Rasszizmus miatt majdnem feladta karrierjét, de hittel felülemelkedett a megaláztatásokon. A „legnagyobb cigányból” a „legnagyobb király” lett, akit Izraelben többször is megkoronáztak, és miniszterelnökökkel vett részt sábeszi ünnepségeken is. Az egykori válogatott futballista most edzőként vezette kupadöntőbe a Budapest Honvédot. Pisont István a napokban ünnepelte 50. születésnapját. Vele beszélgettünk izraeli politikáról, mentalitásról és szenvedélyességről.
Ha nem cigány családban születik, akkor lehetett volna-e önből Kispest „legnagyobb királya” – ahogy a dal mondja?
Jó kérdés, de szerintem nem. Amikor 18 évesen felkerültem Kispestre és lehetőséget kaptam, akkor elindult az ellenfelek részéről egy bizonyos támadás ellenem. Egy rasszista, megfélemlítő próbálkozás arra, hogy kizökkentsenek a játékból. Nekem ez akkor szokatlan volt, mert a közegben, ahonnan jöttem, ez a fajta gyűlölködés teljesen ismeretlen volt. Ez megalázó helyzet volt, de szerencsémre a szurkolók azonnal mellém álltak. És ebből a „legnagyobb cigány”-ozásból „legnagyobb királyozás” lett.
Örök hálával tartozom most is nekik. Igyekeztem meghálálni a teljesítményemmel pártfogásukat. Szerencsém volt, mert a Jóisten is vigyázott rám.
Sokszor úgy érzem, hogy a játék mellett semmi különlegeset nem kellett tennem, egyszerűen az isteni gondviselésnek köszönhetek mindent. Megnyugtatott a Szentlélek, hogy mivel elbírtam a megaláztatást, nem kell félnem, fentről egyengetik az utamat, és ennek része a szurkolók felől jövő szeretet is.
18 évesen, 1988-ban került a Honvédhoz. Milyen fajta megaláztatást, megfélemlítést tapasztalt a pályáról?
Konkrétan a származásomra utaló jeleket. Volt néhány játékos is, aki szóvá tette a cigányságomat, de főleg az ellenfél, különösen a rivális csapatok – Újpest és a Ferencváros – drukkerei felől áradt ez a gyűlölködés. Alapvetően nem tudták sokan hova tenni, hogy elég hamar fel tudtam venni az első osztály ritmusát.
Nem voltam a pályán lámpalázas, jól ment a foci. Egy év alatt bajnok és kupagyőztes csapat tagja lehettem, és rá nemsokára, alig 21 évesen a magyar válogatottban is bemutatkozhattam.
Azokban az években indult el az a bizonyos demokrácia, a szólásszabadság, és sokaknak zsigerből érkezett a felszabadulás, ami a korábbi évtizedek bezártsága után magával hozhatta ezt a fajta furcsa nemzeti érzést is. Elkezdték megkérdőjelezni nyíltan is, hogy ki is lehet tagja a magyarságnak.
Sokáig, nagyon sokáig komoly küzdelmeim voltak emiatt, lelki tusáimban edzőim és a családom szeretete és törődése segített át. Azok az emberek, akik azt sem tudják, milyen mélyen martak bele a lelkembe, érdekes módon a magyar válogatott tagjaként már nekem is drukkoltak.
Ha már királyság: a napokban lett 50 éves. Általában ilyen korban egy uralkodó kényelmesen, luxus körülmények között él. Ehhez képest alig van szabadideje, nehéz volt időt egyeztetnünk ehhez a beszélgetéshez is. Pedig egy születésnapi interjúban azt mondta, „nem is kaphatott volna szebb ajándékot”, mint a megbízatást, hogy a Honvéd edzője legyen. Valóban erre vágyott?
Nagyon sok dolgom lett, és a 24 óra sokszor most nem tűnik elegendőnek. Tegnap hosszú napok után végre a feleségemmel és a kutyánkkal el tudtunk menni egy erdei sétára. De mivel a járvány miatt kényszerszünetben voltunk, most gyors ritmusban jönnek a mérkőzések.
Nagyon felelősségteljes ez a feladatkör. Érzem a terhet, de hát egy felelős királynak sincs túl sok szabadideje szerintem. Mindenhol meg kell felelni. Próbálok ennek eleget tenni. Vannak olyan pályatársaim, akik már komoly csapatoknál vannak, talán most jött el az én időm is a bizonyításra.
Városi pletykák szerint futballrajongó politikusoknak is köszönhető, hogy a magyar kormány – Európában elsőként – most visszaengedte a szurkolókat mérkőzésekre. Ez a Honvédnak most különösen jól jöhet, hiszen bejutottak a magyar kupa döntőjébe. Nem érzi mindezt kicsit kockázatosnak?
Én azt látom, hogy most már éttermeket engednek kinyitni, és különböző nyilvános helyeket látogathatnak az emberek. Felkészültebbek lettek a kórházak, az egészségügy.
Azt gondolom, hogy most sokkal felkészültebb az ország is, az emberek többsége példás magatartást mutatott az elmúlt hetekben. Nem volt pánik vagy olyan anarchia, ami előidézte volna, hogy a szigorításokat tovább kellene fenntartani.
Ha a szervezők kellő módon tudják kontroll alatt tartani az emberek beengedését és biztonságos távolságban tudják őket elhelyezni, akkor úgy érzem, nem lehet baj. Persze furcsa lesz látni a drukkereket maszkban és nem egyszerű elképzelni, hogy a kemény mag, a hangosan éneklő szurkolók miként fognak viselkedni, nekünk az ő jelenlétük így is hatalmas segítséget jelenthet. Ezért is gondolhatták esetleg azt a politikusok, hogy miért maradjon ki az ország a nemzeti kupa döntőjének lehetőségéből.
A Magyar Labdarúgó Szövetség egykori elnöke állítólag pár éve díszvendégként vitette ki önt is Izraelbe, amikor a magyar válogatott játszott ott mérkőzést. Amikor bemondták a nevét, vastapssal köszöntötték az izraeli drukkerek. Nekik van mire emlékezniük Pisont Istvánból, aki azt nyilatkozta, hogy nagyon sajnálja, hogy a magyar közönség nem láthatta akkor, amikor élete legjobb formájában játszott ott.
Az a nap csodálatos emlék marad. Egy visszaigazolása annak, hogy nem volt haszontalan az ott töltött hat évem. Kisteleki Istvánnak hálával tartozom, mert nem voltam a stáb hivatalos tagja, de sportdiplomáciai szempontból felmerült, hogy én is kiutazom arra a meccsre.
Valóban, akkor voltam 24-25 éves, és nagyon jó formában, karrierem legjobb szakaszában játszhattam ott egészen 31 éves koromig. Szerepelhettem a Beitar Jeruzsálemnél és a Hapoel Tel Avivnál is. Mindkét csapattal bajnokságokat nyertünk, kupát is. Példa nélküli siker volt, ahogy a nemzetközi kupában komoly sztárcsapatokat is sikerült kiejtenünk a kupamenetelésünkkor a Hapoellel.
Nyilván a siker sok mindent meghatároz: az ország vezető klubjaiban tette le névjegyét azzal, hogy a szurkolók énekeket írtak önről, hogy három bajnoki címet és egy kupagyőzelmet szerzett. Ezek miatt is mondhatta, hogy „imádott Izraelben élni”, és hogy „Jeruzsálem a szíve csücske”. Ön miként mutatná be az országot a magyar olvasóknak?
Izrael nem csak egy bibliai ország, de egy álom is.
Gyermekkoromban sokat voltam templomban. Álmodtam arról, hogy egyszer eljutok a Biblia helyszíneire. Fiatalként volt egy balesetem, elütött egy autó. Kértem a Mindenhatót, segítsen abban, hogy felépüljek, és legalább egyszer eljuthassak Izraelbe. Drága anyám azt mondta nekem, hogy nyugodjak meg, a kérésemet teljesíteni fogja az Úr.
Nagyon sajnálom, hogy édesanyámat végül nem tudtam kivinni oda, de legalább ő is láthatta, hogy teljesült a fohász. És talán jobban is, mint azt korábban mertük álmodni. Kívánom minden embernek, hogy ezt a hitben lévő érzést kapja meg.
Olyan boldog voltam Izraelben, amit szavakkal nem igazán tudok visszaadni.
Jeruzsálemben éltem két és fél évet. Minden pénteken, a sábát bejövetelekor elmentünk abba az óváros melletti völgybe, ahol a Gecsemáné-kert van, és ami a mai napig tele van olajfákkal. Ott mindig végighallgattuk az imádságokat, ami egy olyan megható életformát jelentett, ami megérintett bennünket.
Mégis, azokban az időkben, az 1990-es évek közepén, nem volt nagyon divat Magyarországról oda igazolni. Nem volt önben némi fenntartás az elején?
Megmondom őszintén, az elején nagyon féltem Izraeltől. Semmit nem tudtunk az országról. Egyedül Chrudinák Alajos televíziós beszámolóiból tájékozódhattunk. Azok meg nem igazán voltak annyira csalogató hangvételűek. Terror, háborús helyzet, robbantgatások.
Komoly kétségek voltak bennünk az elején. Jichák Rabin miniszterelnököt pont az érkezésünk előtt két héttel gyilkolták meg. Teljes káosz volt. Az ország sokkban volt,
hiszen akkor született az a fontos egyezmény, amit Arafattal kötöttek, és erre nem sokkal később egy szélsőséges zsidó ember végzett a saját miniszterelnökével. Sorozatos buszrobbantások is borzolták a kedélyeket. Mondtam is a kedvesemnek, hogy talán jobb lenne, ha nem is tartana velem… De nekem akkor mindennek ellenére nagyon beindult a foci, karrierem csúcsformájában játszottam.
| Névjegy: PISONT ISTVÁN
Született: 1970. május 16. Klubjai játékosként: Gádorosi TSZ SK, Szarvasi Spartacus, Budapest Honvéd, Charleroi (belga), Beitar Jerusalem (izraeli), Eintracht Frankfurt (német), Hapoel Tel-Aviv (izareli), Asdód (izraeli), Bné Jehuda (izraeli), MTK, Vecsécsi FC Kiemelkedő eredményei: 3x magyar bajnok, 2x Magyar Kupa-győztes, 3x izraeli bajnok, izraeli kupagyőztes, UEFA-kupa-negyeddöntős Válogatottság: 31/1 Klubjai edzőként: Vecsési FC, magyar utánpótlás-válogatott, Szentlőrinci AC (szakmai igazgató), DVTK (másodedző), Budapest Honvéd-MFA (NB III-as vezetőedző), Budapest Honvéd (megbízott vezetőedző) |
Dinamikusan, gyorsan, gólveszélyesen és sikeresen szerepeltem. Igazi sztárként játszhattunk zsúfolásig telt stadionokban. Mesebeli volt. Annyira megszerettem az ottani életet, hogy akár kinn is maradhattam volna a futballban dolgozni, de végül győzött a honvágy.
Milyennek ismerte meg az izraelieket?
Az izraeli nép elsőre nem tűnik a legbarátságosabbnak, de ha elfogadnak és megszeretnek, akkor nem igazán akarnak engedni az odaadásukból.
Vannak olyan dolgaik, amelyek engem borzasztóan zavartak, de elsősorban azért, mert egy nagyon más kultúrából érkeztem oda. „Mahar-Mahar” – mondták nekem sokat. Meg összefogva, felfelé tartva az ujjaikat azt hogy, „Rega-rega!”… Idővel aztán nem csak hozzászoktam, de én magam is felvettem ezt a könnyedebb, lazább életstílust, ami végül is hat év után bennem is megmaradt.
Persze, amikor hetekig kellett várnom arra, hogy valaki a klubból elintézzen valami lakásfelújítási dolgot nálunk, vagy hogy a csapattársak csak jóval az eredeti megbeszélt idő után érkeztek a megbeszélésre, bosszantottak engem is. Idővel hozzá lehetett mindenhez szokni. A mai napig próbálok meríteni abból a könnyedebb életfelfogásból ha idehaza stresszes helyzettel találkozom.
Hangosak, elsőre talán erőszakosnak tűnnek, rámenősek és van bennük némi ráérős könnyelműség is, de ha elfogadnak és megszeretteted magad velük, rá fogsz jönni: fantasztikus népség.
Szerintem az utóbbi években Izrael nagyon is elérhető közelségbe kerülhetett minden magyar ember számára, és nem csak azokra gondolok, akik vallásosságuk miatt éreznek kötődést a Szentfölddel. Mióta hazajöttünk, egyre kevesebb robbantgatásról hallani, az ország sikeres, gazdag és vonzó állam benyomását keltheti másokban is.
Az a hely, ahol én éltem, Hod Hasharon például pálmafás környezetében olyan volt, mint Miami – álomszép.
Izraelhez köthető élete egyik legrosszabb élménye: egy piaci bombatámadás, amit pár száz méterrel a helyszíntől élt át. Melyik volt viszont a legjobb izraeli emléke?
Lehetne a fiam világrajövetele is, aki kinn született, vagy a csodálatos sportsikerek. Mégis inkább az ország vallási vonzereje, a bibliai élmények jutnak eszembe elsőként. Végig tudtam menni az összes fontosabb helyszínen, amelyről a Bibliában olvashattam. Ha egyet kellene kiemelni, talán a Via Dolorosa lenne az, ahol Sallói István (korábbi válogatott futballista – a szerk.) barátommal mehettem végig először. Azt az élményt nem is tudom szavakkal visszaadni.
Óriási megtiszteltetés volt az is, hogy Bibivel (Benjamin Netanjahu miniszterelnök – a szerk.) jó kapcsolatot ápolhattunk, vagy Ehud Olmerttel (Izrael volt miniszterelnöke – a szerk). Mindketten hatalmas futballrajongók voltak, és sokszor voltak a csapat környékén.
Olmert volt akkor Jeruzsálem főpolgármestere. Majdnem minden második héten a pénteki edzés után együtt ünnepelte a csapattal a sábátot.
Ő különben odaadó híve volt Magyarországnak és a magyaroknak is, és ezt mindig ki is fejezte előttünk. Mi akkoriban hárman – Hamar István, Sallói István és én — játszottunk ott egy időben. Különben a jeruzsálemi pályánk, a Teddy stadion is egy magyarról kapta a nevét, ha jól tudom. (Teddy Kollek – Kollek Tivadar Nagyvázsonyban született, majd Bécsben töltve gyermekkorát 1937-ben emigrált a mai Izraelbe, ahol Jeruzsálem korszakos jelentőségű politikusává, városépítőjévé vált. Ötször választották meg a város polgármesterének. – a szerk.)
Az ország két legnagyobb riválisánál is játszott. A Beitar Jeruzsálem jobboldali, a Hapoel Tel Aviv baloldali klubként ismert. Előbbi szurkolóiról közismert, hogy gyakran rasszista nézeteket hangoztatnak – saját muszlim játékosai ellen tüntettek is, sőt, fel is akarták gyújtani a klubházat. Önre ez a fajta kirekesztés miként hatott?
Én elítélek minden ilyen megnyilvánulást. Az ilyen dolgoknak nem szabadna megtörténnie. Ha egy magyar ember például turistaként kimegy egy arab országba, akkor ott azért érzi jól magát, mert meg akarja ismerni azt a kultúrát, van benne nyitottság. Ott nyilvánvalóan olyan emberekkel, viselkedéssel, ruházattal találkozik, ami nem megszokott számára. De ugyanakkor beilleszkedik, mert elfogadja. Amikor ugyanez az ember visszatér hazájába, akkor megváltozik benne a korábbi előítélete.
És itt van a legnagyobb dolog: mert rádöbbenhet, hogy vajon miért is kellett neki előítéletesnek lennie korábban? Amikor az ember belecsöppen Izraelbe és megtapasztalja azt, ami ott van, akkor megváltozhat a véleménye. Ugyanez van a cigányságnál is szerintem. Ha egy magyar ember betér a cigányság egyik közegébe, és megismeri a helyi embereket, akkor rájöhet arra is, hogy egyik-másik miért kiabál a másikkal, vagy miért hangosabbak, szenvedélyesebbek. Ebben az esetben meg lehet érteni a másikat, mert érzelmileg megérinti őt, és ezáltal meg van az esély arra, hogy elfogadja jobban saját embertársát.
Az előítélet és a megbocsátás hiánya az emberiség két fontos problémája. Nagyon nehezen tudunk megbocsátani. Az én egész pályafutásom egyik legnagyobb eredményének azt tartom, hogy nekem sikerült megbocsátani mindazoknak, akik engem megaláztak.
Jeruzsálemben a szenvedélyesség és a fanatizmus mellett nem tapasztaltam akkor különösebb rasszista indíttatású szitkozódást a saját drukkereink részéről. Persze, lehet, hogy csak azért, mert egyszerűen nem voltam mindenbe beavatva. Az első években ugyanis még nem értettem a nyelvet, és nemigen tudtam, hogy ha van valami fűtött hangulatú ordibálás, akkor az direkt valaki ellen irányult volna-e.
Különben később a Beitar drukkereitől én is megkaptam a magamét, bár szerintem az nem a származásom miatt történt. Amikor odaigazoltam, akkor engem Pisonetnek hívtak – valamiért ezt tudták csak kimondani. Aztán amikor egy németországi szerződés után visszatértem Izraelbe, és a rivális Hapoelhez igazoltam, a nekem írt dalt átköltötték, és a Pisonetből lett Pisomet… – ez annyit tesz ki, hogy számukra meghaltam…
Az én odaigazolásommal szerettem volna azt is bebizonyítani, hogy nem helyes, ha a futballban jobb- és baloldali ideológiák mentén alakulhatnak ki emberi feszültségek.
Minden idők legjobb izraeli trénere, Dror Kashtan hívására kerültem vissza Izraelbe Németországból – akkor vagy félmillió dollárt kellett értem fizetniük. A Beitar ennyi pénzt nem akart értem adni, én viszont örömmel érkeztem vissza az országba, ahol már éltem három évet. Kashtan volt korábban az edzőm a Beitarban is, és vele a nemzetközi menetelésünk a negyeddöntőig az UEFA-kupában még talán a bajnoki aranyérmet is felülmúlta.
Kovács Kálmán, volt klub- és válogatott csapattársa mesélte, hogy részt vettek egy diáktalálkozón, ahol ön elmondta: pályája kezdetén olyan erősen hatott önre a megbélyegzés, hogy abba is akarta hagyni a futballt. Ez igaz?
Valóban jártam azon a találkozón, és mivel sok kis roma gyermek is volt ott, szerettem volna nekik hangsúlyozni, hogy nem szabad belelépni abba a hibába, amibe én is majdnem beleragadtam.
Nem szabad hagyni, hogy csak azért, mert a származásunk alapján ér bennünket támadás, elengedjük az álmainkat.
Elmondtam a példámat azért, hogy megerősítsem őket abban: van kiút, ha lehet a barátokra, mentorokra és a családra számítani. Kovács Kálmán az egyike volt azoknak a Honvéd-társaknak, akik sokat tettek azért, hogy megerősödve és győztesen kerüljek ki az akkori nehézségeimből.
A Honvéd-családban akkor olyan edzőkre és játékosokra leltem, akik nélkül meglehet, elkallódhattam volna, vagy a hátsó kijáraton, leszegezett fejjel elbujdokolhattam volna az engem ért megaláztatás miatt.
Ezért is tartozom örök hálával a Honvédnak. Both József és Egervári Sándor edzőimet külön is kiemelném, mert az, ahogy ők tudtak rám hatni, meghatározó volt. Különös véletlen, hogy mindketten dolgoztak korábban az MTK-nál, ahol már megtapasztalhatták a rasszista és antiszemita jellegű megaláztatásokat más klubok részéról. Örülök, hogy mindannyian felül tudtunk emelkedni azokon a kizökkentő, primitív hangulatkeltéseken.
Az előítéletesség és a hátrányos megkülönböztetés elleni fellépés az ön életében annyira fontos szerepet játszott, hogy külön futballakadémiát is gründolt ennek érdekében. Ha jól tudom, ezzel még sportnagykövetség és lovagi cím is jutott önnek.
Évekkel ezelőtt többünknek – például Balogh József népzenész vagy Káli-Horváth Kálmán előadóművész – jutott az a megtiszteltetés, hogy világ első egyházjogú cigány lovagrendjének, a Boldog Ceferinóról elnevezett cigány lovagrendnek lehettünk a kitüntetettjei. Mindezt a hazai nagyobb egyházak és a cigányság közötti együttműködés előmozdítására hozták létre.
Egyébként Ceferinó egy spanyol lókereskedő volt, aki országa polgárháborújában szenvedett vértanúhalált. Azért börtönözték be és gyilkolták meg, mert egy pap védelmére kelt. Ő egyelőre az egyetlen boldoggá avatott roma ember. Sportnagykövet talán azzal lettem, hogy öt évvel ezelőtt létrehoztunk egy alapítványt, amely egyfajta virtuális futballakadémiába próbálja terelgetni azokat a tehetséges és hátrányos helyzetű fiatalokat, akiket csak tud szerte az országban.
A vallás és a foci egymást erősítő hatására alapoztam a rendben vállalt tevékenységemet. Az akadémia a jelenleg működő akadémiákhoz képest abban is újdonságot jelenthet, hogy a futball és az oktatás mellett kiemelt szerepet kapna a vallás.
Szerintem megfelelő nevelőmunkával és tehetséggondozással a magyar válogatott is profitálhatna abból, hogy nagyon sok fiatal cigány focistában kiaknázatlan lehetőség van.
Az a tervem, hogy kialakítsunk egy stábot, mely pedagógusokból, pszichológusok, hitoktatókból állna, és akik nem csak futballra, hanem kultúrára, tudományra és hitre is tudják nevelni a fiatalokat. Mert nem lesz mindenkiből futballista, de talán nem lesz ártalmas a cigányságra, hogy minél több tanult tagja lehet a társadalomban.
Eddig évente két-három fiatalt tudtunk rendszeresen segíteni. Őket az ösztöndíjszerű támogatás mellett próbálunk másod- vagy harmadosztályú klubokhoz is eljuttatni. Volt egy srác, a Balogh Norbi, akit megtaláltunk Hajdúböszörményben. Korosztályos válogatott lett. A Debrecen igazolta le, majd kikerült Olaszországba, ahonnan aztán Anglia következett. Ilyenből azonban egyelőre kevés van.
Bár hivatalosan megbízott vezetőedző, már edzőként is része a Honvéd történelmének azzal, hogy bejutva a magyar kupa szerdai döntőjébe legrosszabb esetben is ezüstérmes. Érez-e vezetői képességeket arra, hogy ezt a csapatot akár évekig is irányítsa?
Ezt majd csakis az élet tudja bebizonyítani. Óriási megtiszteltetésnek és ajándéknak veszem, hogy most én lehetek a csapat vezetőedzője. Tudom, hogy nagyon sokan féltenek. Azt is, hogy bárhogyan alakul is ez a mostani szereplésem, ez a kapcsolat örök nekem a Honvéddal.
Ma már minden az eredményességről szól. Pontosan érzem, milyen tétje van mindennek. Volt már vereség után bántó hozzászólás, ami velejárója a feladatnak. Nem könnyű, de meg kell emészteni. Szimpátia vagy emberi kapcsolatok ide vagy oda, azonnal félredobjuk azt, ami most éppen nem működik. Ez nem csak az edzői sors, hanem a párkapcsolatban is képesek vagyunk azonnal megtagadni a múltat, ha úgy akarjuk.
Egy dolgot tudnia kell mindenkinek: bárhogy alakul a mostani megbízatásom, sosem szeretnék elszakadni a Honvédtól. Ami a vezetői képességeket illeti: jelenleg mindenki úgy azonosíthat be engem, hogy egy aranyos, kedves ember vagyok, és talán ez kétségeket ébreszthet másokban. De tudok változni is a helyzettől függően. A játékosok már azért ebből kaptak ízelítőt az edzések alatt, a közönség még nem. Vannak pillanatok, amikor keménynek kell lenni, és akkor én is kemény vagyok.
A magyar csapatok telente szeretnek Törökországban edzőtáborozni. Ha Pisont Istvánon múlna, csapatát elvinné-e Izraelbe is egy ilyen felkészülésre?
Ha úgy alakulna, mindenképpen. Szívesen utaznék Izraelbe a csapattal. Biztosan élveznék a játékosok is, különleges élményeket is gyűjtenének a felkészülés mellett. Ez azonban még messze van, most az a fontos, hogy megnyerjük a magyar kupát és jól teljesítsünk a szezon hátralevő részében.
