Juval Elbashan véleménycikke az izraeliek és zsidók Gáza- és Osló-szindrómájáról.
Harminc évvel az oslói megállapodások után egy aggasztó mintázat tovább él: izraeliek és zsidók magukat hibáztatják, és hamis békevárakozásokba kapaszkodnak, miközben ellenségeik nyíltan erőszakos szándékaikat hirdetik; ennek az önámításnak a következményeit mára lehetetlen figyelmen kívül hagyni.
A zsidó önostorozás és Osló
Számos könyv született az oslói megállapodásokról, amelyek fő keretét képező Taba-megállapodás ebben a hónapban ünnepli 30. évfordulóját. E könyvek többsége már régóta irrelevánssá vált. Kivételt képez Dr. Kenneth Levin The Oslo Syndrome (Az Osló-szindróma) című könyve, amely ma még relevánsabb, mint amikor először megjelent.
Október 7-e után elengedhetetlen, hogy minden izraeli és minden zsidó megismerje a könyvben bemutatott tézist.
Dr. Levin, a Harvard Egyetem pszichiátere szerint Izrael az oslói folyamat során magáévá tette ellenségei vádjait. Az ország elfogadta azt az állítást, hogy az ellene irányuló terrorizmus legalább részben az ő hibája volt, mert addig nem volt hajlandó elismerni a palesztin népnek okozott állítólagos igazságtalanságot, és megpróbálni azt orvosolni, elsősorban az 1967-ben elfoglalt területek visszaadásával.
Jichák Rabin és támogatói hittek ebben, annak ellenére, hogy tudták, hogy Jasszer Arafat és társai továbbra is nyilvánosan elkötelezték magukat Izrael állam teljes megsemmisítése iránt. Valójában az aláírási ceremónia előtti éjszakán Arafat a televízióban kijelentette, hogy Oslo csupán egy szakasza a Palesztin Felszabadítási Szervezet jól ismert „fázisos tervének”, amelynek keretében a PFSZ békés eszközökkel elfogad minden területet, amit csak tud, és miután megerősítette pozícióját, azt felhasználja a többi terület meghódítására irányuló kampányának folytatására.
Azt is tudták, hogy a palesztin vezetők gyakran hasonlították az oslói megállapodásokat a Hudajbíja-i szerződéshez – egy paktumhoz, amelyet Mohamed próféta írt alá, majd később megszegett, amikor elég hatalmat szerzett ahhoz, hogy legyőzze korábbi partnereit. A Palesztin Hatóság intézményeinek létrehozása, különösen az oktatás és a média területén, lehetővé tette Arafat számára, hogy ezt az értelmezést népszerűsítse a szélesebb közönség körében. Az izraeliek – beleértve ezt az írót is – úgy döntöttek, hogy szemet hunynak és tovább haladnak. Hogyan történhetett ez?
Levin szerint a válasz a tartós bántalmazásnak kitett kisebbségi csoportok pszichológiájában rejlik.
Az ilyen közösségekben egyesek – függetlenül attól, hogy azok mennyire torzítottak vagy abszurdak – magukba szívják a velük szemben hangoztatott vádakat, abban a kétségbeesett reményben, hogy azok teljesítése megkönnyebbülést hoz.
Egy bántalmazott gyermek pszichológiája
Levin ezt egy olyan gyermek pszichológiájához hasonlítja, aki szülei részéről folyamatos erőszaknak van kitéve. Az ilyen gyermekek szinte mindig magukat okolják, meggyőződve arról, hogy a bántalmazás „rossz” viselkedésük méltó büntetése. Nem azért teszik ezt, mert naivak, ahogyan azt gyakran feltételezik, hanem mert nincs más választásuk.
Legbelül tudják, hogy szüleik ok nélkül verik őket, de elnyomják ezt az igazságot, és ragaszkodnak ahhoz a hithez, hogy ha engedelmeskednek, végül békét találnak.
Ahogy Levin írja: „Ahhoz, hogy megértsük ennek az önámításnak a motivációját, vegyük figyelembe a gyermek előtt álló választást: vagy felismeri tehetetlenségét és helyzetének reménytelenségét, vagy becsapja magát, és ezzel megőrzi valamilyen formában a reményt.” Természetesen a legtöbb gyermek a reményt választja, a szörnyű következmények ellenére. Nem ritkán az áldozatból bántalmazó lesz, aki más gyermekek számára a félelem forrásává válik.
Az üldözött kisebbségi közösségekben egyes tagok hasonlóan elfogadják elnyomóik vádjait, abban a reményben, hogy így békén hagyják őket.
Ez igaz az üldözött kisebbségekre, például a zsidókra is. Közülük is sokan elfogadták a vérvádakat és más hamis vádakat, ami oda vezetett, hogy zsidó társaikat károsnak és megjavításra szorulónak tekintsék.
Pontosan ez történt velünk az oslói évek alatt a palesztinokkal kapcsolatban.
Ez nem meglepő. Ahogy Max Nordau egyszer írta:
„Az antiszemitizmus legnagyobb diadala az, hogy a zsidók antiszemita szemmel látják magukat.”
Talán ez vezetett engem – és sok másokat – ahhoz, hogy október 7-e előtt figyelmen kívül hagytuk a Hamász vezetőinek szavait, és minden ellenkező bizonyíték ellenére ragaszkodtunk a Gázával való együttélés fantáziájához. Ez teljesen lehetséges.
Az Osló-szindróma csak még relevánsabbá vált azzal, amit Daniel Pipes tudós „új antiszemitizmusnak” nevezett, különösen Izrael gázai szárazföldi inváziójának kezdete óta. Ez a fajta antiszemitizmus a zsidókat már nem szerencsétlen parazitáknak, hanem kegyetlen elnyomóknak ábrázolja. Sok zsidó és izraeli az akadémiai, média, kulturális és nemzetközi szakmákban úgy reagált, mint az a bántalmazott gyermek. Néhányan még odáig is elmentek, hogy elutasították a zsidó állam legitimitását, remélve, hogy ez távol tartja őket a többi zsidótól és izraelitől.
Sajnos, és az Osló-szindróma tézisével összhangban – 30 év távlatából nézve – az ilyen remények alaptalanok.
Juval Elbashan izraeli író, jogász, elismert akadémikus és társadalmi aktivista, aki számos, a társadalmi igazságosságnak szentelt program létrehozásában vett részt.
Ez a cikk a Ynet oldalán jelent meg eredetileg.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
