSZ döntésére bízta, Andrej Gromikó, a fiatal szovjet külügyminiszter-helyettes 1947 szeptemberében bejelentette, hogy a Szovjetunió támogatja Palesztina felosztását két államra, egy zsidóra és egy arabra, ha a kétnemzetiségű megoldást nem sikerül megvalósítani. A Szovjetunió központi szerepet játszott az ENSZ közgyűlésének 1947 november 29-i ülésén elfogadott felosztási terv kidolgozásában. Támogatásával biztosította szövetségesei szavazatait is, kivéve – amire azóta sincs magyarázat – Jugoszláviáét.ű
Egyúttal ellátta Izraelt két, számára fontos forrással: emberrel és fegyverrel.
Miután Izrael 1948 május 15-én kikiáltotta a függetlenségét, szembe kellett néznie arab szomszédai támadásával. A háború után a bevándorlás ügye létkérdéssé vált, a fiatal hadseregnek újoncokra volt szüksége. Vagyis az alija támogatása egyértelműen Izrael védelmét szolgálta. 1948 és 1951 között több mint háromszázezer kelet-európai zsidó, az összes bevándorló fele érkezett Izraelbe.
Moszkva támogatta a zsidó államot népessége homogenizálásában is, ami több mint hétszázezer palesztinai arab távozásához, illetve elűzéséhez vezetett. Felmentette Izraelt minden felelősség alól, és szembeszállt Londonnal. 1948-ban a Szovjetunió az ENSZ Közgyűlésnek a palesztin menekültekkel kapcsolatos 194. számú határozata ellen szavazott, amely támogatta volna a palesztinok visszatérését.
A Szovjetunió 1951-ig fegyverekkel is segítette a cionista ügyet. Jóváhagyásával Csehszlovákia vált a fő szállítóvá, úgy, hogy a költségeket amerikai zsidó alapítványok fizették. 1948 és 1951 között Prága könnyű- és nehézfegyvereket, köztük tankokat és harci repülőgépeket is szállított, és közreműködött a katonák kiképzésében. 1968-ban Ben Gurion úgy értékelte, hogy a Csehszlovákiából érkezett a fegyverek „védték meg az országot”.
„Ezek jelentették a legnagyobb segítséget (…) Erősen kétlem, hogy ezek nélkül képesek lettünk volna túlélni az első hónapot.”
Izrael az első években minden területen jelentős támogatást kapott a Szovjetuniótól, anélkül, hogy ezzel elvágták volna a nyugati támogatástól, elsősorban az Egyesült Államokétól. Később azonban több epizód is az ellentétek kiélezéséhez vezetett, hatásukra Sztálin szabad utat engedett antiszemitizmusának. Bezáratta a zsidó szervezeteket, a vezetőket a Gulágra küldte vagy meggyilkoltatta, és megkezdődött a szovjet állami és pártszervek „zsidótlanítása”. Leállították a zsidók kivándorlását Kelet-Európából, majd 1952 novemberében következett a prágai per. Rudolf Slánskýt, a kommunista párt főtitkárát letartóztatták és „cionista imperialista” összeesküvés vádjával halálra ítélték. A perben a tizennégy vádlott közül tizenegyen zsidók voltak, és így is emlegették őket.
A koncepciós per már azt tükrözte, hogy hogy a szovjetek Izraellel kapcsolatos reményei nem váltak valóra Az izraeli kommunisták megosztottak maradtak, és nem tudtak összefogni az 1949-es választásokon második legerősebb pártnak bizonyuló MAPAM-mal, az Egyesült Munkáspárttal a kormányzó, szociáldemokrata irányzatú MAPAJ-jal, a Ben Gurion vezette Munkapárttal szemben. Az új ország vezetői hiába voltak baloldaliak, elkötelezettek maradtak a demokratikus értékek mellett, és részben az amerikai zsidó lobbi hatására is, közeledni kezdtek a kapitalista Egyesült Államok felé.
Sztálin számára az izraeli politikai helyzet reménytelenül alakult. Ez vezetett előbb az Izraelnek nyújtott támogatás megszüntetéséhez, majd a tel-avivi szovjet követség elleni, 1953 februárjában történt, kétes hátterű, provokatív támadáshoz. A Szovjetunió ennek ürügyén felfüggesztette a diplomáciai kapcsolatokat, új, „palesztinbarát” politikába kezdett, és rövidesen elindította fegyverszállítmányait az arab országokba.
(Címlapkép: Fortepan, 180636).
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.