Az antiszemitizmus és antijudaizmus gyökerei a múltnak mélységes mély kútjából táplálkoznak. Ősi tartalmai és képzetei: a kiáltóan önellentmondásos és szörnyű következményekkel terhes istengyilkossági vádak, a rejtőzködés és elzárkózás, vagy éppen megfordítva, a túlságos alkalmazkodóképesség, az idegenség, a fenyegető titkos hatalom, az összeesküvés, a vérvád, a „bosszú népe” majd a pénzimádat, a kapitalista megszállottság, a magasztos lovagi ideálok rejtett vagy pimaszul nyílt meggyalázása. Ide tartoznak a zsidók egy csoportjának tulajdonított szándékokból a „világzsidóságra” mint önálló, szervezett és egyakaratú aktorra kiterjesztett összeesküvéselméletek…
Amikor a zsidó nép a cionizmussal és Izrael megalapításával újra politikai és történelmi szereplővé vált, természetesen bekövetkezett az, mint minden más politikai szereplőnél, hogy mások politikai érdekeit közvetve vagy közvetlenül sérti vagy előmozdítja, tehát ellenféllé vagy szövetségessé válik. Eddig ez természetes, ez az ára az aktív történelmi, illetve politikai szereplővé válásnak, így ezekre a konfliktusokra nézve nem lenne adekvát az antiszemitizmus vádja.
Az anticionizmus ugyanakkor végső soron a zsidó nép aktív politikai szereplőként való eltörlésére törekszik. Így, ilyen egyszerűen.
Igazolható, egy következő cikkben meg is fogom ezt tenni, hogy néhány lépésben ide, a „From the river to the sea”-ig vezet minden olyan észrevétel, melyet az „izraeli kormány politikáját bírálom” fedőmagyarázat kísér, ugyanis sohasem az adott izraeli kormány mezőgazdasági támogatásairól, iparstratégiájáról vagy energetikai szakpolitikájáról van szó, ami teljesen természetes dolog lenne, akár Dániáról, akár Chiléről vagy bármely más országról van szó, hanem mindig „a konfliktusnak” egy olyan értelmezésével kompatibilis minden ilyen megszólalás, amely végső soron kétségbe vonja Izrael állami létének jogszerűségét és az erre vonatkozó nemzetközi jogilag releváns alapokmányok tartalmát.
A politikai kommunikációs értelmezési keret ugyanakkor választ ad arra a tényre is, hogy az anticionista mozgalmi és médiatematizáció miért nem a tények arányos és elmélyült bemutatására és járható megoldások követelésére koncentrál, hanem arra, hogy a minden szempontból sajátos izraeli történetet, e történetre alkalmazhatatlan, erkölcsileg telített jelzőkkel („fasizmus, kolonializmus, apartheid, genocídium”) mutassa fel, lényegi tárgyi tudás és erre irányuló igény nélkül. Egyszerűen azért, mert „Izraelt” ezekben az elbeszélésekben nem önmagaként, hanem egymásra toluló extrémen negatív analógiákban és metaforákban, valamint erkölcsileg és lélektanilag erősen önjutalmazóra alakított mozgalmi jelszavakban mutatják fel. Ahogyan a Tóra mondja egy különös formulával: 5Móz 28, 37: „És … példabeszéddé és gúnnyá leszel minden népnél, a melyek közé elűz téged az Úr.”
Az indítékok és eljárások igen széles spektruma jelenik meg az anticionizmus ideológiai megalapozásaként, mivel a zsidó nép aktív politikai szerepe több ideológiai alapvetést és érdeket is sért (ezek közül most nem foglalkozom egyes „ultraortodox” zsidó vallási közösségek sajátos messianisztikus bibliaértelmezésével). Közös az anticionista támadásokban, hogy a többi állami és nemzeti politikai szereplő megítélésétől gyökeresen eltérően koncentrált, kipécézett, torzított, aránytalan módon mutatják be Izrael létének minden mozzanatát, olyan szabályokat írva elő Izrael esetében, olykor „magasabb elvárásokra” vagy soha nem definiált „aránytalanságra” hivatkozva , amelyeket más szereplőkkel szemben nem írnak elő, illetve abszurdan és tarthatatlanul alkalmazzák a nemzetközi jog által szankcionált elkövetési módokat, mint genocídium, apartheid, hadviselő megszállás és így tovább.
Valójában nem azért ítélik el Izraelt, mert ezeket az elkövetési módokat valóban megvalósítja, hanem azért vádolják ezekkel, hogy elítélhessék.
A politikai és érzületi antiszemitizmus és az anticionizmus között – bár a jelenség tárgya, a zsidó nép és a zsidó állam különböző entitásoknak tekintendők – valójában nincs határvonal, amint az nagyon jól nyomon követhető a Hamasz által izraeli területen elkövetett pogrom nyomán indított izraeli antiterrorista hadjárat ürügyén az elitegyetemekről induló, és a tömegekben az egyes zsidóként azonosítható polgárokat is fenyegető anyagi erővé vált tüntetéssorozatok ideológiai és gyakorlati megnyilvánulásaiban.
Nem lehet a zsidó nép állami léthez való jogát úgy megkérdőjelezni, hogy azzal ne akarnánk a zsidó népet és annak tagjait súlyosan és negatívan megkülönböztetni más népektől és más polgároktól.
És amint ez a megkülönböztetés virulenssé válik, minden egyes zsidóként azonosítható személyt fenyeget, függetlenül attól, hogy egyébként mi a véleménye Izraelről. Az identitásépítő politikai kommunikációnak ugyanis nélkülözhetetlen eleme az elmék és tömegek folyamatos mozgósítása, a kommunikációs gépezet folyamatos táplálása, az ellenség megszemélyesítése és közvetlen látótérbe hozatala az alapvető üzenetek ismétlésével és az érzelmek eszkalációjával. Itt a vivőideológia belső koherenciája egyáltalán nem követelmény, sőt, akadálya a folyamatos érzelmi hullámverésnek.
A politikai kommunikációs értelmezési keret
Az antiszemitizmus okaira vonatkozó értelmezési keretek között erős érzelmi töltettel és katartikus potenciállal rendelkezők is vannak, a kiválasztottság, a szenvedés, az igaztalan mártíromság, a világot jobbító küldetésnek az ártó ellenerők áldozatává váló beteljesítői, a „bolygó zsidó”, vagy a vészkorszak begyógyíthatatlan sebei nyomán a szenvedés és áldozatiság traumatizált örököseinek önszemlélete.
Mindezek az erős érzelmi töltettel rendelkező értelmezési keretek teljesen indokoltak és tiszteletünkre méltók. Ugyanakkor úgy tűnik fel, hogy a jelen konfliktusaiban és a legcélravezetőbb válaszok megtalálásában nincsenek igazán segítségünkre.
Ezért – ezek mellett és nem ezek ellenében – igyekszem felvázolni egy racionális, a politikum és főképp a politikai kommunikáció terminusait alkalmazó értelmezési keretet, amelynek nincs érzelmi töltete, ugyanakkor talán segít eligazodni abban a nagyon aktuális kérdésben, hogy ma miért a progresszív politikai baloldalon jelentkezik a virulens és veszedelmes – ezúttal anticionizmus megjelenési formájú – antiszemitizmus és miért vált sok helyen a markánsan jobboldalinak ítélt pártok és kormányok ügyévé Izrael fennmaradásának és önvédelmének ügye.
Egy ilyen értelmezési keretben a náci antiszemitizmus leírható a politikai haszonszerzés sajnálatosan hatékony kommunikációs eszközeként. Az idealizált germán „faji lényeg” kiemeléséhez – éppen azért, mert ilyen „lényeg” tényszerűen nincsen, nem azonosítható – kommunikációs szempontból nélkülözhetetlen egy „démoni faji ellenpont” kiemelése.
A náci eszmerendszer szocialisztikus mozzanatát kielégítette a „kapitalizmus” mint gazdasági rendszer bírálata helyett a „zsidó kapitalizmus”, a „raffendes Kapital” megkülönböztetése a nemes, lovagias és germán „schaffendes Kapital”-tól.
A zsidótematizáció nélkül ez a kommunikációs trükk csak jóval bonyolultabb áttételekkel lett volna megvalósítható.
Természetesen vannak egyéb, itt helyszűke miatt nem tárgyalható szempontok is. A sokszor említett gazdasági szempont, azaz a kifosztás kevésbé tűnik meghatározónak, mivel a háború során a látható gazdasági és katonai prioritásokkal szemben is szükségesnek látták a politikai kommunikációs szempont érvényesítését a hatalom megtartása érdekében és nyilván a rettenetes tömeggyilkosságok valamilyen torz elfogadtatása céljából, ami szintén a hatalom és a „totális konszenzus” fenntartását szolgálta.
Elemzésünk nem foglal állást abban az eldönthetetlen kérdésben, hogy eközben mi zajlott az elkövetők tudatában, így nem alkalmazunk olyan kifejezéseket, mint a „tombolóan gyilkos gyűlölet” , a „vérgőzös megszállottság” .
Hogy ebbe a politikai kommunikációs szempontú eljárásba milliók haltak bele, az más módon, de legalább annyira végletesen tragikus, mint ha a „gonosz banalitásáról” vagy hasonló metafizikai entitásokról esne szó, és sajnálatosan előre vetíti azt, hogy a náci fajelméleti ideológia felszámolásával egyáltalán nem szűnt meg annak a veszélye, hogy más, a nácizmusétól eredendően teljesen eltérő gyökerű politikai irányzatok és szereplők éppilyen közönyösen és akár hasonló következmények eshetőségét is elfogadva fognak élni a zsidótematizációban rejlő sokrétű politikai kommunikációs előnyökkel, ha nincs jobb ötletük.
Az olasz fasizmus faji törvényeinek előkészítése kapcsán még jobban látható, hogy valójában szó sem lehetett egy komolyan vett megalapozó ideológiáról, csak politikai kommunikációs szükségletről: a népi katolicizmus az akkori olasz nemzeti és azon belül nagyrészt az értelmiségi létezés alapélménye is volt, tehát közismert volt, hogy a kereszténység alapítója és első szentjei en bloc zsidó „fajiságúak” voltak, a fasiszta és társutas értelmiségnek mégis „sikerült” összehozni a Manifesto della Razza-t.
Mindez gyökeresen megváltozott a háború után. Az első évtizedekben sokaknak úgy tűnt, hogy az antiszemitizmus réme ellen az internacionalista kommunizmus és szolidabbra hangolt változatai, a létező illetve a demokratikus szocializmus nyújtanak védelmet és bizonyos értelemben revansot, részben mivel a baloldali intellektuális közeg ezt a meggyőződést erősítette, a múlttal való teljes szakítás, a Szövetségesek európai vezető szerepét megalapozó – szintén nem folttalan – eredetlegenda és a Szovjetunió által generált új kezdetről szóló – ismét csak politikai kommunikációs – üzenet jegyében, részben mivel a jobboldal tudatosan fenntartott bizonyos folyamatosságot a náci és nácicsatlós rettenettel, illetve az azt megelőző korszakok értékrendjével és képviselőivel.
A Szovjetunió, e kolonialista és neokolonialista szörnyállam már a hatvanas évektől kezdve komoly sikereket könyvelhetett el a „Gyarmati Népek Nagy Támogatója a Kolonializmus Ellen a Nemzeti Felszabadító Küzdelmekért” kommunikációs projektjével, így 1964-ben a KGB bábáskodása alatt megalakulhatott a hézagpótló Palesztin Felszabadítási Szervezet. Majd a Hatnapos Háború után csatlósaival együtt további ügyes geostratégiai számítások kapcsán a „Szilárdság Frontjának” arab narratíváját segítette kialakítani, illetve tette magáévá. Az 1973-as olajválság után az európai államok is különböző sebességgel felültek ugyanerre a vonatra, aminek eleinte sokkal inkább – érthető – gazdasági motivációi voltak és csak sokkal később kezdett el leszűrődni a politikai kommunikációba és politikai gyakorlatba.
Akinek monográfiaírási késztetése van, hosszan mélyítheti és bővítheti az összképet, a bevándorlás és a hagyományos baloldali tematikák kiürülése, a kínai és orosz behatolás, a „harmadik világ” egyes improduktív és autoriter rezsimjeinek önigazolási kényszere és egyéb tényezők irányában.
A jelennek szóló lényeg az, hogy még a fasisztoid szélsőjobboldalról indult konzervatív liberális, illetve markáns jobboldali pártok többsége is – hol gyorsabban, hol lassabban – átváltott az Izrael államisága és így a zsidó nép szempontjából pozitív és támogató álláspontra abban a folyamatban, amelyben szakítottak a gondolatkör faji, sérelmi, népnemzeti és szociális etatista vonulatával. Emblematikus ebből a szempontból az olasz Movimento Sociale Italiano – Alleanza Nazionale 1995-ös átalakulása, majd Gianfranco Fini 2003-as jeruzsálemi kanosszajárása.
Miért következett be ez a fordulat?
Mert a jelen politikai viszonyai között a nyugat-európai jobboldal nem a modernizációs erőként azonosítható zsidóságot vagy a „kapitalizmust” mutatja fel önmaga ellenfeleként, hanem a – nem megalapozatlanul – problematikusnak tekintett etnokulturális hátterű korlátlan és ellenőrizetlen bevándorlást, valamint a „marginalizálódott” kisebbségek és a „posztkolonialista” bűntudat ürügyén a megőrzésre és önvédelemre méltó euroatlanti értékrendet és egyedi nemzeti arculatot „dekonstruáló” progressziót. És mert sem geopolitikai, sem gazdasági, sem ideológiai szempontból nem tartja kívánatosnak az euroatlanti kultúra kollektív „posztkolonialista” bűntudatára épített értelmezési keretet, a „harmadik világ” paternalista, leereszkedő, „segélyszempontú” leírását és a „bűntudat” valami generalizált új moralitásban való feloldódással való orvoslását.
Különösen figyelemre méltóak e tekintetben az olasz fejlemények, ahol Meloni miniszterelnök a migrációs válságra válaszul egy új, egyenrangú (nem a kifosztásra és nem a leereszkedésre épített) Afrika-politikát szorgalmaz, és ahol a „harmadik világ” valós, nem „nyomor és bűntudat” tematizációjú új értelmezési keretén olyan értelmiségiek dolgoznak, mint Feredico Rampini.
Ebbe az értelmezési keretbe pedig nem az improduktív és sérelmi iszlám és/vagy iszlamista társadalmi formációk és főképpen nem a terrorentitások „antikolonialista igazságtételi” alapú támogatása illik, hanem a modernizációs, identitását építő és őrző, vallási és ettől elválaszthatatlan nemzeti hagyományaira büszke „startup nemzet” önvédelmi küzdelmének elvi támogatása. Ezt az elvi támogatást persze árnyalják pragmatikus szempontok is…
Más országokban, ahol a nemzeti sérelmek tematizálása máig jól kihasználható politikai kommunikációs üzenet – és ettől nem függetlenül virulens a jobboldal népnemzeti és szociális etatista érzülete – a magukat jobboldaliként meghatározó pártok gyakran megtartottak vagy újraélesztettek bizonyos „emlékezetpolitikai” kontinuitást a vészkorszak ideologémáival és ezen belül markánsan antiszemita politikusok ünneplésével, miközben az aktuális külpolitikai állásfoglalásaik és főképpen nemzetközi színtereken leadott szavazatik döntő fontosságúak Izrael számára. Az előbbiek nyilvánvalóan sokak érzelmeit sértik, ugyanakkor nagyon fontos megkülönböztetnünk az antiszemita mozzanatokra utaló „emlékezetpolitikai” megnyilvánulásokat az anticionista megjelenési formájú antiszemitizmustól, mely végső soron a zsidó nép aktív politikai szereplőként való eltörlésére törekszik, illetve politikai kommunikációs formájában eshetőlegesen megengedi ilyen kimenetel bekövetkezését.
Míg az egyébként kellemetlen emlékezetpolitikai antiszemitizmusnak csak mérsékelten vannak gyakorlati negatív következményei a zsidókra nézve, hiszen nem kapcsolódnak atrocitások kivitelezési szándékához vagy kivitelezési lehetőségéhez, az anticionista antiszemitizmus konkrét életveszélyt alapozhat meg Izraelre és népére nézve, mivel aláássa kétségbevonhatatlan legitimitását és támogatja az Izrael felszámolására felszólító erőket. A zsidó nemzet aktív történelmi szerepbe való visszatérése ugyanakkor annak a ténynek a kényszerű elfogadását is jelenti, hogy – hosszútávú vagy alkalmi – szövetségeseinknek nem érzelmei, hanem érdekei vannak, és számos prioritásuk közül – ha egyáltalán – az Izraellel kapcsolatosak nem az elsők és főképpen nem egyedüliek.
Az ideális helyzet természetesen az lenne, hogy se ezt, se azt ne tapasztaljuk, mivel azonban e tekintetben sem áll elő soha ideális helyzet, hiszen – mint láttuk – az antiszemita üzenet szinte egyedülállóan jól aknázható ki politikai kommunikációs célra, érdemes a fenti megfontolások alapján súlyoznunk érdekképviseleti tevékenységünket. Tetszik vagy nem tetszik (és nem tetszik), a mérleg egyik serpenyőjébe kell tennünk két Horthy-szobrot és egy kevéssé megnyugtató ünnepi beszédet, a másikba az Izrael létérdekei melletti szavazatokat és nyilatkozatokat a világpolitika porondjain. Az „akkor is így kezdődött” megérthető, de nem körültekintő reakció akkor, amikor a teljes geopolitikai háttér és az érdekviszonyok a felismerhetetlenségig megváltoztak.
Ha nyolcvan év visszafordíthatatlan társadalmi változásai után is a fasizmus rémével küzdünk és e küzdelmünkben az egyes politikai erők történeti gyökereit vagy emlékezetpolitikai megnyilvánulásait ostorozzuk, fennáll a veszélye annak, hogy ez az irányultság elhomályosítja a mai viszonyokban és formákban megjelenő, a diaszpórában a zsidó élet ellehetetlenülését, Izrael népe számára pedig közvetlen életveszélyt okozó – a „kézzelfogható” antiszemitizmustól el nem határolható – anticionizmus elleni önvédelem múlhatatlan szükségességét és ebben – akár félszívű – szövetségesek megtalálásának igényét.
Meddig számíthatunk azoknak a magukat jobboldaliként azonosító erőknek a támogatására, amelyek egyébként politikai kommunikációjukban erőteljesen hangsúlyozzák a nemzeti sérelmek nemzetkarakterformáló hatásait?
A megítélésem szerint mindaddig, ameddig ezek az erők az európai politikai térben maradva nem lépnek antimodernizációs és antikapitalista útra, tradicionalizmusuk pedig euroatlanti tartalmú marad, és nem fordul valami olyan nemzeti misztikumba, amelynek a zsidóságot negatív pólusként bemutató értelmezési keretre van szüksége a konszenzusképzéshez.
Miért, hogyan és milyen politikai erők körében nyertek teret az anticionista megjelenési formájú antiszemitizmus politikai kommunikációs üzenetei?
Könnyű megalapozni azt az állítást, hogy az anticionista mozgalmi üzeneteknek a progresszió, illetve a magát emancipatórikusnak és modernizációsnak hirdető baloldal ideológiai alapvetésében valójában nem lehetne helye – ha komolyan vehetnénk a progresszió, illetve a baloldal ideológiai alapvetését. A retrográd, illegitim, az életmódbeli kisebbségeket üldöző, a nőket alárendelt szerepben tartó iszlamista vagy arab nacionalista terrorentitásoknak és szponzoruknak, az iráni mullahrezsimnek semmilyen progresszív teljesítménye nincs, ellenkezőleg.
A nemzetállamok ügye – mértéktartóan fogalmazva – nem központi kérdése a progressziónak, lényegében egyetlen kivétellel: ez a volt brit Palesztina mandátum területén a második arab-iszlám állam megalapításának követelése, radikálisabb fogalmazásban ennek az államnak Izrael állami területére való kiterjesztése, tehát Izrael állami létének felszámolása. Ezzel szemben az életmódbeli kisebbségek jogainak tekintetében a közegben élenjáró, magas életszínvonalat és társadalmi-technológiai fejlődést felmutató, úttörő környezetvédelmi megoldásokat kidolgozó és ezeket világszerte megvalósító, az 1948-as összarab megsemmisítő támadást aktívan, katonailag támogató kolonialista nagyhatalom ellenében létrejött Izraelt a progresszív elbeszélés végletesen démoni szerepben mutatja be. Magának a „konfliktusnak” az értelmezési keretét is tudatosan alakították úgy, hogy az minden ismert ténnyel ellentétesen az „állig felfegyverzett brutális idegen elnyomó megszálló” kontra az „olajfáik alatt évszázadok óta békésen pásztorkodó autentikus őslakosok” oppozícióban jelenjen meg, az ismert történelmi és geopolitikai tényeknek lényegében mindegyikével szembe menve, hogy ezáltal az ilyen típusú elbeszélésekhez kapcsolódó asszociáció és érzelmi töltet alakuljon ki.
Ez az értelmezési keret pedig kiválóan aknázható ki egy olyan társadalmi törekvés politikai kommunikációs fedőtörténeteként, amelynek tartalmát – természetesen a teljesség igénye nélkül – az alábbi pontokban foglalhatjuk össze:
- Általánosított bűntudatkeltés és a bűntudati feloldozó rítusok irányításának szerepe az euroatlanti társadalmakban e társadalmak élő lelkiismereteként működni szándékozó és e körben finanszírozott akadémiai kritikai értelmiség, a „váteszek” és az ideológiahasználó politikai erők részéről;
- Folyamatos aktivista mozgósítás;
- A procedurális jogrend és a polgári jogegyenlőség felülírása önkényesen meghatározott és a politikai reprezentáción kívül érvényesítendő „igazságossági” szempontokkal;
- A világ eseményeit leíró értelmezési keretek és nyelv fölötti monopólium, felülbírálhatatlan szándéketikai ítéletek alapján;
- A hagyományos vagy többségi értékrend és életforma megkérdőjelezése marginálisnak feltüntetett és olykor e célból megformált „közösségek” érdekeinek képviselete ürügyén és a „harmadik világ” ügyeinek paternalista, tényellenes, megoldásokhoz nem vezető „posztkoloniális” bűntudati narratívája kapcsán;
- A jogok és kötelességek arányosságának felborítása egy fiktív szereplő, a „társadalom” bevezetésével, amely felelős lenne a „társadalmi igazságtalanságokért” – ennek egyenes következménye az etatista fordulat előkészítése, illetve folytatása, ahol az egyes ember saját életéért vállalandó felelőssége helyébe az erőforrások állami koncentrációja és ideológiai, illetve önkényes „igazságossági” alapú elosztása lép.
- Ennek az ideológiai és politikai közegnek létszükséglete egy olyan ellenségkép, amely magába sűríti a „patriarkális, kolonialista és rasszista fehér elnyomás” esszenciáját. Olyan ellenségkép, amely az erkölcsi értékek piramisának csúcsán álló – az aktuális értelmezési keretben éppen az iráni mullahdiktatúra által kitartott illegitim és életellenes terrorentitások által képviselt – „elnyomottakkal” szemben e piramis legalján foglal helyet, mert felruházták az összes negatív történelmi sztereotípiával. E torz értelmezési keretben ez lenne Izrael, a rasszista és etnonacionalista, neoliberális, fasiszta, hódító, földrabló, megszálló, militarista, népirtó apartheidállam.
Ezzel összeállt a vérvád.
Helyi érdekű kérdés, hogy képes lehet-e, és ha igen, meddig lehet képes ennek a nagy sebességgel terjedő értelmezési keretnek ellenállni a – történelmi okok miatt e narratíva által mindeddig csak részben fertőzött – magyarországi progresszió. A választ egyelőre csak remények és rokon- vagy ellenszenvek határozzák meg. Ilyen erős ideológiai töltetű nemzetközi trendeknek azonban nagyon nehéz ellenállni.
Meglátjuk.
