Milyen szép és egyszerű is lenne, ha Mahmoud Khalil ügye az amerikai szólásszabadság vegytiszta példája lehetne, amikor is egy zöld kártyával rendelkező diák bátran hirdeti kissé radikális nézeteit, a diktatórikus államhatalom pedig megpróbálja cenzúrázni és deportálni őt, megsértve a szólás teljes szabadságát garantáló első alkotmánymódosítást, amely őt, a külföldi vendéget is magától értetődően védi.
Ha így lenne, érthető is lenne az a megható szolidaritási hullám, amely úgy veszi körül a fiatalembert a demokrata párttól a Hamász-párti aktivistákon át az öngyűlölő baloldali zsidókig, ahogy soha egyetlen október 7-én kivégzett vagy meggyalázott izraeli túszt nem övezett szolidaritás. Mahmoud Khalil egyszerre a palesztin nép melletti kiállás és a szabad szólás hőse – kár, hogy egyik sem igaz.
Az első alkotmánykiegészítés az Egyesült Államok azon fontos alapjogainak egyike, amelyek az egyént védik az állam túlkapásaitól, ezért korlátok közé szorítják a végrehajtó hatalmat. Ennek az az ára, hogy Amerikában teljesen szabad a szólás, a gyűlöletkeltő beszéd (hate speech) sem tiltott, az amerikai campusokon is simán lehet zsidózni, cionistázni, fehéreket lerasszistázni, iszlamofóbozni, transzfóbozni, uszítani a szabad piac és Amerika más alapértékei ellen.
A nagy szabadságnak csak a kettős mérce szab határt: soha egyetlen jogvédőben vagy akadémikusban fel nem merülne, hogy a szabad szólást védje, ha mondjuk fehér nácik buzdítanának feketék kirekesztésére a campuson, a KKK keresztjeit lobbantva lángra ott, ahol a Free Palestine hívei tavaly izraeli és amerikai zászlókat égettek.
A mítosszal ellentétben azonban van jogi határa is az amerikai szólásszabadságnak: a Legfelsőbb Bíróság az első alkotmánykiegészítés szűk körű kivételei sorolta az uszítást (jogellenes felbújtást), a valós fenyegetéseket, a megfélemlítést vagy a diszkriminatív zaklatást. Ezekben a tényállásokban az a közös, hogy a Columbián és több száz másik amerikai egyetemen mindegyiket kimerítették a tavalyi “palesztinpárti”, antiszemita demonstrációkon, campus-foglalásokon.
A 30 éves szíriai palesztin Mahmoud Khalil decemberben fejezte be posztgraduális tanulmányait a Columbián. Múlt szombat este fogta el a bevándorlási hatóság (ICE), és egy louisianai börtönbe szállította. A Hamász-párti aktivistának, aki szerint “a cionisták nem érdemlik meg, hogy éljenek”, várhatóan visszavonják a zöldkártyáját és kitoloncolják az Egyesült Államokból (ezt egy manhattani bíró egyelőre magakadályozta).
Ügye azonban, ahogy Marco Rubio külügyminiszter találóan megfogalmazta, nem a szabad szólásról szól.
Khalil egyik vezető figurája és szóvivője volt a Columbia Izrael-ellenes megmozdulásainak, több Hamász-párti tüntetés élére is állt. Részt vett a Columbia University Apartheid Divest (CUAD) nevű szervezetben, amely a zsidó állam bojkottjára szólított fel, és a fegyveres erőszakot dicsőítette. A Newsweek szerint Khalilt az egyetem azzal vádolta, hogy “olyan rendezvényt szervezett, amely a Hamász október 7-i támadását dicsőítette”. Ő vezette azt a megmozdulást is, amelyen a diákok elfoglalták a Barnard College-et, és a “Hamász Média Iroda” mészárlásokat dicsőítő szórólapjait osztogatták.
Itt már régen nem csak a szabad szólásról van szó. A szavak fenyegetésekhez és atrocitásokhoz vezettek.
A tüntetések során a zsidó diákok és tanárok féltették testi épségüket, már ha egyáltalán részt vehettek az órákon, és mondjuk nem zárták ki őket, mint “cionistákat”. Ráadásul mindez nem is tavaly kezdődött: “A Columbia zsidó diákjai évek óta zaklatásról, megfélemlítésről és egyenesen ellenséges viselkedésről számolnak be. Az Izrael-ellenes retorikát hangoztató professzoroktól kezdve a zsidó társaikat célba vevő diákcsoportokig a környezet mérgezővé vált” – számolt be az egyik érintett diák, aki szerint “ha a gyűlölet zaklatássá és fenyegetéssé fokozódik, annak következményei kell, hogy legyenek.” Hát, most vannak.
Zsidó diákok és tanárok szisztematikus megfenyegetése, és annak megakadályozása, hogy éljenek jogukkal, és látogathassák az egyetem előadásait: nem szólásszabadság, hanem bűncselekmény.
A Trump-adminisztráció teljesen jogszerűen akarja deportálni ezt a fiatalembert az Egyesült Államokból. Az 1950-es amerikai bevándorlási és állampolgársági törvény pontosan meghatározza azokat az okokat, amelyek miatt egy külföldi kiutasítható: például ha “olyan politikai, társadalmi vagy egyéb csoport képviselője…, amely terrorista tevékenységet helyesel vagy támogat”, vagy “másokat rávesz arra, hogy terrorista tevékenységet vagy terrorista szervezetet támogassanak”.
Talán egyetértünk abban, hogy Khalil szólásszabadsága ott ér véget, ahol ez az amerikai törvény elkezdődik. De az is jó hír – és ezt a limitált kormányzat és a maximális szólásszabadság híveként is támogatom – hogy a külügyminiszternek joga van adott esetben “alapos okkal feltételezni”, hogy valakinek “az Egyesült Államokban való jelenléte vagy tevékenysége potenciálisan súlyos külpolitikai következményekkel járhat az Egyesült Államok számára”, vagy egyenesen nemzetbiztonsági rizikót jelent.
Jól is néznénk ki, ha az ilyen arcoktól nem lehetne megszabadulni.
A szerző újságíró, publicista, írása saját blogján, az individualista.hu oldalon jelent meg eredetileg, lapunk azt a szerző engedélyével teszi közzé.
Seres László összes cikkét elolvashatja itt.