Izraelben vasárnap este kezdődődött és hétfő estig tart az Emlékezés napja, amelyen fejet hajtanak az elesett katonák és a terror áldozatai előtt.
Jom házikáronkor az izraeli háborúkban elesett és a terrortámadások áldozataivá vált hősökre emlékeznek. Másnap a szomorúság örömmé változik, mert kezdetét veszi jom háácmáut, a függetlenség napja, amely a modern Izrael Állam kikiáltását ünnepli.
Jom házikáron és jom háácmáut, az emlékezés és a függetlenség napja két különálló, ám egymást szorosan követő és tartalmilag sok szállal kapcsolódó, újkori jeles nap.
Az elsőn fejet hajtanak azok előtt, akik életüket adták azért, hogy a zsidók Izraelben élhessenek, a másodikon pedig a kétezer év után újra élő, virágzó és gyarapodó államot ünneplik.
Az államalapítás utáni első években még a függetlenségi napon tartották a megemlékezéseket, azonban hamar kiderült, hogy a két esemény külön időpontot kíván, így az államalapítás utáni harmadik évben már a jom háácmáutot megelőző napon volt a jom házikáron. A hivatalos állami megemlékezéseken politikusok és magas rangú katonai tisztségviselők vesznek részt, és minden kisebb közösség is megtartja a maga ünnepségét. A napot az este 8 órakor felbőgő szirénák nyitják meg. Az ország egyperces csenddel adózik halottai emlékének. A hivatalos állami nyitóünnepség a Siratófalnál zajlik, a zászlót félárbocra eresztik.
A következő napon délelőtt 11 órakor ismét megszólalnak a szirénák, és ismét megáll két percre az ország. Ekkor kezdődnek a megemlékezések a katonai temetőkben. A nap folyamán a családtagok meglátogatják elesett, illetve meggyilkolt szeretteik sírját.
Először 1860-ban költözhettek ki zsidók a jeruzsálemi Óváros falain kívülre, és ettől fogva tartják számon azokat, akik Izrael védelmében estek el, illetve merényletek áldozataivá váltak. Nemrég jelent meg az idei adat, miszerint 24068 hősre emlékeznek ezen a napon, ám ezt követően szörnyű merénylet történt Áriel város bejáratánál, melynek során az őrt álló Vjacseszláv Golev a testével védte meg munkatársát és egyben menyasszonyát, amikor a közeli arab faluból érkező merénylők tüzet nyitottak rájuk.
A hagyomány szerint a legtöbb, amit egy eltávozott lelkéért megtehetünk, az az, hogy az ő lelkének érdemében – leiluj nismáto – vállalunk magunkra valamit, legyen az jó cselekedet, adakozás, tanulás, vagy egyszerűen csak egy áldás elmondása. Gyakran azt vállalja valaki, hogy egy meghatározott micvát, amiben, úgy érzi, még fejlődnie kell, azt még nagyobb odafigyeléssel tartja majd be, mint korábban.
