Elérkezett az idő!

A Bibas gyerekek meggyilkolása a 18 hónapja tartó borzalmak fontos momentuma, amely pontosan megmutatta, kik is Izrael palesztin szomszédai. A Fehér Ház támogatásával Izraelnek határozott egyoldalú lépésekkel kell biztosítania a jövőjét — írja a Tablet Magazine-ban megjelent véleménycikkében Liel Leibovitz publicista.

A gyász kevés, a harag még kevesebb. Csak a hideg, érzéketlen tények maradnak: Kfir Bibas, a fotókon ránk mosolygó kisbaba, aki rózsaszín elefántját szorongatja, és akit erőszakkal hurcolták el otthonából, édesanyjával, Shirivel és négyéves bátyjával, Ariellel együtt. A Gázai övezetben tartották őket fogva, majd meggyilkolták őket. Talán soha nem fogjuk megtudni, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül, de sokat tudunk kínzóikról. Közel 18 hónapja gyűjtünk igazságügyi bizonyítékokat a Gázában élő terroristákról. Mit tudunk róluk? A kérdés nagyon is fontos. Valójában nincs is fontosabb, különösen, mivel Izrael és az Egyesült Államok azt próbálják kideríteni, hogyan tovább, most, hogy a Hamásszal kötött tűzszünet első fordulója a végéhez közeledik.

Mit tudunk?

Ismerjük a számokat: Az Oxfordi Egyetem kutatói által a gázaiak körében végzett nagyszabású felmérés, amelyet a Foreign Affairs című folyóiratban éppen a múlt héten tettek közzé, kimutatta, hogy míg 2023. október 7. előtt a gázaiaknak csak 36%-a támogatta a Hamászt, addig 2024 márciusára ez a szám jóval több mint másfélszeresére emelkedett, és csak akkor kezdett csökkenni, amikor Izrael tavaly októberben sikeresen likvidálta Yahya Szinwart. Ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a megkérdezettek 98%-a vallásosnak vallotta magát, és majdnem ugyanennyien mondták, hogy az Izraellel való konfliktust vallási, nem pedig politikai szempontból látják: A zsidók bitorlók, akiket el kell űzni.

De hogyan?

Amikor megkérdezték őket, 47%-uk azt mondta, hogy Izraelt el akarja pusztítani, és egy szigorúan iszlám államot szeretne a saría törvények által irányított állam helyébe, 20%-uk pedig azt mondta, hogy pusztán az összes zsidó erőszakos eltávolításával és oda való áthelyezésével érné be, ahol az őseik éltek az Izraelbe való bevándorlás előtt.

A mérsékeltek, 17%-uk, azt mondta, hogy megelégednének a palesztinok visszatérési jogának elfogadásával, ami a zsidó állam megszüntetésének szelídebb módja lenne.

És ismerjük a történeteket:

A visszatérő izraeli túszok közül sokan ugyanannak a történetnek a változatait mesélik el, miszerint hétköznapi családok tartották őket fogva, és nem szakállas, fegyveres fanatikusok, hanem anyák, apák, lányok és fiúk bántalmazták és kínozták őket.

Liri Albag például, a bátor IDF katona, akit januárban engedtek szabadon, egy ilyen család rabszolgája volt, amely 37 napig nem engedte zuhanyozni, és látva, hogy éhségtől elájul, kigúnyolta és nem engedte, hogy megegye azt az ételt, amelyet kénytelen volt fogvatartóinak főzni.

Az ilyen örömteli kegyetlenségnek nincs párja a civilizált világban. Persze, a háború pokol: bármi megtörténhet, ez persze túl sajnálatos, de szinte elkerülhetetlen. De nem ez van Gázában.

Egy halott zsidó csecsemő Izraelbe való hazatérésének képsorait látva arra kényszerülünk, hogy elmondjuk az igazságot: az hogy a gázaiak többsége, vagy akár sokan ártatlanok, akiket zsarnoki vezetőik eltérítettek, udvarias fikció. Bizonyára vannak néhányan valahol az övezetben, például a nagyon fiatalok, akik nem vettek részt a múlt 18 hónap szörnyűségeiben, és nem is helyeslik azokat, de ők nem menthetik meg Gáza népirtó mentalitását, mint ahogy Szodoma és Gomorra feltételezett 10 jó embere sem menthette meg a két gonosz várost.

Ábrahámhoz, közös ősünkhöz hasonlóan mi is küzdöttünk, hogy megtaláljuk az igazakat a gonoszok között. Reméltük, hogy a gázai palesztinok megmutatják azt a bátorságot, amelyet Szíriában, Tunéziában vagy Líbiában láttunk, és szembeszállnak őrült uraikkal. Ám nem történt tiltakozás, és a zsarnokok támogatottsága annál inkább nőtt, minél kegyetlenebbül gyilkolták a zsidókat.

Reméltünk látunk egy palesztin Oskar Schindlert, egy igaz embert vagy nőt, aki szembeszállna a Hamásszal, ahogy igaz férfiak és nők szembeszálltak a sokkal hatalmasabb nácikkal, és azt mondaná, hogy semmilyen ügy vagy ideológia nem indokolja csecsemők brutális meggyilkolását. Ám senki sem jött elő.

Hatalmas pénzjutalmat és biztonságos áthaladást ajánlottunk fel mindenkinek, aki bármilyen információt szolgáltat a túszainkról; a gyűlölet hangosabb volt, mint az önérdek és a pénz.

Izrael déli szomszédainak minden lehetőségük megvolt arra, hogy ellenálljanak, megbánást tanúsítsanak, és új irányt vegyenek. Ám ők minden alkalommal visszatértek ahhoz az egyetlen gondolathoz, amely életet és értelmet ad nekik: zzsidókat ölni, mindet, örömmel.

Ha ezt eddig nem értettük, talán majd most, hogy két halott gyermeket temetünk el.

A tanulság, amit meg kell tanulnunk, egyszerű és egyetlen szóra vezethető vissza: elég.

Elég a nemzetközi és az emberi jogokról szóló szofizmával. Azok az olvasztótégelyek, amelyekben ezek az eszmék születtek, a százéves konfliktusok tüzével égve, most lehűltek és összeomlottak. Úgy tenni, mintha komolyan kellene vennünk ezeket a szerződéseket jóval azután, hogy a hatékonyságukat garantáló keret – ha egyáltalán létezett ilyen  – összeomlott, puszta őrültség. Láttuk az Egyesült Nemzeteket. Láttuk a Nemzetközi Bíróságot. Láttuk a Vöröskeresztet. A gázai gonosztevők cinkosainak bármelyikét komolyan venni nem olyasmi, amelyet bármely erkölcsileg vagy intellektuálisan komoly ember valaha is fontolóra venne.

Elég a zsidó erkölcsről szóló elviselhetetlen kiáltásokból is, amely valahogy mindig a gyermekeinket felfaló szörnyetegek iránti kegyelem felé hajlik. Ahogy kedves barátom és tanárom, Meir Soloveichik rabbi több mint két évtizeddel ezelőtt egy híres cikkében megjegyezte, a gyűlölet is zsidó erény. A nemrég lezajlott purim ünnep valójában annak az időnek az ünnepe, amikor a zsidók felkeltek, és 75 ezer üldözőjüket elpusztították, felismerve, hogy az igazságosság nemcsak azt jelenti, hogy visszafordítják Hámán gonosz rendeletét, hanem azt is, hogy mindazokat, akik csak túlságosan is buzgón vettek részt a mészárlásban, arra kényszerítik, hogy szembenézzenek tetteik következményeivel.

Hozzájuk hasonlóan mi is milliónyi kis Hámánnal küzdünk, gyilkos martalócokkal, akik annál bátrabbak lesznek, minél több kegyelmet kínálunk nekik.

És akkor elérkeztünk a valóság, a gyakorlat és a politika területére.

Trump elnök javaslata, hogy ürítsük ki Gázát a lakóitól, ha őszinték vagyunk, kegyesebb, mint amit bármelyik gázai megérdemelne, felajánlva a kegyetleneknek, akik Kfir Bibas zokogását hallották anélkül, hogy az alapvető emberi tisztesség egy foszlányát is megmutatták volna, azt az egyet, amit az a drága baba soha nem kaphat meg – esélyt egy jó és békés életre máshol.

El kell fogadnunk ezt a javaslatot, mert a középpontjában az egyetlen igaz és megkerülhetetlen érzés áll: Az izraeliektől nem várható el többé, hogy olyanok közelében éljenek, akik csak a halálukra vágynak.

Valamelyik másik palesztin csoporttal tárgyalni sem működőképes: A Palesztin Hatóság, a Palesztin Felszabadítási Front és társai csupán a gyilkosok egy másik árnyalatát képviselik. Nem sokat ér az a fantázia sem, hogy ugyanaz a türelmes átnevelés, amely oly sok németet megtisztított a nácizmus kórjától, talán Gázában is működhet. A gázaiak nem, ahogyan azt néhány beszámoló elhiteti velünk, hosszú ideje szenvedő ártatlanok, akiknek szerencsétlenségükre évtizedeken át kellett átélniük a Hamász indoktrinációját; ők egy még mindig fiatal vallás szigorú értelmezésének hűséges hívei, akik hisznek abban, hogy dicsőséges dolog Isten „ellenségeit” kardélre hányni.

Sajnos, Izrael egyre kevésbbé elszánt. Lehetséges, hogy Netanjahu egy hosszú, ötdimenziós sakkjátszmát játszik a világgal, elérni az igazi célt, az iráni rezsim szétverését? Lehetséges! De eközben itthon semmi sem történik. Néhány nappal ezelőtt egy barátomhívta fel figyelmemet egy fontos tényre: az elmúlt 18 hónapban Izrael legjobbjai és legokosabbjai, beleértve magát Netanjahut is, minden interjúban elmondták, hogy ha Izrael megfelelő amerikai támogatást kapott volna, egészen másként nézett volna ki a háború a Hamász ellen.

Most az amerikai támogatás nyilvánvaló. Most egy olyan amerikai elnök ül a Fehér Házban, aki szokatlan erkölcsi tisztánlátással és őszinteséggel rendelkezik, és a pokol kapujának megnyitása mellett érvel. Izrael pedig ahelyett, hogy megvalósítani azt, amiről egy éve beszél, gyenge, sebesült és zavarodott képet mutat. Fantasztikusak voltak a felrobbanó csipogók. Naszrallah likvidálása gyönyörűség volt. De nem lehet háborút nyerni és békét biztosítani merész kommandós akciókkal vagy egy néhány precíziós légitámadással. Háborút úgy nyerünk és úgy biztosítjuk a békét, ha ráébresztjük az ellenséget, hogy vesztett, és a Közel-Keleten, mint azt bárki, aki valaha is olvasta a történelemkönyveket, meg tudja mondani, ez csak egy dolgot jelent: a föld elfoglalását.

Izraelnek tehát most azonnal annektálnia kell Júdeát és Szamariát és lelkesen kell támogatnia Trump tervét, vagy valamilyen más megállapodást, amely megszabadítja Gázát a gázaiktól.

Egy hosszú pillantást kell vetni Kfir Bibas koporsójára, és pontosan rá kell jönni, hogy mi történik, ha a gonoszra okos érvekkel, és nem gyors tettekkel válaszolnak.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.