Hanuka a “legújabb” zsidó ünnep, legalábbis a történelemben elfoglalt helyét illetően. Mégis több, mint 2200 éves.
A zsidó naptár számos ünnepet tartalmaz, melyeket alapvetően két kategóriába tudunk sorolni. Az első kategória a Tórában (Mózes öt könyve) lefektetett ünnepek, így a “leggyakoribb” ünnepünk a sábát (szombat), az újhold, a három zarándokünnep: peszách (az egyiptomi kivonulás ünnepe), sávuot (a tavaszi aratás és a Szináj- hegyi kinyilatkoztatás ünnepe) és szukot (a sátrak ünnepe) illetve az újév (ros hásáná) és az engesztelőnap (jom kipur). Ezek mindegyike, az újhold kivételével, szigorú munkatilalom alá esik és már a legrégebbi koroktól kezdve, tehát az egyiptomi kivonulást követő Szináj-hegyi kinyilatkoztatástól,
több, mint 3300 éve, ünnepeljük őket.
Azután vannak a poszt-tórai ünnepek, melyeket később rendeltek el prófétáink és bölcseink, így a héber ádár hónap 14-én ünnepelt purim, melyben a bibliai Eszter könyvében megörökített, a teljes zsidó nép pusztulását előirányzó népirtástól való csodás megszabadulást ünnepeljük, melynek dátuma a polgári időszámítás előtti 357-ben lett volna esedékes. Eszter és Mordecháj (Markodeus) lenyűgöző története a zsidó nép babilóniai fogságának vége felé játszódik, mely után nem sokkal Ezra (Ezsdrás) és Nechemia (Nechemiás) vezetésével a zsidó nép visszatér a Szentföldre és felépíti a második jeruzsálemi Szentélyt.
Hanuka ünnepének előjátéka tulajdonképpen ekkor kezdődik. Ugyanis a békés és lelkes ország és nemzetépítő idők nem tartottak sokáig.
Nagy Sándor makedón hadvezér Júdeában tett látogatása (i.e. 329) ugyanis óriási hatással volt a zsidó népre. Az akkori civilizált világot a görög kultúra dominálta és Júdea zsidóságára is óriási hatással volt ez a modern, a művészetekre és a szépségre nagy hangsúlyt fektető kultúra.
Olyannyira, hogy a zsidó nép jelentős része, egyes történészek szerint többsége hátrahagyva ősei hitét a hellenizáció irányába kacsintgatott, mely leggyakrabban a görögök pogány vallását is magával hozta.
A Nagy Sándor halála után kettészakadt birodalom két pólusa az északi Szíria és a déli Egyiptom lett. Előbbinek uralkodója III. Antiokhosz volt, uralkodása i.e. 222-286-ig tartott, utóbbit Ptolemáiosz uralta.
A Szentföld, mely kicsinyke volt ugyan területét tekintve, ugyanakkor stratégiailag fontos helyen feküdt, ugyanis átjárást és ütközőzónát biztosított a két birodalom közt, a déli Egyiptom fennhatósága alatt volt.
Antiokhosz sikeres hadjáratban átvette Ptolemáiosztól a Júdea feletti uralmat, mely az eladdig elnyomás alatt élő zsidóknak némi fellélegzést jelentett. De nem sokáig. Antiokhosz ugyanis vesztes háborút vívott a rómaiak ellen, ennek az ára pedig komoly sarc megfizetését is jelentette. A zsidóknak aránytalan részt kellett vállalniuk az adófizetésben, mely azt is eredményezte, hogy a kezdetben toleráns uralmat véres diktatúra és elnyomás váltotta fel. Antiokhosz halálával fia, IV. Szeleukosz került a trónra, aki tovább fokozta apja elnyomó politikáját a zsidók ellen.
Ezt a külső elnyomást tetézte a már említett belső konfliktus, mely a hellenizált (ma úgy mondanánk asszimilált) és a tradíciókhoz, valláshoz és nemzeti érzéshez hű zsidók közt feszült és egyre fokozódott.
A zsidó főpapi tisztséget ebben az időben Jochánán főpap látta el, aki minden erejével megpróbálta visszaszorítani a hellenizált zsidók befolyását a nemzet irányításában. A konfliktus a két tábor közt odáig fajult, hogy hellenizált zsidók jelentették a szír-görög elnyomóknak, hogy a jeruzsálemi Szentély komoly vagyont, kincseket rejt. (Ezek a kincsek a Tórában meghatározott, a szentélybeli rendes áldozathozatalhoz adóként beszedett fél-sékel adományból, egyéb adományokból és jótékonysági alapokból származtak és nagy szükség volt rájuk a Szentély szertartásainak fenntartásához). A szír-görög vezetés, akinek rendkívüli szüksége volt erre a vagyonra, természetesen azonnal ugrott a hírre. Szeleucusz egyik miniszterét, Helyodroszt küldte a kincsek begyűjtésére, aki Jochánán főpap könyörgése ellenére katonáival el akarta kobozni a szent célre felhalmozott vagyont. Amint belépett azonban a Szentély terültére elájult, összeesett. Miután kivitték és magához tért, érezve, hogy isteni közbenjárás akadályozta meg tettében, többet nem mert a Szentély közelébe menni.
Szeleucusz halálával ie. 174-ben testvére, IV. Antiokhosz lepett Szíria trónjára, aki túltett elődjein gonoszságban és diktatórikus hajlamaiban. Talán ezért is kapta neve elé a megtisztelő „Epiphanész” előnevet, mely azt jelenti, az istenek kegyeltje (hasonló előnevet más uralkodók is viseltek).
Antiokhosz minden igyekezetével megpróbálta egyesíteni a kettészakadt birodalmat, tervébe a zsidók és különleges vallásuk és kultúrájuk semmilyen módon nem illett bele.
Ezért „magasabb sebességre kapcsolt” a hellén kultúra erőltetésében. Leváltotta a jeruzsálemi főpapot, Jochánánt, helyébe öccsét, Josuát állíttatta, aki maga is inkább a hellén kultúra iránt érzett affinitást, nevét is megváltoztatta a görögben divatos Januszra és a papság körében is a hellén kultúrát igyekezett előtérbe helyezni. Azonban őt sem tartotta a szír-görög vezetés sokáig posztján és főpapi tisztséget Meneláusz vette át, aki még több adó befizetését ígérte a királynak. Meneláusz rendkívül ügybuzgó volt, így megölette a folyamatosan protestáló korábbi főpapot, Jochánánt is.
Meneláusz karrierjének végét az okozta, hogy egy téves hír kezdett keringeni Júdeában, miszerint egy egyiptomi elleni hadjárat során Antióchusz meghalt, így a korrupt Meneláusz elmenekülni kényszerült.
Antiokhosz azonban nem halt meg, élt és virult. Hallva, hogy halálhírét a hagyományokhoz hű zsidók igyekeztek kihasználni és a birodalom ellen fordultak, csapatokat küldött Júdeába és katonái zsidók ezreit gyilkolták le, véres bosszút állva. A király dühe ettől sem csillapodott és olyan rendelkezéseket vezetett be, melyek mind a zsidó hagyományok eltűnését, a zsidó vallás kiirtását tűzték ki célul. A vallási szokások mindegyikének nyilvános gyakorlása halálbüntetést vont maga után.
Beszüntették a körülmetélést, a nyilvános Tóra tanulást és a kóserság szabályainak megtartását.
Zsidók ezrei lelték halálukat a szigorú törvényeknek ellenállva, így például a híres misnai rabbi Eliezer, illetve Hanna és hét gyermeke, kinek önfeláldozó történetét azóta is emlegetjük.
Mikor Antiokhosz katonái a Jeruzsálemtől alig 30 kilométerre fekvő, ma ismét virágzó Modiin városába értek, és ott a főtérre gyűjtve a zsidókat arra kényszerítették őket, hogy áldozzanak fel egy disznót a görög pogány isteneknek, senki sem vállalkozott a feladatra. Mikor egy hellenizált zsidó mégis előlépett, hogy ő bizony örömmel teljesíti a kérést, a városban élő Mátitjáhu, aki maga is papi családból származott kardjával lesújtott az árulóra.
Mátitjáhu fiai is kardot ragadtak és még mielőtt a szír-görög katonák feleszméltek volna, lemészárolták őket, elindítva egy olyan népfelkelést, mely hamarosan az egész országon végig sepert.
Mátitjáhu és öt fia, Júda, Elázár, Simon, Jochánán és Jonatán tudva, hogy Antiokhosz amint értesül a történtekről vérdíjat fog kitűzni fejükre, elmenekült Modiin városából és a júdeai hegyekben talált menedéket. Csatlakozott hozzájuk egy maroknyi elkötelezett zsidó is, kisebb gerilla hadsereget létrehozva.
Matitjahut azonban menekülés közben elérte végzete, halála előtt elsőszülöttjét, Júdát tette meg a csapat vezetőjévé. A család neve, mely eddig Hasmoneus volt, ekkor változott Makabivá, ami egyrészről alliterált a görög „pöröly” szóra, másrészről annak a héber mondatnak kezdőbetűiből állt, mely azt hirdeti „ki olyan mint Te, Örökkévaló”.
Antiokhosz haragja várható módon le is sújtott. Hadvezérként Apoloniuszt küldte a lázadó zsidók ellen Júdeába, azonban seregét a Makabeus hadsereg könnyen győzte le. Természetesen a Makabeusokhoz eddigre már csatlakoztak már városokból érkezett zsidók is, akik mind az elnyomás ellen igyekeztek fellépni. Az Antiokhosz által küldött másik hadtest is vereséget szenvedett, Júda Makabi hősiesen és elhivatottan harcolt összesen mintegy 40 ezer katonából álló szír-görög hadsereg ellen. A végső ütközet Micpánál zajlott, ugyanott, ahol annak idején Sámuel próféta mutatott be áldozatot Istennek a filiszteusok ellen vívott győztes csata után.
A Makabeus hadsereg Jeruzsálemig tört előre, felszabadították a Szentélyt és megtisztították azoktól a pogány bálványoktól, melyeket a szír-görögök és az asszimiláció-párti zsidók helyeztek oda.
Mindez az időszámítás előtti 139. évben, kiszlév hónap 25-én történt.
A Makabeusok, akik maguk is papi családból származtak, igyekeztek azonnal visszaállítani a Szentély áldozati rendjét, ahogy az Mózes idejéből rendeltetett. Az egyik szakrális tárgy az színaranyból készült gyertyatartó volt, a menóra, amit az szír-görög rendkívüli értéke miatt már korábban elloptak. Ezért a Makabeusok, választás nem lévén, egy sokkal „olcsóbb” menórát készítettek, azonban olyan olajból is, melyen még Jochánán főpap pecsétje volt, csak egy korsót, azaz egy napra való adagot találtak.
Az új olaj készítése napokat vett igénybe, azonban isteni csoda folytán ez az egy napra való olaj nyolc napig égett a kandeláberben, hirdetve, hogy Isten harcol a zsidó nép oldalán.
A csodás ütközetek, a hihetetlen túlerővel szembeni bátor kiállás és a Szentély újbóli felavatásának örömére és emlékezetére hirdették meg a kor rabbijai, hogy minden zsidó otthonban kiszlév hónap 25-ének estéjétől kezdve nyolc estén át felgyúló gyertyák fénye hirdesse a hagyomány és a hit győzelmét a hitetlenség és az istentelen törekvések ellen.
Hanuka ünnepe tehát a fény győzelme a sötétség felett. Talán nem véletlen, hogy pont az ünnep környékén kezdenek ismét hosszabbodni a napos órák, oszlik el lassan a sötétség, hogy utat engedjen a szabadságot és reményt adó világosságnak.
A cikk eredetileg a szerző blogoldalán jelent meg.
