Tűnődve olvastam a patinás múltú Magyar Nemzet november 28-i számában Egy spanyol hazafiról magyar szemmel című cikket. Az írás Francisco Franco tábornok érdemeit dicsőíti, különös tekintettel a magyarok iránti jóindulatára. Ez igaz is, amennyiben 1945 után a francoista Spanyolország politikai menekülteket fogadott be (közöttük volt a fehérterror hírhedt különítményes vezére, Héjjas Iván, illetve a „nyilas parlament” több tagja, köztük Nyírő József író is.) Majd következtek az Aranycsapat játékosai, mindenekelőtt a zseniális Puskás Ferenc, másokkal együtt. A cikkből megtudhatjuk, hogy 1956-ban Franco csapatokat akart küldeni a magyar forradalmárok megsegítésére, amit az USA akadályozott meg. És ha már az érdemeit soroltuk, nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a spanyol külügyminisztérium sokat tett a magyar a magyar zsidók megmentéséért 1944-ben, nagylelkű diplomatájuk, Angel San Briz emlékét tábla őrzi Budapesten. Pelle János publicisztikája.
De hát kizárólag „magyar szempontból” nem lehet értékelni a Caudillót, a Vezért, ez nyilvánvaló. Nem is ezért elevenítette fel az emlékét a „kormányzati körökhöz közelálló” napilap.
Hanem azért, hogy Francót a mai magyar jobboldal számára aktualizálja, bizonyos értelemben követendő példának állítsa. Ezért írja azt a cikk szerzője, Ágoston Balázs, hogy a Caudillo szembeszállt „a korabeli spanyolországi vörös moslékkoalícióval”.
Megállapítja továbbá, hogy „diktatúrája, majd fokozatosan konszolidálódó, de mindvégig autoriter rendszere a körülmények ismeretében elkerülhetetlen és szükségszerű volt, számára a teljhatalom nem személyes célt, hanem eszközt, politikai megoldást, a nemzet szolgálatát jelentette.” Saludo, Caudillo!
Ez azért mégiscsak túlzás. Távol áll tőlem, hogy idealizáljam a falangista puccsal és véres polgárháborúval megdöntött Spanyol Köztársaságot. Francot Hitler és Mussolini támogatta, Juan Negrin kormányát viszont a szovjet pártvezér, Sztálin, akinek utasítására a véres tisztogatások folytak a köztársasági erők uralma alatt álló területeken. Egyik harcoló fél kegyetlenebb volt, mint a másik, nem is lehet eldönteni, kinek a kezéhez tapad több vér.
Az igazi tragédia a közel félmillió áldozattal járó polgárháború volt, az, hogy a harmincas években a Spanyolország politikai rendszere, előbb az alkotmányos királyság, majd a köztársaság csődöt mondott, képtelennek bizonyult a felhalmozódott társadalmi és a politikai feszültségek kezelésére, a többség által támogatott alternatívák kidolgozására és megvalósítására. Franco rendszere, a „falangista állam” lehet, hogy elviselhetőbb volt a szovjet típusú diktatúráknál, de mégiscsak katasztrofális zsákutca volt.
Igazat lehet adni a spanyol parlamentnek, mely úgy döntött, Franco holtestét eltávolítja a Madridtól mintegy ötven kilométerre lévő Elesettek Völgyéből (Valle de los Caidos), a monumentális nyughelyről, hogy hozzátartozói a családi kriptában helyezzék örök nyugalomra. A Magyar Nemzet cikkírója erre a gesztusra is aktuális célzásokkal reagál: „A megbékélés gesztusára azonban a gyűlölködő baloldal még ma, annyi évtized után sem nyitott, a jelenlegi kommunista spanyol kormány történelmileg kódolt embertelen barbarizmussal kihantoltatta a holtában is gyűlölt győztest – a baloldal, akárcsak Amerikában, mindig újrakezdi a polgárháborúkat, mert tudják, hogy aki a múltat uralja, az uralja a jelent és a jövőt is.” Ez úgy ahogy van, tarthatatlan kijelentés, hiszen a demokratikusan választott spanyol kormány az újratemetéssel nem kezdte újra a polgárháborút, hanem véglegesen lezárta azt.
De a huszadik század spanyol történelemnél érdekesebbek a mai magyar olvasó számára az aktuális „áthallások”, melyek a Magyar Nemzet Francóról megemlékező cikkéből is kiemelkednek.
Meglehetősen aggasztónak tűnik a számomra az a „polgárháborús retorika”, mely a hazai közéletben, illetve a médiában meghonosodott. Tudjuk, hogy az ellenzék sem tesz féket a nyelvére, „antifasiszta” közírói időnként már leszámolásokat vízionálnak a kormányhoz közelálló személyiségekkel, amennyiben 2022-ben az ellenzék győz a választásokon. De az indulatok elszabadulása leginkább mégiscsak az anyagilag felpumpált, egyértelmű mennyiségi fölényben lévő kormánypárti médiára jellemző, melynek egyes képviselői restaurációs fantazmagóriáik bűvöletében gyökeresen irtanák ki a „destruktív baloldalt” a magyar társadalomból.
Képtelenek elfogadni, hogy 2022-ben a demokratikus választások során nem csak a kormánypárt, de az ellenzék is győzhet, ahogy ez az 1989-90-es rendszerváltás utáni Magyarországon többször is előfordult. Az 1945 előtti múlthoz, az autoriter rendszerhez való visszatérésnek még a gondolatát felvetni is istenkísértés, akár a Franco-párhuzamba burkolva, akár anélkül.
A Caudillo 1975 november 20-án halt meg. A NATO 1982-ben vette fel teljes jogú tagjai közé Spanyolországot, az Európai Unió pedig csak négy évvel később fogadta be. Európához, és a demokráciák világához csak úgy csatlakozhatott, hogy stabil parlamentáris rendszerrel és működő piacgazdasággal rendelkezett. Ugyanez volt az előfeltétel Magyarország számára is 1999-ben és 2004-ben is, és honfitársaink többsége azóta is „nyugati elkötelezettségű”. Semmi értelme sincs annak, hogy a jelenlegi válságos időszakban, huszadik századi sérelmeinket felhánytorgatva, külföldi és hazai autoriter rendszerekre hivatkozva falra fessük a polgárháború rémképét.