Erről vitatkoztak október 16-án történészek a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének pódiumbeszélgetésén.
Miként azt a budapesti rendezvény moderátora, Fazekas Csaba a Miskolci Egyetem docense már az elején megfogalmazta, a kérdés önmagában „ellentmondásos jelenségre utal”, azonban – mivel a „mai politikai közbeszéd részeként időnként felszínre kerül” – jelenleg is legitim felvetés.
Ami az ellentmondásosságot illeti: a két meghívott történész – Szívós Erika és Csorba László – már abban sem tudott hasonló álláspontra helyezkedni, hogy egyáltalán megvalósult-e teljességében a magyar zsidók asszimilációja. Már amennyiben tudományosan értelmezhető ez a fogalom egy kisebbség a többségi társadalmoba való integrációjaként.
Mivel az asszimiláció egy viszonyfogalom – az adott kisebbség identitásának megtartása mellett fontos az is, hogy mit gondol a befogadó többségi társadalom róluk – tökéletes asszimilációról nem lehet beszélni
– mondta Csorba László, aki szerint ezzel együtt a zsidók európai integrálódása az elmúlt 2000 évben megvalósult.
A Nemzeti Múzeum korábbi főigazgatója hozzátette:
A dualizmus korában az asszimiláció problematikája akkor jelentkezett először a hazai zsidóság életében, amikor a társadalomban csökkenni kezdtek az erőforrások. Ez ugyanis primer csoportszűkítő nézetet fogalmazott meg.
Csorba leszögezte, hogy mindez később a jogfosztó, a zsidóságot ellehetetlenítő politikai intézkedésekig, majd végső soron a holokausztig vezetett.
A hazai zsidóság asszimilációja gazdasági és kulturális téren megvalósulni látszott a dualizmus korában, azonban maradéktalanul nem lehet azt állítani, hogy ez teljes siker volt
– fogalmazott Szívós Erika.
Az ELTE Bölcsészettudományi karának habilitált egyetemi docense kifejtette, hogy a zsidók és a magyar nemesi osztály között megköttetett „asszimilációs alku” részeként a felek abban a hitben élhettek, hogy a kölcsönös egyezség miatt az integrálódási folyamatok jó irányban haladnak.
Eredendően az alkuban a felek arra vállaltak kötelezettséget, hogy a zsidóság politikai és polgári jogokat kaphat, amennyiben feladja nyelvi és szokásbéli differenciáit. Ez de facto az 1967-es emancipációs (a zsidók egyenjogúsításáról szóló) és az 1895-ös recepciós (a zsidó vallás törvényesen elfogadott vallássá nyilvánítása) törvénnyel meg is valósult.
A történész szerint mindezt érdemes abba a történelmi kontextusba helyezni, hogy 1900-ig Magyarországon a különféle nemzetek együttélése miatt a magyar nyelvűek kisebbségben voltak. Ezért a vezető politikai osztály meghatározóan liberális része számára a zsidóság remek partner volt abban, hogy tömegével döntöttek úgy, a hogy hagyományos zsidó létezésformájuk megőrzése – német vagy jiddis nyelvük, szokásaik, öltözetük – helyett idomulnak a magyarság kulturális identitásához.
Ez egyfajta nacionalista program is volt a politikai elit részéről, mert a zsidóságot – annak gazdasági és társadalmi fejlettségével – a magyarság erőtartalékainak is gondolták.
– vélte Szívós Erika.
A történészek abban egyetértettek, hogy Trianon után a hazai politikai elitnek már nem volt szüksége arra, hogy pozitívan viszonyuljon a zsidósághoz. A társadalom immáron sokkal homogénebb lett, koncentráltan a feudalizmusból sajátságos (a zsidósággal szembeni) frusztrációt is öröklő tömeggel, amelyhez jött még bizonyos presztízsszakmákban (orvos, kereskedő, bankár, jogász) jellemző zsidó túlreprezentáltság.
Ezt pedig – a résztvevők szerint – mintegy előkészítette a klasszikus antijudaizmusra épülő modern antiszemitizmust, amely a korban kialakult társadalmi nyilvánosság előtt zajlott különféle perekkel (pl. Tiszaeszlár) és vádaskodásokkal. Ahogy Csorba professzor fogalmazott:
a dehumanizáció fontos eleme lett ismét a társadalmi csoportok közötti ellentéteknek, és ezzel egy újfajta modern politikai propaganda jött létre. Az erre fogékony szegényebb réteg lett aztán az európai szélsőjobb bázisa is.
A szép számmal összegyűlt hallgatóság előtt folytatott diskurzus érdekes konklúziójára akkor derült fény, amikor a beszélgetést moderáló Fazekas Csaba azt a provokatív kérdést tette fel, hogy vajon a két fontosnak hitt törvény segítette-e az asszimilációt?
Szívós válaszában arra emlékeztetett, hogy már 1849-ben megvolt a politikai szándék arra, hogy polgári és politikai jogokkal ruházzák fel a Magyarországon élő zsidókat, azonban mindez csak majdnem fél évszázaddal később, 1895-ben valósulhatott meg.
A történész szerint ezzel együtt a jogszabályok önmagukban se nem segítették, se nem hátráltatták az asszimilációs folyamatokat. Az ugyanis a hazai zsidóság különféle csoportjainak különbözőségei miatt lett egyedi és sajátságos.
Fazekas kérdésére adott válaszában a jogalkotás egy „lenyűgöző kudarcának” nevezte Csorba László azt a jelenséget, amely szerinte elsősorban a magyar zsidóság szétválásának „drámai törésére” vezethető vissza. A történész szerint ugyanis a zsidóságon belüli – leginkább az ortodoxok és a neológok közötti – különbségek miatt az identitáskérdés kiéleződése vezethetett oda, hogy az államnak, mint jogalkotónak hirtelen több irányban kellett partnerséget folytatnia.
Azonban, mint ez bebizonyosodott, ezeknek a csoportosulásoknak a „sokszor áthidalhatatlan szokásjogi különbözőségei okozta konfliktust nem tudta semmilyen törvény szabályozni”
– tette hozzá a történész.
Erre mondná (Neo)Kohn Grünnek: még hogy a mai zsidó szervezetek közötti konfliktusok egyediek és sajátságosak…!