Eltelt két év. A háború előtti élet ma már távoli, csalóka emléknek tűnik – mintha egy másik világban éltük volna. A tartalékos szolgálat mára nem nem pusztán egy néhány hetes megszakítás az év során, hanem az életünk középpontja lett: egy ciklus, amelyben a felkészülés, a szolgálat és az újrabeilleszkedés váltják egymást. Közben pedig próbálunk úgy élni, mintha minden rendben volna – mintha a mindennapok változatlanul folynának tovább.
Véleménycikk Gadi Ezrától, az IDF ejtőernyős felderítő egységének aktív tartalékosától, a Nemzeti Információs Igazgatóság korábbi vezetőjétől.
Az IDF-ben a tartalékos szolgálat ma már életforma
Aki két éve egyenruhát visel, pontosan tudja: a háború előtti Izrael már nem létezik. A „tartalékos szolgálat” ma nem egy adminisztratív fogalom – hanem életforma. Régen a néhány hetes terepgyakorlat felért egyfajta baráti találkozóval. Ma viszont hónapokon át tartó készenlétet jelent, ami átszövi a családi életet, a munkát, a mindennapi döntéseinket.
Az IDF tartalékosai között egy új valóság született: egy közösség, amely egyszerre kimerült és megerősödött.
Sokan próbálják mérni ennek az időszaknak a következményeit: hány házasság bomlott fel, hány előléptetés maradt el, hányan szakították meg tanulmányaikat. De vannak dolgok, amelyeket nem lehet táblázatba rendezni. Hogyan mérhető a gyermek szemében a vágyakozás, amikor az apja ismét szolgálatba indul? Hogyan írható le az a csendes büszkeség, amely a legnehezebb körülmények között is megszületik?
Vagy az a fáradt frusztráció, amely egy nő arcán tükröződik, amikor már a sokadik hónap telik el bizonytalanságban?
Ezek a kérdések túlmutatnak minden statisztikán. A válaszok személyesek, sokfélék – mégis közösek bennük a felelősség és az összetartozás mély, szinte kézzelfogható érzése.
A tartalékosok: a társadalom gerince
Ez a nemzedék a háború és a civil élet határán él. Egyszerre katona és polgár. Szülő és harcos.
A tartalékosok közössége sosem volt egységes – de talán még soha nem volt ennyire összetartó sem. Ők nem csupán a határokat védik, hanem az izraeli társadalom egyik legfontosabb értékét: a bajtársiasságot.
Sokan közülük testileg vagy lelkileg megsebesültek, mégis ők alkotják ma Izrael legéleterősebb részét.
Nem tudnak hónapokkal előre tervezni, de az ő vállukon nyugszik az ország jövője. Ők azok, akik – minden bizonytalanság ellenére – még mindig hisznek és reménykednek: hogy a túszok hazatérnek, és hogy Izrael újra talpra áll.
Ez az élet kettőssége – a keki-színű sapka és a taktikai sisak, a családi reggeli és az éjszakai járőrözés közötti váltakozás – már a háború előtt is létezett. De ma a határok elmosódtak. És ha az intenzitás tovább nő, ez a hibrid állapot egyszerűen fenntarthatatlanná válik.
Izraelnek szüksége van a tartalékosaira – de a tartalékosoknak is szükségük van Izraelre.
Arra, hogy a társadalom megértse: a szolgálat véges erőforrás, amelyet óvni kell. Ha ezt a nemzeti kincset elhasználjuk, az ország tükörképe eltorzul.
„A tartalékos szolgálat arról is szól, hogy megőrizzük az ország lelkét”
Mert a cél nem az, hogy jó katonák legyünk – hanem hogy jó szülők, szerető partnerek és felelős polgárok maradjunk. Csak így maradhat meg Izrael szíve egészségesnek.
Izrael legjobb évei még előttünk állnak. Ehhez azonban közös mozgósításra van szükség – politikai, társadalmi és erkölcsi értelemben egyaránt.
A tartalékos szolgálat nemcsak a határ védelméről szól, hanem arról is, hogy megőrizzük az ország lelkét. Ez a mi történetünk – mindannyiunké.És talán már jövőre elkezdhetünk benne egy új fejezetet.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
